Népújság, 2020. május (72. évfolyam, 97-120. szám)
2020-05-30 / 120. szám
6 NÉPÚJSÁG _______________________________________________________MÚZSA _______________________________________________ 2020. május 30., szombat Se té, se tova Bölöni Domokos sorozata LISZT FERENC ELFELEJTETT ROMÁNUL Véletlenül a közösségi oldalára pötyögte ’időszerű’ bejegyzését. „Ilyen apró dőreségek gyakran estek rajta.” (Arany: A tudós macskája Címül ez került a naplójegyzet tetejére: Liszt Ferenc: Elfelejtett románc „Májusi hajnalban. Feketerigók kabaréja (A madárvilág bohócai.) Szellőztetés, bekapcs. Friss kávé, muzsika. Liszt: Romance publiée - Elfelejtett románc, de nem hegedűn, zongorakísérettel, hanem csellószólóval.” A pontosság kedvéért még odabiggyesztette: „Perényi Miklós: Franz Liszt, The Forgotten Romance, S. 132. Miklós Perényi, cello; Rohmann Imre, piano”. A levelei. Kettő-három, annyi sem. Újságok, portálok. Online változatok, persze. Elsőnek a helyi lap, majd a Káfé. Aztán az erdélyi, a magyarországi, végül a megyei és a központi román sajtó. Köszönti név- és születésnapjukat ünneplő ismerőseit, barátait. Mind kevesebben. „Fekete pohárban sárga kankalin.” (Kányádi Sándor) Közben jelzi a masina, hogy olvassák ám a bejegyzést (amelyet, híjnye, nem is oda szánt!...), és „kommentelik”, de ízibe’. Sőt már vitáznak is. Hogy tudniillik Liszt Ferenc tudott-e románul. És ha igen, mitől felejtette el ezt a dallamos, képzetdús nyelvet. Mosolyt morzsolva káromkodott magában. Egyetlen szó sem esik a műről, vagy hogy valaki, puszta kíváncsiságból, meghallgatta, belehallgatott volna. Mert itt ugyebár nem a zenemű a ’problem’, hanem a zeneszerző nyelvtudása. Amely ragyogó volt és hatalmas, viszont mit mondott róla ama bizonyos Alzheimer professzor úr. Hogy bizony a százpengős géniusz agya is megbicsaklik Érkeznek a megmondók, a jobban tudók, az összeesküvők, a békétlenek, n Ámde ám, és sőt a patikába. Élesre csorbult oda- és beszólások, a nekedmondomnackók tűzijátéknak szánt avarszagú füstbombái. Egyetlen józan hozzászóló akad: „Hogy mondják románul azt, hogy ’egy vágy’?” Jött sok okos válasz: „Undor. Mért kérded?” „Csak.” És aztán ezt is derekasan félreértik. Hogy ez az „Undorító” miért utálja a románokat. Hagyja buzogni a káprázatos netforrást. Délutáni sétájából hazatérve törli az egészet Rohamosan csappanó „hívei” nyomban a közösségi oldal „cenzúráját” kárhoztatják, amiért, lám, valakik (tudjuk, kifélék-mifélék!) diszkriminálják a szabad véleményt... Csokonai Vitéz Mihály Konstancinápoly című költeményének utolsó sora motoszkál egy ideig a fejében. Pánikszerűen „hagyja el az oldalt” Próbál első szerelmére gondolni. Megkeresi Schubert Szerenádját, és nézi a cikázó fecskéket, a bolondkodó csókákat, amint a szürke felhőréteg alá szorult bogarakból lakmároznak. A Marosról feljön a portyázó szolgálatos sirály. A lapos tetőkre rakott fészkeket lesi. Odalent, a folyó közelében lakik. Itt telelt, és itt rekedt. Főleg gémberedett verebekkel táplálkozott. Most van a fiókaszezon. Csapatától lemaradt árva vadlúd riadtan halad át az erkély égre nyíló szűk horizontján. Elszégyelli magát. Komoly ember létére gyerekségekkel („madárságokkal”) foglalkozik. És zenét hallgat! Holott tényleg. Miért is felejtett el ez a Liszt Ferenc románul? Juan Gyenes, a „Szép” fotográfusa Juan Gyenes magyar születésű spanyol fotóművész huszonöt éve, 1995. május 18-án halt meg. (Az MTV Sajtóadatbankjának anyaga) Gyenes Jánosként jött a világra 1912. október 21-én Kaposvárott, apja Gyenes Izsó hegedűművész, bátyja Reményi-Gyenes István író volt. Zenetanár apja példáját követve muzsikusnak készült, de már korán a fotózás szerelmesévé vált, tizennégy évesen korától fotózott Holzer Félix helyi fotográfus irányításával. 