Népújság, 2019. július (71. évfolyam, 146-172. szám)
2019-07-26 / 168. szám
2019. július 26., péntek SZÍNES VILÁG Hétfőn volt a nándorfehérvári diadal emléknapja Amire a déli harangszó emlékeztet 1456. július 22-én a Nándorfehérvárt, a mai Belgrádot védő magyar, szerb és más harcosokkal is kiegészült seregek megsemmisítő vereséget mértek II. Mehmed török szultán hadaira. Mindmáig ennek a hadi sikernek állít emléket a déli harangszó. A győzelem 555. évfordulója alkalmából a magyar Országgyűlés 2011. július 4-én a napot a nándorfehérvári diadal emléknapjává nyilvánította. Idén, a magyar hadtörténet egyik legnagyobb győzelmének 563. évfordulóján, a magyar és a szerb államelnökök közösen leplezték le a törökverő hadvezér, Hunyadi János szobrát. A csata előzményei A 13. század végén megszilárduló oszmán, török állam száz év alatt maga alá gyűrte Kis- Ázsiát, majd a Balkánon kezdett terjeszkedni. A törökök 1389-ben Rigómezőnél szétzúzták a szerbek vezette észak-balkáni szövetséget, majd 1396-ban Nikápolynál Zsigmond magyar király lovagi seregére mértek vereséget. Hódításukat mintegy fél évszázadra megakasztotta az utolsó nagy mongol hódítótól, Timur Lenktől 1402-ben elszenvedett vereség, de az újjászervezett birodalom a 15. század közepétől már a Magyar Királyságot is közvetlenül fenyegette. Az ambiciózus II. Mehmed 1451-ben lépett az Oszmán Birodalom trónjára, és uralkodása második évében Konstantinápoly elfoglalásával adott tanúbizonyságot hódító szándékairól. A Bizánci Birodalom egykori központjának, a tengerszorosokat védő több százezres metropolisznak az elfoglalása után a keresztény Európán páni félelem lett úrrá. Ezt nem csak a hadsereg szervezésében és a nagyobb tűzerőben rejlő oszmán hadi fölény indokolta, hanem a keresztény Európa széttagoltsága, gyengesége is. A bizánci hódítás utáni esztendőben, 1454-ben a török szultán hadai meghódították Szerbiát is. Magyarország az Oszmán Birodalom közvetlen szomszédságában számíthatott rá, hogy a szultán következő hadjárata ellene irányul. Bizánc meghódítója állítólag kijelentette, hogy következő háborúja során reggelijét Nándorfehérváron, ebédjét Budán, vacsoráját pedig Bécsben kívánja majd elfogyasztani. A déli vidékek védelmét az 1440-es években Hunyadi János szervezte meg, aki hadi sikerei révén báró, Szörényi bán, erdélyi vajda és temesi ispán lett, s minden jövedelmét és teljes magánhadseregét a török elleni harc szolgálatába állította. Az 1446-ban kormányzóvá választott Hunyadi a főnemesség támogatása híján 1448-ban Rigómezőnél súlyos vereséget szenvedett, s 1453-ban, Bizánc elestének évében lemondott a kormányzóságról. A növekvő török veszély hatására V. Miklós pápa már röviddel Bizánc elfoglalása után, 1453 szeptemberében általános keresztes hadjáratot hirdetett, azonban igyekezete nem járt eredménnyel. 1455 áprilisában Alfonso Borgia volt valenciai püspök személyében, III. Kallixtusz néven az oszmán veszélyt igazán átérző főpap került a pápai székbe. Az új pápa május 15-én új keresztes bullát adott ki, és hatékonynak tűnő intézkedéseket tett, hogy a keresztes hadjárat terve ezúttal meg is valósulhasson. Leállíttatta a vatikáni építkezéseket, intézkedett az egyházi javadalmakat megadóztató „török tized” begyűjtéséről, önkéntes keresztes had szervezésére legátusokat nevezett ki Európa országaiban, és tárgyalásokba kezdett a földrész nyugati felének szinte minden jelentős uralkodójával. A török elleni küzdelem érdekében látszólag megmozdult minden európai állam, az ígért segítségből azonban csak nagyon kevés valósult meg. A pápa 1456 tavaszán már tisztában volt azzal, hogy a nyugati uralkodóktól nem remélhet komoly segítséget, ugyanakkor Magyarországról riasztó hírek érkeztek a török hadsereg méreteiről. Az egyházfő kétségbeesésében égi segítségért fohászkodva adta ki 1456. június 29-én, a csata előestéjén Bulla orationum imabulláját, amelyben elrendelte, hogy a kereszténység valamennyi templomában a szokásos reggeli és esti harangszó között „déltájban” háromszor kongassák meg a harangokat, „feladassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak”. A déli harangszó tehát eredetileg nem a diadalt, hanem a végveszélyt hirdette. Keresztes