Népújság, 2020. május (72. évfolyam, 97-120. szám)

2020-05-30 / 120. szám

6 NÉPÚJSÁG _______________________________________________________MÚZSA _______________________________________________ 2020. május 30., szombat Se té, se tova Bölöni Domokos sorozata LISZT FERENC ELFELEJTETT ROMÁNUL Véletlenül a közösségi oldalára pötyögte ’időszerű’ bejegyzését. „Ilyen apró dőreségek gyakran estek rajta.” (Arany: A tudós macs­kája Címül ez került a naplójegyzet tetejére: Liszt Ferenc: Elfelejtett románc „Májusi hajnalban. Feketerigók kabaréja (A madárvilág bohócai.) Szellőztetés, bekapcs. Friss kávé, muzsika. Liszt: Romance publiée - Elfelejtett románc, de nem hegedűn, zongorakísérettel, hanem csellószólóval.” A pontosság kedvéért még odabiggyesz­tette: „Perényi Miklós: Franz Liszt, The For­gotten Romance, S. 132. Miklós Perényi, cello; Rohmann Imre, piano”. A levelei. Kettő-három, annyi sem. Újsá­gok, portálok. Online változatok, persze. El­sőnek a helyi lap, majd a Káfé. Aztán az erdélyi, a magyarországi, végül a megyei és a központi román sajtó. Köszönti név- és születésnapjukat ünneplő ismerőseit, barátait. Mind kevesebben. „Fe­kete pohárban sárga kankalin.” (Kányádi Sándor) Közben jelzi a masina, hogy olvassák ám a bejegyzést (amelyet, híjnye, nem is oda szánt!...), és „kommentelik”, de ízibe’. Sőt már vitáznak is. Hogy tudniillik Liszt Ferenc tudott-e románul. És ha igen, mitől felejtette el ezt a dalla­mos, képzetdús nyelvet. Mosolyt morzsolva káromkodott magában. Egyetlen szó sem esik a műről, vagy hogy valaki, puszta kíváncsiságból, meghallgatta, belehallgatott volna. Mert itt ugyebár nem a zenemű a ’prob­lem’, hanem a zeneszerző nyelvtudása. Amely ragyogó volt és hatalmas, viszont mit mondott róla ama bizonyos Alzheimer pro­fesszor úr. Hogy bizony a százpengős géni­usz agya is megbicsaklik Érkeznek a megmondók, a jobban tudók, az összeesküvők, a békétlenek, n Ám­de ám, és sőt a patikába. Élesre csor­bult oda- és beszólások, a nekedmondom­­nackók tűzijátéknak szánt avarszagú füstbombái. Egyetlen józan hozzászóló akad: „Hogy mondják románul azt, hogy ’egy vágy’?” Jött sok okos válasz: „Un­dor. Mért kérded?” „Csak.” És aztán ezt is derekasan félreértik. Hogy ez az „Undorító” miért utálja a románokat. Hagyja buzogni a káprázatos netforrást. Délutáni sétájából hazatérve törli az egé­szet Rohamosan csappanó „hívei” nyomban a közösségi oldal „cenzúráját” kárhoztatják, amiért, lám, valakik (tudjuk, kifélék-mifé­­lék!) diszkriminálják a szabad véleményt... Csokonai Vitéz Mihály Konstancinápoly című költeményének utolsó sora motoszkál egy ideig a fejében. Pánikszerűen „hagyja el az oldalt” Próbál első szerelmére gondolni. Megke­resi Schubert Szerenádját, és nézi a cikázó fecskéket, a bolondkodó csókákat, amint a szürke felhőréteg alá szorult bogarakból lak­­mároznak. A Marosról feljön a portyázó szolgálatos sirály. A lapos tetőkre rakott fészkeket lesi. Odalent, a folyó közelében lakik. Itt telelt, és itt rekedt. Főleg gémberedett verebekkel táp­lálkozott. Most van a fiókaszezon. Csapatától lemaradt árva vadlúd riadtan halad át az erkély égre nyíló szűk horizont­ján. Elszégyelli magát. Komoly ember létére gyerekségekkel („madárságokkal”) foglalkozik. És zenét hallgat! Holott tényleg. Miért is felejtett el ez a Liszt Ferenc romá­nul? Juan Gyenes, a „Szép” fotográfusa Juan Gyenes magyar születésű spa­nyol fotóművész huszonöt éve, 1995. május 18-án halt meg. (Az MTV Sajtó­adatbankjának anyaga) Gyenes Jánosként jött a világra 1912. ok­tóber 21-én Kaposvárott, apja Gyenes Izsó hegedűművész, bátyja Reményi-Gyenes Ist­ván író volt. Zenetanár apja példáját követve muzsikusnak készült, de már korán a fotózás szerelmesévé vált, tizennégy évesen korától fotózott Holzer Félix helyi fotográfus irányí­tásával. 1927-ben Gyenes készítette Rippl- Rónai József utolsó fényképét a festő halálos ágyán, a következő évben Győrben letette a fényképész szakvizsgát. A Színházi Élet fotóriportereként 1930 és 1937 között zenei és társasági eseményeket fényképezett Budapesten és Bécsben, fotózta Bartókot, Kodályt, Lehárt, Furtwänglert, Pro­­kofjevet és Toscaninit. A világ akkor ismerte meg a nevét, amikor 1935-ben egy háztetőről sikerült lencsevégre kapnia a Budapestre lá­togató walesi herceget (a később rövid ideig uralkodó VIII. Edvárd brit királyt), aki meg­tiltotta, hogy fényképezzék. Az egyre erősödő antiszemitizmus és meg­élhetési gondjai miatt a harmincas évek kö­zepén Londonba, később