1927-ben Gyenes készítette Rippl- Rónai József utolsó fényképét a festő halálos ágyán, a következő évben Győrben letette a fényképész szakvizsgát. A Színházi Élet fotóriportereként 1930 és 1937 között zenei és társasági eseményeket fényképezett Budapesten és Bécsben, fotózta Bartókot, Kodályt, Lehárt, Furtwänglert, Prokofjevet és Toscaninit. A világ akkor ismerte meg a nevét, amikor 1935-ben egy háztetőről sikerült lencsevégre kapnia a Budapestre látogató walesi herceget (a később rövid ideig uralkodó VIII. Edvárd brit királyt), aki megtiltotta, hogy fényképezzék. Az egyre erősödő antiszemitizmus és megélhetési gondjai miatt a harmincas évek közepén Londonba, később Párizsba ment. 1938-tól a The New York Times egyiptomi tudósítójaként dolgozott, abban az évben ő fényképezte Faruk király, valamint Zogu albán király és Apponyi Geraldine esküvőjét. Amikor a második világháborúban Afrika is hadszíntérré vált, Madridban telepedett le, és a Campua című lap munkatársa lett. 1948-ban nyitotta meg portréstúdióját, ahol egyik segédje a későbbi világhírű flamencotáncos, Antonio Gades volt. Elsőként készített fényképet az akkor tizennégy éves I. János Károlyról, a későbbi királyról, ezután Franco és a királyi család hivatalos fotósa lett, a király általa készített portréi spanyol bélyegekre és pénzjegyekre is felkerültek. Modelljei között szerepeltek a múlt század nagy művészei, köztük a festő Pablo Picasso, Salvador Dali, Joan Miró, a zenész Arthur Rubinstein, Herbert von Karajan, Montserrat Caballé, Andrés Segovia, a színész Charlie Chaplin, Orson Welles, Ingrid Bergman. Számos magyar híresség, többek között Kodály Zoltán, Molnár Ferenc, Bartók Béla, Dohnányi Ernő, Cziffra György, Zilahy Lajos, Gábor Zsazsa és Puskás Ferenc portréját is elkészítette. Rendkívül termékeny művész volt, portréival, színházi, táncművészeti képeivel, montázsaival szinte az egész világot bejárta, New Yorktól Tokióig. Hatszáz színdarabról készített képet, zenei sorozatai Beethoven, Liszt, Bach és Bartók muzsikájára épülnek. Fényképezőgépével is járta a világot, egyedül a Szovjetuniót kerülte el az 1956-os magyar forradalom leverése miatt. Élete során több mint száz kiállítását rendezték meg, Bécstől New Yorkon és Johannesburgon át Londonig és Pekingig. A londoni Royal Society of Photography egyéni kiállítást rendezett számára, ezt a lehetőséget összesen három fotós kapta meg az évtizedek során, és választott tagja volt a Spanyol Királyi Szépművészeti Akadémiának, fotósnak rajta kívül még nem adatott meg az akadémiai tagság. Az El Mundo című spanyol újság a múlt század egyik legnagyobb fényképészének nevezte. Ő maga a „Szép” fotográfusának tartotta magát, a férfiakat férfiasnak fotózta, a nőket pedig olyannak, amilyennek szerettek volna látszani, stílusa minden arcot megszépített. Magyar létére a legspanyolabb fotográfus volt, birtokosa a legnagyobb spanyol polgári kitüntetésnek, a Katolikus Izabellarend Nagykeresztjének. Noha 56 évet élt külföldön, szülőhazája és szülővárosa emlékét mindig ápolta, s ragaszkodott hozzá, hogy minden róla szóló kiadvány, cikk így kezdődjön: született Kaposvárott, Magyarországon. Spanyolul beszélt, de saját szavai szerint magyarul gondolkodott, számolt és álmodott. 