Népújság, 2012. március (64. évfolyam, 51-77. szám)
2012-03-17 / 65. szám
2012. március 17., szombat Ipari másvilág (Folytatás az I. oldalról) kölcsönözve az előadásnak, mígnem természetessé válik az egész: az elvonatkoztatás itt jön létre, ekkor csöppenünk bele a Gézagyerek sajátos, gyermekded, furcsa rendszer szerint létező világába. Egy olyan világba, amely ártatlanul, gyermeki szeretettel és tisztánlátással szemléli a külső valóságot, gyűlölni pedig képtelen. Ezt mocskolja meg a vidéki kőfejtő egyenes és durva valósága, az esti kocsmázások sorozata Krekács Béla (Ördög Miklós Levente) késdobálójában, a helyi vén kurva, Vízike (B. Fülöp Erzsébet) lefizetése (hogy lássák, valóban akkora-e egy bolondé, mint a lónak...), majd a Banda Lajos látszólagos halálának jóakaratból fakadó megszervezése, amely az utolsó csepp a pohárban. Mindennek hitelességét tovább emelik a jellegzetes figurák: az együttérző, de kisbabaegyszerűségű bolti eladó, Marika (Szabadi Nóra) és a velejéig irigy, a papucskormány törvényszerűségei szerint élő házaspár (László Zsuzsa és Tatai Sándor). Hiába próbálja védeni fiát Erzsike (Berekméri Katalin), hiába ajánl neki munkát a főnök, Laci Bácsi (Györffy András), hiába barátságos vele a buszsofőr Karesz (Korpos András) a vég, a teljes apátia és agresszió elkerülhetetlen. A sötét, díszlettelen, indusztriálisan koszos és steril (paradoxon, de ez van) színtér az László Csaba (jobbról) és Sebestyén Aba jelenete érzelmeket is lecsupaszítja, a szellemileg fogyatékos férfi különleges rendszer szerint működő pszichéjének lényegrelátó tisztaságában mutatja meg azt a megváltást váró, visszamaradt világot, amely számára sem az anyagi, sem a lelki üdvösség soha el nem jön. És ami mindezt leginkább felejthetetlenné teszi, az a főszereplő, László Csaba játéka. Olyan elsöprő erejű hitelességgel tolmácsolja a mindenkit szerető, de hatalmas igazságérzettel rendelkező fogyatékos rutintól irtózó, a külvilág számára egyértelmű, számára pedig érthetetlen folyamatoktól (miért üljek a szalag fölött, ha soha nem történik semmi...?) elzárkózni kívánó autisztikus fiatalember alakját, amely ritkaságszámba megy. És itt nem csak a hanglejtésről, testtartásról, mozgásról van szó, hanem arról a kivételes azonosulásról és a szereppel való együttérzésről, amely rendkívülivé teszi az amúgy is igen egyedi előadást. Mindezt hangsúlyozza Berekméri Katalin szeretetében egyszerű asszonya, a kőfejtői munkások laza és a közönséget több esetben könnyesre nevettető szövege, a kocsmajelenetek bohózatszámba menő abszurditása, a falubeliek röhejes áskálódása, az örök humor, amely itt a posványos valóságba oltatott. És a bokszkesztyű, amely végig ott lóg a Gézagyerek nyakában, de valódi jelentését csak az utolsó képek során villantja meg. Rusznyák Gábor rendezése, a Tompa Miklós Társulat előadása rendkívüli. Azzá teszi az egyedi, átgondolt és különleges koncepció, a szomorú történet ellenére végig jelen lévő savanyú humor, a groteszk és a realizmus keveredése egy belülről kifelé nyíló lelki térben, amelyet egyszerűségükben nagyszerűen játszó szereplők népesítenek be. A Gézagyerek tragédiájának külső és belső oldala ez a világ — egy olyan produkció, amelynek során elfeledjük, hogy valakik nekünk most éppen játszanak. És amelyet kár elszalasztani. