Népújság, 2017. július (69. évfolyam, 146-171. szám)

2017-07-08 / 152. szám

4_ Időkockák (Folytatás a 3. oldalról) portrékról néznek ránk az időarcú falusi asz­­szonyok munka közben vagy imádságos va­sárnapokon. A házak, templomok mellett szívesen fotózza a szépen megőrzött, vala­mint a pusztuló székely és gyalogkapukat, amelyek kettős szimbolikájukkal az életbe vezető kiutat és a hazaérkezést jelképezik. A fotóművész érzékenységét jelzi, ahogy a megroggyant kerítésben a pusztulás pánsípját látja és szólaltatja meg, s gyakran jelenik meg képein a kereszt, elfelejtett temetők látványa. De nemcsak a Vidéki élet vonzásában kelet­keztek a kiállítás és az album képei. Kislány- és lányportréi a szépség mellett változatos életérzéseket, gondokat, fájdalmat, örömet, büszkeséget, pajzánságot közvetítenek. Ked­venc témái közé tartoznak a zenészek, a hangszerek, akiket emlékezetes portrékon vagy zenélés közben mutat be. És szólnunk kell a húsvéti passiót megörökítő fotóinak tragikuma mellett a humorról is, amelyet be­vallása szerint szívesen használ, s ha nem ta­lálkozik vele, maga teremt nevetséges helyzeteket. Ezzel el is érkeztünk a Nemzet­közi Fotóművész-szövetség művészének (AFIAF) jellegzetes fotóihoz, az úgynevezett fantáziaképekhez, amelyeket a digitális tech­nika lehetőségeit kihasználva alkot úgy, hogy a különböző helyzetekben készített fényké­pelemek társításával gondolatait alakítja át képekké. Ilyen a tornádóvá váló zenekar, amely a zene sodró erejét jelképezi, a fa od­­vából kirobogó vonat, a jégvirágok fátyolával takart női arc, az őszi rapszódia, a hatalmat jelképező montázs, és sok más fantáziaképe a kiállításon és az albumban is. A fotózás minden eszköztárát ismerő, érett művészként áll­ előttünk a 75 éves Kucsera Jenő, akinek kiállítását egy várbeli sétával egybekötve érdemes megtekinteni. Kár, hogy anyagiak hiányában a kereken 100 fotót tar­talmazó albumot olyan kevés példányszám­­ban tudta kiadni, hogy valamennyi elfogyott már. Kucsera Jenő bevallása szerint fotóinak fő­szereplője az idő, amelyet a fényképezőgép segítségével próbál egy-egy dokumentumér­­tékűnek számító művészfotó erejéig megállí­tani. Ez a „kikapcsolódása” és „bekap-Intelem csalódása” „a fotóért és nem a fotóból élő” művésznek, aki Szabó Lőrinc gondolatával in­dította a 75. születésnapjára készült albumát: „ Legyek bár vendég a hazámban/ és kol­dus a föld kerekén,/ A szépnek, amit láttam, így is/ Örök gazdája vagyok én. ” „Csöndes templom az én szívem” Jakab Ödön hazaérkezése Székely Ferenc Több tucat kéziratmásolat, családi fényké­pek, megsárgult kötetek, levelek eredetiben és másolatban - íme mivel „tért haza”, Va­­dasdra június 25-én Jakab Ödön (1854-1931) költő, drámaíró, irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1924). A mi harangjaink című versét így kezdi: „ Szegény az én falum, hol a bölcsőm rengett/ Nem igen találni annál szegényebbet ”. Nos, 86 évvel halála után e „szegény falu” általános iskolája (egyszer talán megérjük, hogy felveszi Jakab Ödön nevét) adott ott­hont annak az állandó emlékkiállításnak, amely a költő oldalági leszármazottja, dr. Sipos Béla ny. pécsi egyetemi tanár és a Bu­dapesten élő Rózsa Judit kitartó, szívós mun­kája révén jött létre. Jakab Ödön 1854. július 26-án született Vadasdon, s 1931. március 5-én hunyt el Bu­dapesten. Kora irodalmának egyik legnépsze­rűbb alakja volt, népi-nemzeti irányú versei, prózai és színpadi művei a századforduló egyik legkedveltebb szerzői közé emelte. Szülei: Jakab István földbirtokos és Nagy Mária. 