Népújság, 2007. július (59. évfolyam, 150-175. szám)

2007-07-28 / 173. szám

Mit írna Petőfi ma? Hová lett a székely vér? A szabadságot üzeni mindenkinek. Az ő zseniális szólele­ményével: a világszabadságot, amely nem osztható fel a népek között, mert vagy mindenki szabad lesz, vagy min­denki rab marad valamilyen formában. Másfélszáz eszten­dő múltán, ezredfordulóra várva, mondhatja-e valaki is tiszta lelkiismerettel, hogy ma szabadság dolgában előbb­re vagyunk, és hogy végre megértettük ezt a nyughatatlan fiatalembert, ezt a kortársainak is sokszor kényelmetlen, mert kérlelhetetlen ifjú költőt? (Markó Béla, 1999). Petőfi Sándor Marosvásárhelyen írta a Bizony mondom, hogy győz most a magy­ar című versét, 1849. március 6. vagy 7-én. Az alább következő vélemények arról szólnak, hogy" ha ma szállná meg az ihlet városunkban a költőt, vajon miként vélekedne a világról, az országról, a népről, a magyarokról, és a magyarok meg a világ szabadságáról. Főbe ütné Szatócs Hubát ? Ugyan kinek jutna merszébe Pető­fi Sándort meghini városunkba manapság? Politikusnak semmi­képpen, mert félő, hogy még megtenné a díszvendég, és tényleg őszintén elmondaná, mit is gondol arról, amit tapasztal. Talán valaki költő, vagy író kolléga? Teszem azt, a Látó irodalmi szín­­■ padára? Persze, ez már természetes dolog lenne, viszont aligha látna egyebet egy-két vendégszerető háznál (pincénél), majd né­hány hallgató megtapsolná, és utána a szerkesztőségben kérdez­hetné, hogy ugyan, nálatok hogyan oldják meg a honoráriumok átutalását. Esetleg a Súrlott Grádics vendége lenne? Akkor felol­vashatná ugyan a közönséghez igazított írásait, de aligha kérdez­nék meg tőle, mit is tenne a mi helyünkben!? Persze, ha megtette volna, amire készült, hogy mégiscsak Erdélyben telepedjen le, bár a Kárpátoknak vadregényes táját csodálta, ámde nem szeret­te - később mégis megszerette, vagyis ugyancsak nagyot fordult a véleménye. Tehát erdélyi költőként jönne Marosvásárhelyre, s így már szavak nélkül is tudná, mi a helyzet, honnan lehet várni a szelet, aztán ha nem onnan fúj, hát istenem, fordult a széljárás, mondaná rezignáltan, s a fiókba bevágna megint néhány pernye­­darabkát, mert újabb versét ugyan megírta, de el is égette azon nyomban. S ha netalán valaki mégis megkérdezné, mi a vélemé­nye erről-arról, népről, nemzetről, hazáról, talán­ visszakérdez­ne: „Tudod-e, édes öcsém, hogy miről kérdezősködsz? Ugyanar­ra gondolunk-e, amikor ugyanazt a szót mondjuk? Mert attól tar­tok, hiába válaszolnék, nem azt értenétek belőle, amit én mon­dok.” ...Egyébként Petőfit néhány éve vendégül látta a helyi ma­gyar rádiókabaré, fel is kínálta neki azt, amiről úgy tudjuk, hogy kell neki: a Szabadság (napilap) és a szerelem (kolléganő), kérdé­seivel pedig azt tisztázta, hogy tényleg a falu végén kúrt-e a kocs­ma. Gondolom, Petőfit újabb látogatása során is emlékeztetnék erre, úgyhogy aligha nyílna alkalma egykori marosvásárhelyi versének gondolataival foglalkozni. Gáspár Sándor : Utóirat. Válaszomból nyilván az derül ki, hogy véleményem szerint Pető­fit most nem szállhatná meg az ihlet városunkban időzvén. Ez ugyan lehet egy vélemény, de ha Petőfiről van szó, akkor mégis kizárt ez az eshetőség. Petőfi nyilván fölháborodna, ha a jelenlegi állapotainkat pédamutató jelenségként mutatná be valaki, és föl­ragadná a helység nemcsak képletes kalapácsát - és Pató Pál úr helyett Szatócs Hubát tekintené célpontnak. Lehet, annyit enyhí­tene a dolgon, hogy kijelentené, a koszos fürdővízben a gyemnek amúgy sem maradhatna meg. (G.S.) Oh, irgalom atyja, ne hagyj el . Igazából nem tudom, mit ima ma Petőfi, ő szegény egy idealista lélek volt, aki még hitt abban, hogy elmondhatjuk egyszer, hogy itt a Kánaán. Én ebben nem hiszek, ilyen,a földön nem volt és nem is lesz, hitem szerint majd csak odaát. Mert hiába jönnek forradalmak, változnak meg rend­szerek és körülmények, az ember ugyanaz a gyarló, bűnös te­remtmény marad. Szegény Petőfi még hitt a lelkesült korban abban, hogy az ember jó, és majd minden jó lesz. Ötvenéves korában ő is másképp vélekedett volna, lehet, hogy még imá­dott Júliájában és a szerelmében is csalódnia kellett volna, de ő ettől megkíméltetett. Az meg, hogy a magyar egységben tudjon lenni, az végképp utópia. Csiha Kálmán püspök mondta egy viccben, hogy egy magyar úriember, két magyar két politikai párt. Móricz Zsigmond azt mondta, hogy a magyar ember két esetben tud egyetértésben lenni: amikor kártyázik, mert akkor mindegyik nyerni akar, meg amikor ki kell menni a templomból, mert akkor mindenki az első akar lenni. Én egyáltalán nem va­gyok elfogult a nációmmal, sokszor szégyenlem, hogy magyar vagyok, mert pl. káromkodni egy nép sem tud úgy, mint mi, nem véletlen, hogy Ady is azt mondta: nekünk Mohács kell. Hát kap­tunk is eleget - és mégsem tanultunk belőle. Csak annyit tudok mondani Arany szavaival, népemre nézve : Oh, irgalom Atyja, ne hagyj el. Bocsánatot kérek a rezignált hangért, de most ez jött ki belőlem. * Lőrinci István Kiutasítanák az országból * Elfogult vagyok Petőfi iránt. Bőr­kötéses Összes versein nőttem fel, mint gyermek, tele metszetek­kel. Versei táplálták romantikus lángolásomat, a metszetek csi­szolták képzőművészi adottságomat. Ma, itt Vásárhelyen ihletőd­­ve, a verséért kiutasítanák az országból. Gerinctelen nem lenne, sem mérsékelt, sőt apróléptű sem. Magyarországon már híre-pora sem volna a nemzetáruló politikának. Az itt születő verse lángot gyújtana a szívekben, és ébresztene a csipkerózsikás álomból. Elfogult vagyok. * Kedei Zoltán Kell a jó szó! * Az alábbiakat mondanám a vers aktualitása kapcsán: - Örökzöld kérdések feszülnek benne, mint pl. mikor győznél, ha most sem... Ez a „mikori’, racionálisan tudjuk, hogy azt jelenti: SOHA, az emóciók szintjén pedig vém­érséklettől (is) függ, hogy mivé alakulnak emberek. A valóság azonban kijózanító, és elsősorban demográfiai szem­pontból, ezért azt kell mondanunk, hogy ha győznünk kell, akkor elsősorban önmagunk fölött kellene, saját önös érdekeinket és depressziónkat zárójelbe téve, váljunk nyitottá a külvilág felé és tanuljunk folyamatosan, vegyük észre a perspektívákat. Ha Petőfi most itt lenne, akkor a következőket, mondanám neki: „Nagy baj van, vesztésre állunk.” KELL A JÓ SZÓ, tehát min­dent elkövetnék, hogy megszólaljon! A veszteségeink között be­szélnék arról, hogy belső széthullás fenyeget: azóta sem valósult meg az EGY AKARAT, EGY CÉL politikai értelemben. Emlé­keztetném a költőt arra is, hogy különféle veszélyek leselkednek ránk, amelyeket előbb egyértelművé kellene tenni. Ilyen például az identitásvesztés, a beolvadás, a csángósodás, az önként vállalt rabszolgaság gazdagabb európai országokban, magyar-magyar státusviták. Olyan ország lett Magyarország, amely önmagával határos. Ha már itt van Erdélyben, akkor nem hagynám szó nélkül azt sem, hogy a legújabb felmérések szerint a világon a legnagyobb öngyilkossági statisztika a Székelyföldön van. Ezen a fronton kellene küzdeni sokaknak, mert ilyen értelemben nagy baj van! Erre kérném a költőt is! Beszéltetném az autonómiáról. Nagyjá­ból ezeket gondolom. * Borsos Szabolls Nem lenne ránk büszke * Hogyan