Népújság, 2018. március (70. évfolyam, 49-75. szám)

2018-03-30 / 74. szám

2018. március 30., péntek HÚSVÉT Húsvéti határkerülés a nyárádmenti Szent A húsvéti határkerülés középkori, egyházi-liturgikus eredetű szokása Közép- Európának és egyben a magyarságnak, amely korunkra csak a peremterüle­teken maradt fenn. Erdélyben katolikusok és protestánsok egyaránt gyakorolták. Az európai népek körében ismert rítus, hogy egy bizonyos terü­letet vagy vetést körüljárással, mágikus körrel védenek meg a pusztításoktól, csapásoktól, zárnak el a gonosztól. A nyárádmenti határkerülés így régmúlt idők egymásra tevődött rítusait őrizheti, különböző korú és funkciójú szokáselemek láncolata. Dr. Barabás László Amikor 1969-ben mint riportúton járó, ér­deklődő egyetemi hallgatónak Bedében Ma­­gyari Ferencék és Vadasdon Máthé Józsefék először sorolták falujuk húsvéti szokásrend­jét, erre az összetettségre nem gondoltam. El­határoztam, hogy további búvárkodásba kezdek a szomszédos falvakban is. A régebbi leírások csupán két falura, Szentgericére és Vadasdra szorítkoztak, de hamarosan kide­rült, hogy az emlékezetben elérhető adatok szerint a vidék több falujában is élt ez a szo­kás. Ezekben a falvakban - Szentháromság és Jobbágyfalva kivételével - többségében protestáns felekezetűek, reformátusok és uni­táriusok laktak, laknak, ekkor tehát a szoká­seseménynek a protestánsok által gyakorolt változatával találkoztam. A határkerülés katolikus szokásrendje Az 1980-as évek végén felkerestem a Felső-Nyárádmente katolikus falvait (Nyá­­rádremete, Nyárádköszvényes, Deményháza, Mikháza) is, mert azt hallottam, hogy a kör­nyéken, a Szentföldön még élő szokás a hús­véti határkerülés. Az első, felszínes tájékozódásból kiderült, hogy ezekben a fal­vakban a kommunizmus évtizedeiben is jár­tak határkerülni, sőt Nyárádremetén a szokás élete emberemlékezet óta folytonos. De az is hamar kiderült, hogy e falvak határkerülési szokásrendje különbözik a protestáns falvak szokásrendjétől. A gyűjtött adatok nyomán kirajzolódott a nyárádmenti húsvéti határke­rülés régiesebbnek tűnő, az udvarhelyszéki, gyergyói, csíki és háromszéki katolikusok ha­tárkerülésével rokon típusú, katolikus mo­dellje. Nyárádremetén minden húsvét hajnalán a búzával bevetett határrészt kerülték meg, a négyes határforgó szerint az egész remetei határ negyedrészét. Idősebb emberek és asz­­szonyok, előimádkozók és előénekesek veze­tésével, zászlókkal, feszületekkel, énekelve a határra vonultak. Az utcai és mezei keresz­teknél megálltak, énekeltek, jó termésért, bő­ségért imádkoztak. A zsenge búzaszálakból koszorúkat fontak és a zászlókra akasztották, úgy vitték a faluba az élet, a feltámadás jel­képeit. Zöld ágakat, fűzfaágat, mogyorófaá­gat is törtek, s megszenteltetés után az istállókba és a kapukra szúrták fel, szentel­­ményként őrizték. Köszvényesen, Demény­­házán a határkerüléskor avatták fel az újoncokat - vagyis azokat a fiatalokat, akik először mentek határkerülni - és a fiatal me­nyecskéket. Nyírfavesszővel a hátuljukra ver­tek, „egészséggel viseljétek” - mondták. Nyárádremetén a megvesszőzés és felavatás szokáseleme hiányzik Mi történt a fordulat után? Nyárádremetén talán még soha nem indul­tak annyian határkerülni, mint 1990 húsvét­­ján. Lehettek vagy négy-ötszázan, az idős férfiaktól és asszonyoktól a nyolc-tíz éves gyermekekig. Aki csak tehette, hazament Vá­sárhelyről, Udvarhelyről, Csíkszeredából, Szovátáról, hogy az otthon maradottakkal együtt kimenjen a szülőföld határába, és együtt éljék át a feltámadás ünnepét, örömét. Hajnali csengettyűszó ébresztette a falut, s kicsi idő múlva megszólalt a templom ha­rangja is. A határkerülésre készülők a temp­lom előtt gyülekeztek, kivitték a zászlókat, a Jézus-korpuszt és feszületet. Alangtalanul és gyorsan