1863-ban bekerül Marosvásárhelyre, a Református Kollégiumba, itt írja első ver­seit, amit tanárai, Mentovich Ferenc és Tolnai Lajos buzdítással fogadnak. Első verse nyomtatásban a Fővárosi La­pokban jelent meg 1874-ben. Ebben az évben kerül a kolozsvári egyetemre, ahol magyar nyelvet és irodalmat hallgat. Tanári oklevelet 1878 januárjában szerez, rövid időre Buda­pestre utazik, ahol a költeményei után kapott honoráriumból él, majd júniusban visszatér Marosvásárhelyre. Báró Kemény Domokos családjánál nevelő. 1879 tavaszától rövid ideig a pancsovai iskolában, szeptembertől pedig a dévai főreáliskolában tanít. 1884-ben költözik Budapestre, s a fővárosi VI. kerületi főreáliskola tanára 1912-ig, amikor nyugdí­jazzák. A tanítástól való visszavonulását követően életét az irodalomnak és az irodalomtörténeti vizsgálódásoknak szentelte. Jakab Ödönt ba­rátai és rokonai Burkusnak hívták - több kö­tetet így dedikál. Felesége, Szénási Róza­ 1855-ben született Mezőpanitban, s 1905-ben halt meg Buda­pesten. Az esküvő 1879-ben volt Mezőmada­rason. 1907-ben Róza című verseskötetében siratta meg feleségét. Ugyanabban az évben másodszor is megnősül, a francia származású D’Aiguemorte Romand Clarát választja élet­társul. Első verseskötete, a Költemények 1879- ben jelent meg Budapesten. Fontosabb munkái: Nyár (versek, 1891), Argirus (elbeszélő költemény, 1894), Szilágyi és Hajmási (elbeszélő költemény, 1899), Róza (versek, 1907), Őszi virágok (versek, 1910), Este felé (költemények, 1926), Szegény Radoné (népszínmű, bemutatva Ko­lozsváron 1887-ben), A jö­vevények (társadalmi dráma, bemutatva a buda­pesti Nemzeti Színházban 1902-ben), A pásztói pap (történelmi dráma, bemu­tatva 1913-ban), A két im­­posztor (elbeszélések, 1913). Az Argirus 1895-ben el­nyerte az Akadémia Ná­­dasdy-díját. 1883-ban a Petőfi Társa­ság, 1895-ben a Kisfaludy Társaság, 1922-ben pedig a francia La Fontaine Iro­dalmi Társaság választja tagjává. Gazdag levelezést folyta­tott Jókai Mórral, Móra Fe­renccel, Mikszáth Kálmán­nal, Tömörkény Istvánnal, Gyulai Pállal, Herczeg Ferenccel, Tolnai Lajossal. Egykori barátjával, Petelei Istvánnal 1879-től 1904-ig több mint hetven levelet váltott (lásd Petelei István Irodalmi levelezése, Krite­­rion, 1980). A vadasdi református egyházközség irattárában öt kézzel írt levele található eredetiben, amit egykori barátjának, Bodoni Károlynak írt 1918 és 1922 között. Az 1922-es keltezésűekben a vadasdi családi birtokrész és a földek eladása a fő téma, ám természetesen szó esik egyebekről is. Főképp hazafias hangvételű verseket, el­beszélést és regényt írt, de nevéhez fűződik több színmű és dráma is. Lírai költészetére és balladáira a legnagyobb hatást Arany János, Petőfi és egykori marosvásárhelyi tanára, Tolnai Lajos gyakorolta. Az elbeszélések Mikszáth Kálmán hatásáról vallanak. * * * Jakab Ödönnek nem voltak gyerekei, ezért dr. Sipos Béla (1945) ny. egyetemi tanár, csa­ládfakutató oldalági leszármazottként volt jelen a vadasdi eseményen. A június 25-i vadasdi megemlékezés ün­nepi istentisztelettel kezdődött, majd az isko­lába való átvonulás után Székely Ferenc köszöntötte az egybegyűlteket. Veress Ger­gely, Havad község polgármestere ezen ese­mények közösségépítő erejét emelte ki. Rózsa Györfi Judit a budapesti sír megtalálá­sáról és a Széchényi-könyvtárban lévő gaz­dag Jakab Ödön-anyagról tájékoztatta a jelenlévőket. Dr. Sipos Béla elmondta: csa­ládi hagyatékát hozta el, amit éveken keresz­tül gyűjtött, ápolt