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. Háy János: A Gézagyerek. Játsszák: László Csaba, Berekméri Katalin, Tollas Gábor, Sebestyén Aba, Ördög Miklós Levente, Györffy András, Tatai Sándor, László Zsuzsa, Szabadi Nóra, B. Fülöp Erzsébet, Korpos András. Zene: Márkos Albert, díszlet-jelmez: Cseh Renátó, aszszisztens: Máthé Tekla Noémi e.h.. Rendező: Rusznyák Gábor. Tolnai Lajos szelleme Zoltán Ildikónak érettségi emlékem ürügyén 1902. március 19-én, 110 éve halt meg a modern magyar próza úttörője, Tolnai Lajos. Eredeti nevén Hagymássy Lajos, Tolna megyében, Györkönyben született 1837. január 31-én (Vízöntő, mint az okosok). 1868-ban Marosvásárhelyre hívták meg vártemplomi lelkésznek. Itttartózkodása 16 éve alatt fellendítette a város szellemi életét, és máig ható nyomokat hagyott. Mindjárt kezdetnek megjelentette Erdély című szépirodalmi lapját, amely a főváros figyelmét is felkeltette. 1876-ban báró Apor Károly segítségével létrehozta a Kemény Zsigmond Társaságot, amelynek később a Közlönyét is ő szerkesztette. Tagja a Kisfaludy Társaságnak, majd 1878-ban a Petőfi Társaság választotta tagjai sorába. 1879-ben a kolozsvári egyetemen bölcseleti doktorrá avatták, és a budapesti egyetem is magántanárrá habilitálta. Ám Marosvásárhely messze esett a kor fő politikai mozgalmaitól, a város közéletében a kispolgárságnak aránylag nagy szava volt, és elmaradottsága miatt kicsinyes célok szolgálatába szegődött. Ezt nem tudta elfogadni Tolnai. Remekül és hitelesen ábrázolja élményeit A sötét világ című, folytatásokban megjelent önéletrajzi regényében, amelyet könyv alakban csak 1942-ben adtak ki. Híveivel csakhamar meghasonlott, és megkezdődött ellenségeskedése. Ez a harc teljesen feldúlta lelkivilágát. Jóllehet a lelkésznek nem, de az író Tolnainak szüksége is volt erre, hogy igazi szatirikussá legyen. 1884-ben önként lemondott lelkészi állásáról, s visszaköltözött Budapestre. Minden jelentős alkotása Marosvásárhelyen született. Közülük csak kettőről szólok. 1872-ben keletkezett Az urak című regénye, amelyben egy Duna menti falut mutat be az önkényuralom idején. A falu polgárosodik, sörgyárat kap és hivatalokat, gazdag parasztjai idegen főtisztviselők családjába házasítják be gyermekeiket. S mennyire emlékeztet mai világunkra hőseinek tragikus sorsa: Bokrosnét meg a könnyelműbb fiát, Sándort nemcsak vagyonukból, de erkölcsükből és magyarságukból is kiforgatják a jövevény Vidlicsek Vencelék. A példa a másik Bokros fiú, aki kereskedéssel, vállalkozással tör ki a megmerevedett faluközösségből, a szegény értelmiséggel fog kezet, papleányt vesz feleségül. „...A báróné ténsasszony lapjain (1882) a gúny, a gyilkos irónia sokkal nagyobb teret kap, mint az eddig ismertetett munkákban, ám a pesti alkotásainak pamfletszerű, kulcsregényes vonásai nélkül, úgyhogy A báróné ténsasszonyt joggal nevezhetnénk két stílusa sikerült szintézisének is: párja, kiteljesedése Az uraknak. Háttere itt is az önkényuralom s a magyar társadalom meggyávulása, de ítélete árnyaltabb, igazságosabb a korábbinál.” (A magyar irodalom története) „Két roppant ütéstől szenvedett. Egyik a magyarságnak ellenállásra képtelen