megszerveződött a menet: elöl a zászlóvivők, a korpuszt és a feszületet hordo­zók, a csengettyűs, utánuk a férfiak, legények négyes-ötös sorban, majd külön menetben a nők, itt is elöl az idősebbek, utánuk a fiatalok. A menet rendjére néhány középkorú szervező és az előimádkozó hetvenéves Vass Péter bácsi vigyázott. Az asszonyok menetében so­káig Kajcsa Magdolna volt az előimádkozó, most Turóczi Anna. Péter bácsi Kakucs János kántorral együtt azt az éneket kezdte elsőnek, amelyet az egy­kori határkerülőktől tanultak, és amelyről úgy tudják, hogy nincs meg egyetlen katolikus népénekes könyvben sem: Midőn felébredek,/ E szókra gerjedek:/ Dicsértessék Jézus Krisz­tus. Az első utcai keresztig énekelték ezt a hosszú, tizenegy szakaszos éneket. A határ­kerülés során még a következő feltámadási énekek kerültek sorra: Szent Magdolna el­­ment ama reggel sírva, Feltámadt Krisztus e napon, Örvendetes napunk támadt, Apostolok királynéja, Mennynek királyné asszonya; ha­zafelé, a templomhoz közeledve a Nagyasz­­szonyunk, hazánk reményét énekelték. A határhoz legközelebbi keresztnél meg­álltak, és mikor mindenki elcsendesedett, Péter bácsi hangosan olvasni kezdte a határ­kerülés szokásos imádságát. Íme egy részlete: Adjunk hálát a mindenható felséges teremtő Istenünknek, hogy megadta érnünk a mai di­csőséges szent napot, a mi megváltó Jézusunk feltámadása napját, hogy irgalmas szemeit rajtunk tartván megőrzött, oltalmazott sokféle szomorú változásokban. Mégis kérjük aláza­tosan a szent felségét, hogy továbbra is ke­gyes atyai szemeivel reánk vigyázzon, őrizzen, oltalmazzon mindennemű szomorú változásoktól, reánk jöhető testi, lelki romlá­soktól és károktól. Minthogy sok rendbeli szükség alá vagyunk vettetve, könyörgünk azért, hogy mezeinkben levő és leendő vete­­ményeinket, melyek látogatására a mai szent napon szép isteni dicséretekkel kijöttünk, Isten őfelsége jégesőtől, ragyától, szélvészek­től, záportól, mindennemű égi háborútól megőrizze és megtartsa, bő terméssel meg­áldván kezünkbe adja Isten dicsőségére, rom­landó testünk táplálására, szűkölködő atyánkfiai fölse­gítésére. Az imádság után a határ­kerülő menet csengettyű­­szóval nekivágott a sötétlő Bekecs oldalának. - A Putna nevű határrészbe tar­tunk - mondja Péter bácsi. - Onnan átmegyünk Várlá­tóba, a Bekecs aljába, s annak útján le átellenben a falu végéig, s úgy kanyaro­dunk vissza a templomhoz. Ez a rendje, mert négyes határt járunk. A remetei határkerülők minden évben a búzával bevetett határrészre men­tek, vagyis az új búzaföldet kerülték meg, a négyes ve­tésforgó szerint az egész re­metei határ negyedrészét. A kollektivizálás után hármas vetésforgó lett, és akkor hármas határt kerültek. Újabban visszatértek a né­gyes határjáráshoz. Szokás szerint a zsenge búza­szálakból koszorúkat fon­tak, és a zászlókra akasztot­ták, úgy vitték a faluba a feltámadás, az élet jelképeit. De hol itt most a búzavetés? Ameddig az oszladozó sötétség­ben ellátok, sehol egy búzatábla. Mintha le­gelő lenne az egész határ. - Ahogy kihúzták a földet alólunk, össze­zavarodott minden­­ summáz kurtán egy ________________ egész korszakot Péter bácsi. - A régi rend felbomlott, összevisz­­sza vetettek a határ­ban. Elvették a földet, nem nekünk termett a búza. A kollektivizálás után igen megcsap­pant a remeteiek ha­­tárkerülési kedve is. Miért kerüljék a ve­tést, a határt, ha nem az övék? A környező katolikus falvakban el is hagyták a szokást. Remetén nem, csak évről évre fogyatkoz­tak a határkerülők. A hetvenes évek köze­pén aztán fordult a szokás élete. Felnőtt az a nemzedék, amely már nem ismerte az önálló földművelő gazdálkodást, s nem dob­bant meg a szíve a dús zöld vetés láttán, és nem féltette jégveréstől, víztől, tűztől, beteg­ségektől az életgabonát. De a