és gyarapított. Épp készült leadni a Magyar Nemzeti Országos Levéltár­nak, miután két jogász fiát nem igazán érde­kelte Jakab Ödön szellemi öröksége. Főleg az 1970-es években került elő több Jakab Ödön­­kötet, amit egy budapesti antikvárium közve­títésével vásárolt meg. Felolvasták Török Stenczer Enikő üzenetét Pécsről, aki nem lehetett jelen, de fontosnak tartotta, hogy szóljon az egybegyűltekhez. Dr. Sipos Béláról fednünk kell, hogy déd­anyja, Fekete Albertné szül. Szénási Berta (1861-1931) nővérének, Szánási Rózának (1955-1905) a férje volt Jakab Ödön. Fiatal diákként, 1953-71 között minden nyáron egy hónapot anyai nagyanyjánál, Fekete Jolánnál töltött Sajóudvarhelyen (Beszterce-Naszód megye). Ő két testvérével, Fekete Ilonával és Fekete Alberttel élt egy házban. Jakab Ödön dedikált köteteit Fekete Ilona őrizte, sokat mesélt Jakab Ödönről, ugyanis Fekete Ilona Cinkotán tanult, és tanítási költségeit Jakab Ödön biztosította. - Minden évben - vallja Sipos Béla - el­mentünk a saj­óudvarhelyi családi sírkertbe, ahol Szénási Róza sírja van. Ezt Jakab Ödön készíttette. Sírfelirata: „Mert szép és jó volt mindenek felett,/ Jobban szerettem, mint a telkemet,/ Daloltam Őt, s míg dal lesz lanto­mon,/ Siratva folyvást dalolni fogom./ Ha pedig egykor én is elmegyek,/ Kedves madár­kák, majd ti jöjjetek,/ S helyettem lágyan al­tatva porát,/ Zengjétek róla itt a dalt tovább!” Halála előtt Fekete Ilona Jakab Ödön könyveit, leveleit, családi iratait dr. Sipos Bé­lának ajándékozta, aki jelenleg a családfa összeállításán dolgozik. Jakab Ödön 1931. március 5-én hunyt el Budapesten, s a gyászjelentés szerint a Kere­pesi úti temetőben helyezték örök nyuga­lomra. Özvegye, D’Aiguemorte Romand Clara „a távoli erdélyi rokonság nevében is fájdalomtól lesújtott szívvel tudatja, hogy fe­lejthetetlen hűséges, jó férje Jakab Ödön (...) életének 77-ik, boldog házasságának 25- ik évében, hosszas szenvedés után folyó hó 5-én elhunyt”. A temetés 1931. március 8-án volt a Fiu­mei úti sírkertben, ahol az elhunyt földi ma­radványait a református egyház szertartása szerint adták át „a magyar anyaföldnek, me­lyet szíve minden dobbanásával s költészeté­nek minden sorával annyira szeretett”. A sírhely, ahol Jakab Ödön pihen, A kate­góriás, az NKB által védett sírok közé tarto­zik. Dr. Sipos Béla hosszas keresés után, 2009-ben talált rá, s egy évvel később, 2010- ben Dóra testvérével restauráltatta. 2017-ben a Vadasdról Magyarországra áttelepedett sze­mélyek közadakozásából sikerült visszaíratni azt az eredeti sírverset, amit 1931 -ben az aka­démia vésetett rá. (Időközben megrongáló­dott.) „Ott születtem a hegyvidéken,/ Oda köt minden jó emlékem./A hegyi dalt még most is hallom/ Vándorolni a hűs fovalmon.” Gyökössy Endre írja: „Verseinek nyelve­zete illatos és szelíd tüzű, magyar nyelv. Mélységes HAZA­ és emberszeretete élete végéig elkísérte. Ez kiviláglik a Magyar pa­raszt című versében, amelyet minden magyar gyereknek meg kellene tanulnia már az isko­lában”. Vadasdon június 25-én népes közönség előtt három helybéli diák és László János ha­­vadi magyartanár szavalta Jakab Ödön verseit - nagy sikerrel. Hosszas, mély csend után Jakab Ödön újból itthon­ otthon van, szülőfalujában, ahol hallja a dalt „vándorolni a hűs fovalmon”... Vigyázzunk rá! " Szénási Rózsa 1855. február 5-én szüle­tett Mezőpanitban. Szülők: Szénási András császári királyi pénzügyőr főfelügyelő és neje, Sebestyén Rozália. Rákban halt meg. Emlékezés MÚZSA 2017. július 8., szombat

Next