Népújság, 2014. január (66. évfolyam, 1-25. szám)

2014-01-04 / 2. szám

2014. január 4., szombat BRÓDY 150 (Kiállítás a Stúdió Színház előcsarnokában) Az Ady Endre és a Nyugat irodalmi­­költői forradalmát hordozó századfor­dulón Magyarország legnagyobb hatá­sú írója Bródy Sándor volt. Az iroda­lomtörténeti skatulyázás közhelyei szerint máig sulykolt tétel, hogy vele kezdődik irodalmunkban a naturaliz­mus. Ez a megállapítás voltaképpen nem igaz, vagy kevésbé meredeken fogal­mazva nem éppen így igaz. „A magyar naturalizmus Justh Zsigmonddal kez­dődik, és nyomai vannak már Csiky Gergely egyes színjátékaiban is” - ál­lítja Bródyról Hegedűs Géza jól is­mert „irodalmi arcképcsarnokában.” Gondolatmenete szerint „Bródy tulaj­donképpen a romantika egyenes foly­tatása, aki elérkezik a századvég és a századforduló szecessziójához, miköz­ben megihleti a naturalizmus is.” A naturalizmus mint a szecesszióval és a szimbolizmussal érintkező ihlető for­rás - az embernek óhatatlanul Martin Esslin tanulmánya jut eszébe (A tá­­gabb összefüggéseiben vizsgált natura­lizmus), amelyben a nagy naturalista alkotókat (Ibsen, Shaw, Strindberg, Csehov, Gorkij) a 20. század szellemét elsőként megérző költőknek nevezi, egy újfajta költészet előfutárainak, hi­szen „ők fedezték fel a mindennapi élet közhelyszerű felszíne alatt rejlő mágiát, az egyszerű emberek tragikus nagyságát, a csönd, az elhallgatások költészetét.” (Esslin i. m.) Az iparosodott, urbanizálódott 20. századi társadalom költészete ez, amely irodalmi és dramaturgiai tabu­kat, megcsontosodott konvenciókat tö­rölt el, amikor beemelte az irodalomba és felvitte a színpadra „az ekkortájt születő pesti nyelvjárás sajátos fordu­latait, pongyolaságát, nagyvárosias ki­fejezéseit” úgy, hogy mindezt az általa rajongásig szeretett Jókai romantikus nyelvezetével ötvözte. Bródy stílusa maga volt a legragyogóbb önellent­mondás — állítja Szerb Antal, aki sze­rint a huszonegy éves fiatalember tel­jesen meghökkentő irodalmi ambíció­val érkezett a vidéki kisvárosból, Egerből Pestre. Jókai és Zala irodalmi örökségét akarta egyesíteni debütáló novelláskötetében (Nyomor, 1884), amely visszhangos feltűnést keltett a korabeli irodalmi életben. Hegedűs Géza tanulmánya így látja Jókai - ve­le és általa pedig a magyar romanti­ka - hatását az induló Bródyra: „éppen az idősödő Jókai fordul egyre nagyobb érdeklődéssel a nyomorúság kiszolgáltatottjai felé, ahogy Nyugaton is Victor Hugo és Dickens áll ki a sze­gények igazsága mellett, jól mutatva, hogy a naturalizmus mennyire benne gyökerezik a romantikában.”( Hegedűs i. m.) Személyének varázsa, karizmatikus sugárzása sokkal jelentékenyebb volt, mint műveinek hatása: számtalan visszaemlékezésből szinte egybehang­zóan derül ki, hogy Bródy szellemi ve­zére Ady és a Nyugat nemzedékének és irodalmi forradalmának. 1914-es keltezésű önéletrajzának néhány rész­lete alapján talán jobban megértjük, miért tudott ez az igen jóképű fiatal­ember nemcsak a nők körülrajongott bálványa, hanem a korabeli irodalmi élet vezéralakja is lenni: „Egerben szü­lettem. Születésem éve abszolút bizony­talan, csak a jóisten és Rőt suszter tud­ja. A suszter kománk volt, és amikor megházasodtam - és »papucsokra« volt szükségem - , megesküdött, hogy 64- ben születtem, de kevés vártatva reá meghalt. Tehát lehet, hogy az ötvene­dik évet taposom, de éppen úgy lehet, hogy negyvenéves vagyok. Tíz év se ide, se oda, annak, aki, mint én, hallatla­nul változatos, meglepő és valószínűt­len életet élt.Nem akartam semmi len­ni, nem is lettem semmi s most vagyok azon a ponton, hogy kezdjek valamit. Végre is pályát kell választani, szeret­nék festő, vidéki körorvos, fiatal ripor­ter lenni. ...Nem vagyok sorsommal elégedetlen. Az édesanyám, aki 