feltámadás közös ünnepe megmaradt, és még a családi együttlét ritka ünnepe. Ahogyan minél többen elkerültek a faluból, úgy vált egyre inkább a szülőföld hívó szavává, e katolikus közösség­hez - s vele a magyarsághoz - való tartozás jelképévé a húsvéti határkerülés. Másfél év­tizede évről évre népesebbé vált a határkerülő menet. A Vasbánya oldalában a remetei határke­rülők találkoztak a köszvényesi menettel. A kollektivizálás után a köszvényesiek elhagy­ták a szokást, de a nyolcvanas években ők is felújították. A köszvényesi keresztalja népe kevesebb, mint a remetei, százan ha lehettek. Találkozáskor meghajtották egymás előtt a zászlókat, kezet fogtak. Közös pihenőt tartot­tak, tüzet gyújtottak, szalonnát sütöttek, fala­toztak. Míg a pihenő tartott, a fiatalok fűzfa- és mogyoróágakat vágtak, kivirágzott kökényá­gakat tördeltek, tavaszi mezei virágokat szed­tek. A virágcsokrokat a hosszú ágak végére erősítették: zöld ág és virágerdő indult meg hazafelé a menettel. A köszvényesi menetben az ágakat arra is felhasználták, hogy meg­­vesszőzzék a fiatalokat, főleg a friss me­nyecskéket, hogy „egészségesek legyenek”. Néhányan átszaladtak a remetei menethez, és megvesszőzték ismerőseiket. A remeteiek ezen csodálkoztak, és arcukról leolvashatóan rosszallottak. Ők a virágos ágakat a temp­lomba viszik, megszenteltetik, majd otthon a kapura, a tornácra vagy a pajtára szegezik. A határkerülő menetet a templom előtt Vencel Lajos esperes, plébános és az otthon maradottak fogadták. A plébános köszönetet mondott híveinek, hogy megtartják ezt a „szép ősi hagyományt”, majd közösen meg­kerülték a templomot, elénekelték a székely himnuszt, és a mise következett. 1991-től változás állt be a remetei szokás­rendben. Az új plébános, Balázs Imre szakí­tott azzal a hagyománnyal, hogy a templom kapujában fogadja a határkerülőket. Minden évben maga is részt vesz a határkerülésben, és a processzió irányítója, szervezője lett. Ennek nyomán a határkerülés ideje és ese­ménysorozata lerövidült, a hagyomány dik­tálta szerepeket (előimádkozó, előénekes) az egyház hivatalos képviselői vették át. A falu, a határkerülők elfogadták ezeket a változta­tásokat. Az idősebbek viszont nehezménye­zik, hogy a határkerülésen túl sok a fiatal és a gyermek, akik a menet végén „rendetlen­kednek”. Az ezredfordulón A Bekecs­aljában, a katolikus Szentföld falvaiban napjainkban is határkerülőkkel ta­lálkoznánk, a remeteiek papjuk, kántoruk ve­zetésével népes seregben vonulnak, énekelnek és imádkoznak, vallásos szertartás részeként élik meg a közösségi eseményt. Akkor is, ha jobbára az idősebb nemzedék számára elsődleges ez a jelentése. Ahogyan 1996-ban Gál László (63 éves) mondta, aki fiatalságától kezdve minden évben részt vesz a határkerülésen: „Jézus feltámadásának reg­gelén megkerüljük a határunkat, hogy áldja meg és szaporítsa meg termésünket, s ennek tiszteletére kijöttünk”. Akkor is, ha a fiatalok többségének első­sorban kirándulás (erre is több véleményt tudnék idézni az 1996-os határkerülésről). Annak is tanúja voltam, hogy a diszkós nem­zedék a menet végén „rendetlenkedik”, de annak is, hogy napjainkban is folyik a szoká­sokba való belenevelődés és belenevelés az egyháziak felügyeletével. Az a természetes, hogy mindenik nemzedék és csoport meg­nyilvánul, mert ezekből áll a falu mai társa­dalma. A határkerülésre hazajönnek a szülőfaluval kapcsolatot tartó remeteiek, és a feltámadás ünnepe így e katolikus közösség legmozgalmasabb ünnepe napjainkban is. De sorolhatnám a köszvényesi, deményházi, mikházi és jobbágytelki határkerülők példáját is. Fotók: Bálint Zsigmond, Barabás László, Fekete János Nyarádremetei hatarkerulok 1990 husvetjan Hazafelé a határról (Nyárádremete, 2012) Ereszkedik a köszvényesi menet (1991) ____ NÉPÚJSÁG _

Next