had csak jóval a csata után érkezett Magyarországra, de az már nem indult meg a török ellen. A pápa törekvései még Budán is eredménytelenek maradtak, a Hunyadi és a király pártja közötti ellentétek miatt az 1456. áprilisi országgyűlés is érdemi döntés nélkül ért véget, így a csata előestéjén Szilágyi Mihály nándorfehérvári várkapitány és sógora, Hunyadi saját költségen kellett szembenézzen a várható török támadással. Szilágyi körülbelül 7000 főnyi várőrséget toborzott, a Szegeden táborozó Hunyadi pedig hivatali és magánbirtokai erőforrásait felhasználva ehhez újabb 12.000 katonát tudott hozzátenni. Ezenkívül Kórógyi János macsói bán csekély katonaságára lehetett számítani. A keresztes hadjárat hírére az európai országokból seregek nem érkeztek, jöttek viszont katonák és népfelkelők Cseh- és Lengyelországból, Moldvából, Szerbiából. Az olasz inkvizítor és hitszónok Kapisztrán János magyar földön szervezett mintegy 30 ezer fős, kétes harcértékű, de kulcsfontosságúnak bizonyuló keresztes sereget. Ezzel szemben II. Mehmed 1455 és 1456 telét teljes egészében a hadi előkészületeknek szentelte. A Konstantinápoly bevételénél tapasztaltak alapján különös gondja volt a tüzérség felszerelésére, egész Európából toborozta az ágyúöntéshez, a lövegek kezeléséhez értő szakembereket, és közel háromszáz löveget készíttetett fel a hadjáratra. Ezek a szakemberek részt vettek a hadjáratban is, tehát a török hadsereg legerősebb fegyvernemének számító tüzérsége túlnyomó része nem a törökök közül került ki, hanem Európa különböző keresztény országaiból. A török had létszámát a korabeli szemtanúk legalább százötvenezresre becsülték, ezt a számot a 20. század közepéig átvették a történetírók is. Az újabb kutatások nyomán ma elfogadott legvalószínűbb becslés szerint a Nándorfehérvár ellen támadó török csapatok mintegy 40.000 fős reguláris és 30.000 fős irreguláris erőből álltak. A magyar és egyéb keresztes csapatok tehát óvatos becslések szerint is több mint kétszeres török túlerővel álltak szemben. Nándorfehérvár kulcsszerepe nem csak a török szultánnak tulajdonított kijelentésből, sokkal inkább földrajzi helyzetéből és a kor hadviselési szokásaiból adódott. Amennyiben a török szultán Magyarország ellen nagyobb szabású hadműveletet tervezett, mindenképpen el kellett vonulnia Nándorfehérvár közelében. A korabeli hadseregek felvonulásakor a legnagyobb problémát az ivóvízellátás jelentette, ezért a seregek igyekeztek valamilyen folyóvíz közelében maradni. Hasonlóan fontos tényező volt még, hogy a támadó hadsereg ellátásához szükséges élelem- és hadianyag-utánpótlás is legkönnyebben vízi úton volt lebonyolítható a korabeli közlekedési viszonyok mellett. Egy Magyarország felé támadó, nagyszámú embert és állatot felvonultató török hadsereg számára ezért szinte csak a Duna irányában történő támadás jöhetett szóba. A várat megkerülni sem lehetett, mert egyrészt ezzel a török hadsereg elesett volna a vízi szállítás lehetőségétől, másrészt a várba beszállásolható többezres védősereg állandó fenyegetést jelentett volna a török csapatok hátában, azok legfőbb utánpótlási vonalára. Az ostrom A vár a korabeli várépítési technikának megfelelően épült, és ez okozta sebezhetőségét is. Akkoriban még csak kifejlődőben volt a komoly rombolóerejű ostromtüzérség, ezért a várak falait még viszonylag vékonyra és magasra építették. A magas falak kellően erős ágyúzás hatására könnyen leomolhattak. A várvédők helyzetét éppen az tette kilátástalanná, hogy a török hadsereg a kor egyik legmodernebb és legnagyobb tüzérségével volt felszerelve. A török had július elején érte el Nándorfehérvárt, a vár ostroma július 4-én kezdődött. A szultán a Konstantinápolynál szerzett tapasztalatok nyomán a várvívás első napjaiban mozsárágyúira hagyatkozott, hogy kímélje erőit a felesleges áldozatoktól. A védőket kiéheztetéssel, az utánpótlás bejuttatását megakadályozó teljes ostromzárral kívánta gyengíteni, másrészt tüzérségével a falakat próbálta annyira lerombolni, hogy az utolsó roham már szinte nyílt terepen folyhasson. A török szárazföldi csapatok csak (Folytatás a 15. oldalon) Hunyadi János egy 17. századi festményen II. Mehmed (képek forrása: Wikipédia) NÉPÚJSÁG