volta a politikai elnyomatás alatt, a másik a feudális társadalmi átalakulásnak tisztán életmentő s mindent kiuzsorázó átélése azok részéről, akiknek cselekedniük kellett volna” — állapította meg róla kései fölfedezője, Móricz Zsigmond (Zászlóhajtás az elsikkasztott s mégis legnagyobb magyar regényíró elme, Tolnai Lajos előtt, Kelt 1941. január 13.) Munkássága egészében számottevő, a kiüresedő „népnemzeti” iránnyal szakítva, az anekdotizmustól függetlenül kívánt korszerű és nemzeti alakot adni a magyar regénynek. Dickens és Thackeray volt a példaképe, de kezdetben Aranytól s a később ellenségévé lett Gyulaitól is sokat tanult. „A tőle kiinduló hatások elbírálása tekintetében nem az egyes alkotók (Ady, Móricz) alkalmi vallomásai a perdöntők, hanem életművük tanúsága. Ez azt mutatja, hogy Móricz számára fontosabb ihlető egyfelől a naturalizmus és Bródy, másfelől Ady, még tán Jókai is, mint Tolnai. Mégis, Tolnai bőséges, sötét színezetű életanyaga a vidék s a református papság köréből Móriczot készítette elő. Adyhoz inkább csak fanatikus ellenzékisége, magánya kapcsolja, ám Szabó Dezsőhöz már erősebb szálak fűzik. Az idegen törtetők elleni indulat Tolnai művészetében is pamfletszerű stílussal párosult, s közös a határozottan érzelmi töltésű, expresszív nyelvre való törekvésük is” (A magyar irodalom története). A báróné ténsasszony mellett Az új főispán (1885); A polgármester úr (1885); Eladó birtokok (1886); A rongyos (1890); A mai Magyarország című novellaciklus (1889) talán a legfontosabb művei, és vásárhelyi tartózkodása alatt születtek vagy ihletődtek. Ha ma szelleme Marosvásárhely körül keringene, indulatosan intene, hogy több mint 100 év alatt csak enynyire jutottunk az idegen elnyomás, önállóságunk, ha úgy tetszik, autonómiánk ügyében? A város és magyarsága, amelyben maradandó műveket alkotott, modern művelődési életét elindította nehéz harcok árán, arra sem volt képes, hogy a róla elnevezett utcácska nevét megőrizze, emléktábláját megtisztítsa a rárakódott szennytől. Vajon megérdemeltük őt és a hozzá hasonló, nemzetünk felemelkedéséért harcoló nagyjainkat? Jut ez eszembe így, március közepén, a magyar forradalom és szabadság ünnepe táján! A többi néma csend: Kuti Márta „Hévjó berek vízben...” A magyarországi Berekfürdő nemcsak sűrűn látogatott termálfürdőjéről híres, a kultúra is nagy becsben van a Karcag közeli népszerű településen. Szép hagyománya van a községben az évről évre megszervezett képzőművészeti alkotótábornak és az írótábornak is. Az alkalmi író- és művésztelep vendégei nyaranta számos rendezvénnyel lepik meg a közönséget, és vonzzák a fotósokat, a médiát is. Ezt is tükrözi a fenti címmel rövidesen Marosvásárhelyen megnyíló kiállítás. Március 22-én délután 6 órai kezdettel a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János-termében Kocsis Csaba fotográfus mutat be válogatást berekfürdői felvételeiből. A tárlatnyitón a vendég munkásságát, fotóit Gálfalvi György ajánlja a közönség figyelmébe. Ezt követően A (fürdő)kultúra és idegenforgalom Berekfürdőn című előadás hangzik el. Előadó a község polgármestere, dr. Hajdú Lajos. A mellékletünkben (és a plakáton) közzétett képen Gittai István költő örül Berekfürdő gyógyító vizének.