89 esz­tendős korában, csak néhány esztende­je, hogy meghalt, egyetlen egy fekete ru­hát hagyott rám, mint összes örökséget, a ruha zsebében, a temetés után meg­néztem, benne volt minden vagyona, egy fekete keretes szemüveg s az én utolsó levelem. Nekem tetszik a gondo­lat, hogy én utánam se maradjon más, mint egy szál frakk, abban egy szem­üveg s valami naiv leánynak az utolsó levele. Stílusának kell lenni az ember­nek, és azt hiszem, hogy nekem volt. Keveset tanultam, keveset tudtam, nem sokat dolgoztam, igazán rosszat nem cselekedtem, és kevés hiányzott ahhoz, hogy jó költő legyek. Céljaim, ambíció­im? Az élet célja az élet, én kiéltem, akármelyik pillanatban újra folytatom ott, ahol elhagytam. ...Most pedig ked­vem volna valamit mondani életem ta­­­nulságairól. Semmi tanulsága sincs. Könyveimről? Egyetlen köny­vem sincs. A kis kutya az utcán job­ban érdekel, mint akármilyen re­mekmű. Irodalmi tervezéseim? Vázlatom, az van egy szekérre való: fiatal korom­ban nagyon művelt ember voltam. Amikor e sorokat írom, nagyon fur­csa hangulatban vagyok és erősen képzelődöm: egy kis sovány fiút, éde­set, hívőt látok a messze távolban. Ez voltam, hová szöktem el­­ ma­gam elől? Az akkori friss lényem olyan ismerős, a mostani annyira idegen. Benézek a tükörbe: ki ez a különös ősz ember?" (Születtem... Magyar írók önéletrajzai. Palatinus Kiadó, Budapest, 1999) A választ erre a rezignált kérdésre ki-ki keresse itt, e kiállítás fényké­pein és szövegeiben, s ha itt nem ta­lálja, marad még egy lehetősége: otthon is lehet keresni, a könyvespolc előtt, Bródynak egy dráma- vagy no­­velláskötetét leemelve, végigolvasva. Aki Rembrandt című novellaciklusát vagy az azonos című drámát végigol­vassa, biztosan közelébe jut a titok­nak: „Ki is lehet ez a különös ősz em­ber?” Tanulságos nézelődést, jó olva­sást és minél többféle választ kíván­va, ezennel megnyitom a Bródy Sán­dor emlékének szentelt kiállítást. Lázok János megnyitóbeszéde Köszönet a budapesti Országos Szín­háztörténeti Múzeum és Intézet ván­dorkiállítását összeállító Szebeni Zsu­zsának és Szebeni-Szabó Róbertnek, hogy munkájuk eredményét Marosvá­sárhelyre is elhozták, illetve a képek és a szöveg részleges közléséhez hozzájá­rultak. A kiállítás 2014. január 17-ig hétköz­napokon 10-16 óra között, illetve az előadások előtt tekinthető meg a Stúdió Színház előcsarnokában. Kisebb cso­portoknak és osztályoknak kiállításvezetést is biztosítanak, előze­tes egyeztetés alapján (bejelentkezés a 0748-358-325 számon). Állami székely színház Maro*v*«árh«lv miHiuiií „A rendezők és színészek a legapróbb részletekig tisztázták Flóra viszonyát a különböző figurákhoz és fordítva, anélkül, hogy pozitív-negatív jelzésű címkét viselnének a homloku­kon (...) a rendezői elképzelés tehát helyes, realista, mai. S az elképzelés Erdős Irma és Kovács György játékában na­gyobbrészt érvé­nyesül is. Az el­ső felvonásban sokrétűen ki­bontott, lebilin­cselő szerelmi párviadalnak vagyunk szem­tanúi. A játszi könnyedsé­g, kölcsönös fölé­nyeskedés sem­mivé foszlik ab­ban a pillanat­ban, amikor rá­jönnek, hogy tetszenek egy­másnak. (...) Erdős Irma ala­­kításának felejt­hetetlen mozza­nata az iskolaszék uraival való össze­ütközés. (...) A szöveget Erdős olyan mély átéléssel közvetíti, hogy a ta­nítónő alakja messzi az iskolaszék fölé magasodik. Kovács György ki­tűnő alakítást nyújt az első felvo­násban. Az ő művészi vénájából futja arra, hogy az ott bemutatott figura „agyarait”­­ lefojtva, belső A tanítónő: Erdős Irma, Kovács György Rendező: Kőmíves Nagy Lajos, Tompa Miklós Állami Székely Színház, Marosvásárhely Bemutató: 1956. február 24. izzással — a második és harmadik felvonásban is ki-kimutassa.” Oláh Tibor: A tanítónő (Utunk, 1956. március 16.)

Next