1962-ben - édesapja emlékére - díjat alapított fiatal spanyol hegedűművészek számára (Premio Isidore Gyenes) Kép a képben... Juan Gyenes fotója: Dali és Picasso Folytatódik Az ember tragédiája A székesfehérvári Vörösmarty Színház nagy vállalkozásba fogott, négy kortárs szerző segítségével szeptember 12-én be kívánják mutatni Madách Imre drámai költeményének, Az ember tragédiájának folytatását új színekkel. A teátrum tájékoztatása szerint az online próbateremben már megkezdődtek az olvasópróbák a színház által felkért írók, Darvasi László, Márton László, Tasnádi István és Závada Pál részvételével. A tervek szerint a darabot a színház négy rendezője, Bagó Bertalan, Hargitai Iván, Horváth Csaba és Szikora János viszi színre a teljes társulat szereplésével, akikhez vendégművészként Trokán Péter, dramaturgként Perczel Enikő és Tucsni András, zeneszerzőként Dobri Dániel csatlakozik. A közlemény emlékeztetett arra, hogy a Vörösmarty Színház fennállása óta első alkalommal 2018. december 1-jén mutatta be Madách Imre drámai költeményét Az ember tragédiája 1. címmel, s már akkor felmerült a négy rendezőben Ádám és Éva történetének folytatása. Szikora János igazgató rámutatott, hogy Madách a 19. század végén fejezte be költeményét, de a történet nem ért véget, s őket izgatta, vajon milyen alkut kötne ma az Úr Luciferrel, és milyen történetekbe sodorta Ádámot és Évát a huszadik század. Darvasi László Térey János halála miatt került a szerzők közé, a keretjáték utáni első szín, a Titanic indulása előtti bál jutott neki, amelyről azt mondta: olyan jelenetsort próbált alkotni, amelyben mozgás van, ármány, megcsalás, bűn és bűnhődés, valamint emberi viszonyok teljesednek és hunynak ki, alakulnak át Závada Pál színe a Nagyvárad—Berlin tengelyen játszódik, Ádámja Nagyváradról indulva jut el az 1930-1940-es évek Berlinjéig, hogy aztán a berlini fal leomlásával tetőzze be a maga karriertörténetét. A szerző szerint Ádám figurája rendkívül modern, felvilágosult, minden művészeti ág iránt érdeklődik és „van annyira tébolyult és kalandor, hogy felizgatják a Németországban elindult folyamatok”, ezért Berlinbe vágyik. Márton László írta a keretjátékot, ahol csakúgy, mint Madáchnál Lucifer szembesíti az emberpárt, Ádámot és Évát azzal, hogy mik a huszadik század egészének és a 21. század elejének tanulságai. Emellett a Picasso Színben kalauzolja el a nézőt az 1930- as évek kihívásai között. Az író Picassót egy zárt jelenetben mutatja be, aki az elején még egy idősödő férfi, aki jól tartja magát, a végén már egy kifosztott öregember, akit otthagyott a felesége, akitől már nem vesznek olyan lelkesen képeket a műkereskedők, akiről a műkritikus azt mondja, hogy „valaha nagy festő volt, most már sajnos csak egy zseni”. Tasnádi István felvonása a közeli jövőben játszódik, de már most is létező jelenségekkel: helyszíne a pillepalackokból és más kommunális hulladékokból összeállt, Franciaország méretű „nagy csendes-óceáni szemétsziget”. A szerző úgy vélte, Madách pesszimizmusa a 20. század fényében szelíd idealizmusnak tűnik, talán a legborzasztóbb rémálmában sem feltételezte volna, hogy egy európai kultúrnemzet szisztematikus népirtást fog végrehajtani egy eszelős ideológia nevében, így talán nem csoda, ha jelenete még erőteljesebb kérdéseket fogalmaz meg a „modern” emberiség jövőjével kapcsolatban. Hozzátette: komoly aggodalom szól a szövegekből, hogy merre tart a túlkínálattal felpörgetett, túlingerelt fogyasztói társadalom, amelyre - szerinte - a koronavírus-járvány már adott is egyfajta választ. (MTI)