Népújság, 2019. július (71. évfolyam, 146-172. szám)

2019-07-26 / 168. szám

2019. július 26., péntek SZÍNES VILÁG Hétfőn volt a nándorfehérvári diadal emléknapja Amire a déli harangszó emlékeztet 1456. július 22-én a Nándorfehérvárt, a mai Belgrádot védő magyar, szerb és más harcosokkal is kiegészült se­regek megsemmisítő vereséget mér­tek II. Mehmed török szultán hadaira. Mindmáig ennek a hadi sikernek állít emléket a déli harangszó. A győzelem 555. évfordulója alkalmából a magyar Országgyűlés 2011. július 4-én a napot a nándorfehérvári diadal em­léknapjává nyilvánította. Idén, a ma­gyar hadtörténet egyik legnagyobb győzelmének 563. évfordulóján, a magyar és a szerb államelnökök közö­sen leplezték le a törökverő hadvezér, Hunyadi János szobrát. A csata előzményei A 13. század végén megszilárduló oszmán, török állam száz év alatt maga alá gyűrte Kis- Ázsiát, majd a Balkánon kezdett terjeszkedni. A törökök 1389-ben Rigómezőnél szétzúzták a szerbek vezette észak-balkáni szövetséget, majd 1396-ban Nikápolynál Zsigmond ma­gyar király lovagi seregére mértek vereséget. Hódításukat mintegy fél évszázadra meg­akasztotta az utolsó nagy mongol hódítótól, Timur Lenktől 1402-ben elszenvedett vere­ség, de az újjászervezett birodalom a 15. szá­zad közepétől már a Magyar Királyságot is közvetlenül fenyegette. Az ambiciózus II. Mehmed 1451-ben lé­pett az Oszmán Birodalom trónjára, és ural­kodása második évében Konstantinápoly elfoglalásával adott tanúbizonyságot hódító szándékairól. A Bizánci Birodalom egykori központjának, a tengerszorosokat védő több százezres metropolisznak az elfoglalása után a keresztény Európán páni félelem lett úrrá. Ezt nem csak a hadsereg szervezésében és a nagyobb tűzerőben rejlő oszmán hadi fölény indokolta, hanem a keresztény Európa szét­tagoltsága, gyengesége is. A bizánci hódítás utáni esztendőben, 1454-ben a török szultán hadai meghódították Szerbiát is. Magyaror­szág az Oszmán Birodalom közvetlen szom­szédságában számíthatott rá, hogy a szultán következő hadjárata ellene irányul. Bizánc meghódítója állítólag kijelentette, hogy kö­vetkező háborúja során reggelijét Nándorfe­hérváron, ebédjét Budán, vacsoráját pedig Bécsben kívánja majd elfogyasztani. A déli vidékek védelmét az 1440-es évek­ben Hunyadi János szervezte meg, aki hadi si­kerei révén báró, Szörényi bán, erdélyi vajda és temesi ispán lett, s minden jövedelmét és teljes magánhadseregét a török elleni harc szolgálatába állította. Az 1446-ban kormány­zóvá választott Hunyadi a főnemesség támo­gatása híján 1448-ban Rigómezőnél súlyos vereséget szenvedett, s 1453-ban, Bizánc eles­­tének évében lemondott a kormányzóságról. A növekvő török veszély hatására V. Mik­lós pápa már röviddel Bizánc elfoglalása után, 1453 szeptemberében általános keresz­tes hadjáratot hirdetett, azonban igyekezete nem járt eredménnyel. 1455 áprilisában Al­fonso Borgia volt valenciai püspök személyé­ben, III. Kallixtusz néven az oszmán veszélyt igazán átérző főpap került a pápai székbe. Az új pápa május 15-én új keresztes bullát adott ki, és hatékonynak tűnő intézkedéseket tett, hogy a keresztes hadjárat terve ezúttal meg is valósulhasson. Leállíttatta a vatikáni építke­zéseket, intézkedett az egyházi javadalmakat megadóztató „török tized” begyűjtéséről, ön­kéntes keresztes had szervezésére legátusokat nevezett ki Európa országaiban, és tárgyalá­sokba kezdett a földrész nyugati felének szinte minden jelentős uralkodójával. A török elleni küzdelem érdekében látszólag meg­mozdult minden európai állam, az ígért segít­ségből azonban csak nagyon kevés valósult meg. A pápa 1456 tavaszán már tisztában volt azzal, hogy a nyugati uralkodóktól nem re­mélhet komoly segítséget, ugyanakkor Ma­gyarországról riasztó hírek érkeztek a török hadsereg méreteiről. Az egyházfő kétségbe­esésében égi segítségért fohászkodva adta ki 1456. június 29-én, a csata előestéjén Bulla orationum imabulláját, amelyben elrendelte, hogy a kereszténység valamennyi templomá­ban a szokásos reggeli és esti harangszó kö­zött „déltájban” háromszor kongassák meg a harangokat, „fel­adassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak”. A déli harangszó tehát ere­detileg nem a diadalt, hanem a végveszélyt hirdette. Keresztes