vélekedne most Petőfi? Ez rendkívül aktuális. Ha a mostani állapotokat összevetjük a XIX. századi helyzettel, egy dologban mindenképp egyet kell érte­nünk: az akkori magyarok sokkal nagyobb áldozathozatalra vol­tak képesek. Persze, más nemzettudattal rendelkeztek, volt büszkségük, és nem a pénz irányította őket. A mostani, „modern” magyarok elég nagy része már régen meghasonlott, és piti ügyeken veszekszik, vitatkozik, nem látja a fától az erdőt. Petőfi megfordulna a sírjában többször is, ha a mostani állapoto­kat látná. Nem tudná megérteni, hová tűnt a becsületességéről, kitartásáról, karakán viselkedéséről ismert magyar ember. No nemcsak a magyar identitástudattal van baj, hanem a modern kor általános betegsége ez a globalizált elbunkósodás, az egyén érvé­nyesülési kényszere társai rovására és fordítva. De a magyarság mostani legnagyobb átka az ingység, a kommunikációs hiány, a megosztottság. És még nincs vége. Ahol a Győzikék, a Kiszel Tündék, a Fekete Pákok vezetik a nézettségi listákat, ott nem is csoda, hogy a kom­ányzás mindent megte­ hét az emberekkel. Lefordítva: min­­den nemzet megérdemli a sorsát. S mivelhogy e nemzetnek mi is részei vagyunk, nem szívesen beszélek saját magunk ellen. Hi­szen mi, a székelyek, megpróbálunk valamelyest jobbak lenni, de nem tudom, mennyire sikerül. Szeretném, ha Petőfi is büszke lenne ránk, de ez most, a mai korban, ilyen helyzetben aligha sike­rülhet. Ahhoz egységes nemzetre van szükség, nem pedig szórványban, kisebbségben és anyaor­szágban gondolkodó magyarságra. Hanem „csak” magyarokra. Éljen Petőfi és minden igazi magyar! Demeter Attila Tudjátok-e, mit tesztek? / Bizony mondom, most sem győz a magyar, / Mert az ég s a föld ellenkezőt akar! / Azért nem győzött eddig e tája­kon, / Mert sohasem volt egy akaraton; / Most egy a lélek, más a szív, más a kar.../ Mikor győz­tél, még mit remélsz, magyar? / Egy ember a be­csület, a megmentő, a vezér, az ész, / Érte re­megsz, érte szavazni mész, / S boldogan futkosol, mint süldő menyét, / Ha­bár egyszer megcsókol­hattad püspöki köpenyét./ S én megrettenve ál­lom a csaták tüzét, / Tudom, hogy fajtám most hull szanaszét, / Tudom, hogy a sors őriz enge­­met, / Írmag is kell, kit megölni nem lehet, / Mert kell maradjon mindig valaki, / Aki az elesetteket eltemeti, s­­aki / Ha föld fedi már a holtakat, / Megénekli majd a dicső harcokat. / A kardot su­hintó kart, amely soha sem fáradt, / A hevet, amellyel testvér testvérre támadt. / Meg fogom érni azt a bús napot, / Midőn búcsúharangszót értük kongatok. / Akik még leszünk annyi átokteljes év után, / Imát mormolunk, s aztán csak állunk sután, / Mert tudjuk: innen számunk­ra nincs tovább. / De addig is, akik így szemben álltok, legalább / Tudjátok-e, hogy mit tesztek, mit csináltok, / Miközben a szabadság jelszavát zengi a szátok?!... * Molnos Ferenc Nem menne Segesvárra * Kedves barátom! Tudom, hogy szereted Petőfit. Én is szeretem. Romantikus pátosza, csak azért is magyarsága, egyszerű, mégis gazdag nyelvezete, különleges sorsa miatt. Nem utolsósorban azért, mert Erdély­be jött, hozzánk jött, miértünk jött harcolni. Ha úgy tetszik, ő a mi halottunk. Ha most élne, és Budapesten jegyet váltana egy BallaTrans buszra, Marosvásárhelyre, és te ott elkala­uzolnád, tájékoztatnád az erdélyi magyarság sorsáról, a vélemé­nye biztosan más lenne, mint jó százötven évvel korábban. Más­féle verset ima (mondjuk, KAF stílusában), de az alapállása bi­zonyára nem változna. Hiszen: 1. Széthúzás, önpusztítás jelle­mez minket, így volt mindig - talán 1849 kivétel, bár ki tudja -­, hiszen a magyarság sohasem volt egy akaraton. Ha elmagyaráz­nád neki a Markó-tábor és a Tőkés-tábor (nevezzük így, az egy­szerűség kedvéért) ellentétét, bizonyára nem értené a nüanszokat, mégis értené a torzsalkodás okát. Hiszen torzsalkodó, hatalom­mániás magyar urakról van szó. 2. Na és hol van az ellenség? Kire tudnál rámutatni? De még előtte, ki vagyunk mi? A teljes magyar nemzet vagy az erdélyi magyar nemzet? Az utóbbi ötven évben azért kellett, úgymond, harcolni, hogy mindenki elismerje: az erdélyi magyar is a magyar nemzet része. De hát az erdélyi magyar már nem akarhat sem Kádár, sem Antall, sem Hárn, sem Orbán, sem Medgyessy, sem Gyurcsány nemzete lenni. Jogosan berzenkedik. És ki az ellenség, az ők? A románok? Persze, de csak módjával. „Ha elleninket mind a föld fedi, / Megéneklem majd diadalinadat ’ - mondja Petőfi. A normális erdélyi már nem akarja, nem akarhatja föld alá küldeni a magyarokat vagy a romá­nokat. Szerintem ezt is megértené Petőfi. Új helyzet van, mert az Európai Unió tagjai vagyunk, és ennél jobb kelet-európai konstel­lációt elképzelni sem lehet. (Ja, az unióellenesek olyan szemüve­get viselnek, amellyel jobb, ha nem ülnek volán mögé, mert ka­rambol lesz.) 3. A magyar most egy szabad nemzet. Aki mást állít, nyugodtan tegye, mert nyugodtan teheti. Ezt nevezik ugyan­is szabadságnak. A Szent Korona-tanosok is azt mondhatnak, amit akarnak. Lehet őket tisztelni, lehet kinevetni, és lehet döb­benten figyelni. Egy Petőfi, és a tízezernyi Petőfi epigon persze nem lehet anyámasszony-katona, valamiért imádkozni és harcolni kell. De ez már egy szabad nemzet imádsága!... Van miért imád­kozni és küzdeni. Az autonómiáért. Ha megvalósul, nyilván több lesz a bírálója, mint a híve, de ez más lapra tartozik. (Miután megmutattad Petőfinek az összes vásárhelyi borozót, és miután képbe került az erdélyi helyzettel, szerintem nem menne tovább Segesvár felé. Mert minek?) * Kibédi Varga Sándor Megérint a forradalmi hév * A Petőfi-verseket nem szerencsés a napi politika céljaira használni. A magunk dolgaiban jó dönté­seket hozni csak világos elmével s tiszta szándékkal lehet. Ezért nem vagyok híve a képes beszédnek, a célzatos példázatoknak, amelyek csak növelik azokat a kommunikációs zavarokat, ame­lyekről ma oly divat beszélni. Ha azt akarjuk megtárgyalni, hogy össze kell fogni az európai parlamenti választások küszöbén, hát akkor azt kell kimondani, megjelölve egyben a programot, s azo­kat az értékeket, amelyeknek zászlaja alatt érdemes és szabad összefogni! Petőfi a szabadság zászlaja alatt látta megvalósítha­tónak az egységet. Én és elvbarátaim az autonómiában, mint min­den erdélyi magyar közös céljában látjuk az összefogás lehetsé­ges hordozóját. Hogyan vélekedne a világról ma Petőfi, ha élne? Hát olyan nehéz kitalálni? Nem ő írta A kutyák dalát, A farkasok dalát? Ki ne érezné az aktualitását ennek a két versnek, s különö­sen ezeknek soroknak: „S gondunk ételre sincs. /Ha gazdánk jóllakék, /Marad még asztalán, /S mienk a maradék. //Az ostor, az igaz, / Hogy pattog némelykor, / És pattogása fáj, /No de s eb­csont beforr. // S harag múltán urunk/Ismét magához int, / S mi nyaljuk boldogan/ Kegyelmes lábait!” Kutyák s farkasok világa Petőfi korában is mind a magyar valóság része volt. Szemközt egymással kibékíthetetlenül. S ahogy farkasok és kutyák egy fal­kába nem terelhetők, s nem mosható össze a szabadság a lakáj lel­kek haszonleső szervilizmusával, úgy nem moshatók össze ma sem az erkölcsi értékek azok tagadásával. Hogyan vélekedne a világról Petőfi, ha élne? A politikusok

Next