had csak jóval a csata után érkezett Magyarországra, de az már nem in­dult meg a török ellen. A pápa törekvései még Budán is eredmény­telenek maradtak, a Hunyadi és a király pártja közötti ellentétek miatt az 1456. áprilisi or­szággyűlés is érdemi döntés nélkül ért véget, így a csata előestéjén Szilágyi Mihály nándor­fehérvári várkapitány és sógora, Hunyadi saját költségen kellett szembenézzen a várható török támadással. Szilágyi körülbelül 7000 főnyi várőrséget toborzott, a Szegeden tábo­rozó Hunyadi pedig hivatali és magánbirtokai erőforrásait felhasználva ehhez újabb 12.000 katonát tudott hozzátenni. Ezenkívül Kórógyi János macsói bán csekély katonaságára lehe­tett számítani. A keresztes hadjárat hírére az európai országokból seregek nem érkeztek, jöttek viszont katonák és népfelkelők Cseh- és Lengyelországból, Moldvából, Szerbiából. Az olasz inkvizítor és hitszónok Kapisztrán János magyar földön szervezett mintegy 30 ezer fős, kétes harcértékű, de kulcsfontosságúnak bizo­nyuló keresztes sereget. Ezzel szemben II. Mehmed 1455 és 1456 telét teljes egészében a hadi előkészületeknek szentelte. A Konstantinápoly bevételénél ta­pasztaltak alapján különös gondja volt a tü­zérség felszerelésére, egész Európából toborozta az ágyúöntéshez, a lövegek keze­léséhez értő szakembereket, és közel három­száz löveget készíttetett fel a hadjáratra. Ezek a szakemberek részt vettek a hadjáratban is, tehát a török hadsereg legerősebb fegyverne­mének számító tüzérsége túlnyomó része nem a törökök közül került ki, hanem Európa különböző keresztény országaiból. A török had létszámát a korabeli szemtanúk legalább százötvenezresre becsülték, ezt a számot a 20. század közepéig átvették a történetírók is. Az újabb kutatások nyomán ma elfogadott legvalószínűbb becslés szerint a Nándorfe­hérvár ellen támadó török csapatok mintegy 40.000 fős reguláris és 30.000 fős irreguláris erőből álltak. A magyar és egyéb keresztes csapatok tehát óvatos becslések szerint is több mint kétszeres török túlerővel álltak szemben. Nándorfehérvár kulcsszerepe nem csak a török szultánnak tulajdonított kijelentésből, sokkal inkább földrajzi helyzetéből és a kor hadviselési szokásaiból adódott. Amennyiben a török szultán Magyarország ellen nagyobb szabású hadműveletet tervezett, mindenkép­pen el kellett vonulnia Nándorfehérvár köze­lében. A korabeli hadseregek felvonulásakor a legnagyobb problémát az ivó­vízellátás je­lentette, ezért a seregek igyekeztek valami­lyen folyóvíz közelében maradni. Hasonlóan fontos tényező volt még, hogy a támadó had­sereg ellátásához szükséges élelem- és hadi­anyag-utánpótlás is legkönnyebben vízi úton volt lebonyolítható a korabeli közlekedési vi­szonyok mellett. Egy Magyarország felé tá­madó, nagyszámú embert és állatot felvonultató török hadsereg számára ezért szinte csak a Duna irányában történő támadás jöhetett szóba. A várat megkerülni sem lehe­tett, mert egyrészt ezzel a török hadsereg ele­sett volna a vízi szállítás lehetőségétől, másrészt a várba beszállásolható többezres védősereg állandó fenyegetést jelentett volna a török csapatok hátában, azok legfőbb után­pótlási vonalára. Az ostrom A vár a korabeli várépítési technikának megfelelően épült, és ez okozta sebezhetősé­gét is. Akkoriban még csak kifejlődőben volt a komoly rombolóerejű ostromtüzérség, ezért a várak falait még viszonylag vékonyra és magasra építették. A magas falak kellően erős ágyúzás hatására könnyen leomolhattak. A várvédők helyzetét éppen az tette kilátásta­lanná, hogy a török hadsereg a kor egyik leg­modernebb és legnagyobb tüzérségével volt felszerelve. A török had július elején érte el Nándorfehérvárt, a vár ostroma július 4-én kezdődött. A szultán a Konstantinápolynál szerzett tapasztalatok nyomán a várvívás első napjaiban mozsárágyúira hagyatkozott, hogy kímélje erőit a felesleges áldozatoktól. A vé­dőket kiéheztetéssel, az utánpótlás bejuttatá­sát megakadályozó teljes ostromzárral kívánta gyengíteni, másrészt tüzérségével a falakat próbálta annyira lerombolni, hogy az utolsó roham már szinte nyílt terepen foly­hasson. A török szárazföldi csapatok csak (Folytatás a 15. oldalon) Hunyadi János egy 17. századi festményen II. Mehmed (képek forrása: Wikipédia) NÉPÚJSÁG

Next