Párizsba ment. 1938-tól a The New York Times egyiptomi tudósítójaként dolgozott, abban az évben ő fényképezte Faruk király, valamint Zogu albán király és Apponyi Geraldine esküvőjét. Amikor a második világháborúban Afrika is hadszíntérré vált, Madridban telepedett le, és a Campua című lap munkatársa lett. 1948-ban nyitotta meg portréstúdióját, ahol egyik segédje a későbbi világhírű fla­­mencotáncos, Antonio Gades volt. Elsőként készített fényképet az akkor tizennégy éves I. János Károlyról, a későbbi királyról, ezután Franco és a királyi család hivatalos fotósa lett, a király általa készített portréi spanyol bélye­gekre és pénzjegyekre is felkerültek. Modelljei között szerepeltek a múlt század nagy művé­szei, köztük a festő Pablo Picasso, Salvador Dali, Joan Miró, a zenész Arthur Rubinstein, Herbert von Karajan, Montserrat Caballé, Andrés Segovia, a színész Charlie Chaplin, Orson Welles, Ingrid Bergman. Számos ma­gyar híresség, többek között Kodály Zoltán, Molnár Ferenc, Bartók Béla, Dohnányi Ernő, Cziffra György, Zilahy Lajos, Gábor Zsazsa és Puskás Ferenc portréját is elkészítette. Rendkívül termékeny művész volt, portré­ival, színházi, táncművészeti képeivel, mon­tázsaival szinte az egész világot bejárta, New Yorktól Tokióig. Hatszáz színdarabról készí­tett képet, zenei sorozatai Beethoven, Liszt, Bach és Bartók muzsikájára épülnek. Fény­képezőgépével is járta a világot, egyedül a Szovjetuniót kerülte el az 1956-os magyar forradalom leverése miatt. Élete során több mint száz kiállítását ren­dezték meg, Bécstől New Yorkon és Johan­nesburgon át Londonig és Pekingig. A londoni Royal Society of Photography egyéni kiállítást rendezett számára, ezt a lehetőséget összesen három fotós kapta meg az évtizedek során, és választott tagja volt a Spanyol Ki­rályi Szépművészeti Akadémiának, fotósnak rajta kívül még nem adatott meg az akadé­miai tagság. Az El Mundo című spanyol újság a múlt század egyik legnagyobb fényképészének ne­vezte. Ő maga a „Szép” fotográfusának tar­totta magát, a férfiakat férfiasnak fotózta, a nőket pedig olyannak, amilyennek szerettek volna látszani, stílusa minden arcot megszé­pített. Magyar létére a legspanyolabb foto­gráfus volt, birtokosa a legnagyobb spanyol polgári kitüntetésnek, a Katolikus Izabella­­rend Nagykeresztjének. Noha 56 évet élt külföldön, szülőhazája és szülővárosa emlékét mindig ápolta, s ragasz­kodott hozzá, hogy minden róla szóló kiad­vány, cikk így kezdődjön: született Kaposvárott, Magyarországon. Spanyolul be­szélt, de saját szavai szerint magyarul gon­dolkodott, számolt és álmodott. 1962-ben - édesapja emlékére - díjat alapított fiatal spa­nyol hegedűművészek számára (Premio Isi­dore Gyenes) Kép a képben... Juan Gyenes fotója: Dali és Picasso Folytatódik Az ember tragédiája A székesfehérvári Vörösmarty Színház nagy vállalkozásba fogott, négy kortárs szerző segítségével­ szeptember 12-én be kí­vánják mutatni Madách Imre drámai költe­ményének, Az ember tragédiájának folytatását új színekkel. A teátrum tájékoztatása szerint az online próbateremben már megkezdődtek az olva­sópróbák a színház által felkért írók, Darvasi László, Márton László, Tasnádi István és Zá­­vada Pál részvételével. A tervek szerint a da­rabot a színház négy rendezője, Bagó Bertalan, Hargitai Iván, Horváth Csaba és Szikora János viszi színre a teljes társulat sze­replésével, akikhez vendégművészként Tro­­kán Péter, dramaturgként Perczel Enikő és Tucsni András, zeneszerzőként Dobri Dániel csatlakozik. A közlemény emlékeztetett arra, hogy a Vörösmarty Színház fennállása óta első alkalommal 2018. december 1-jén mu­tatta be Madách Imre drámai költeményét Az ember tragédiája 1. címmel, s már akkor fel­merült a négy rendezőben Ádám és Éva tör­ténetének folytatása. Szikora János igazgató rámutatott, hogy Madách a 19. század végén fejezte be költe­ményét, de a történet nem ért véget, s őket iz­gatta, vajon milyen alkut kötne ma az Úr Luciferrel, és milyen történetekbe sodorta Ádámot és Évát a huszadik század. Darvasi László Térey János halála miatt került a szerzők közé, a keretjáték utáni első szín, a Titanic indulása előtti bál jutott neki, amelyről azt mondta: olyan jelenetsort pró­bált alkotni, amelyben mozgás van, ármány, megcsalás, bűn és bűnhődés, valamint emberi viszonyok teljesednek és hunynak ki, alakul­nak át Závada Pál színe a Nagyvárad—Berlin ten­gelyen játszódik, Ádámja Nagyváradról in­dulva jut el az 1930-1940-es évek Berlinjéig, hogy aztán a berlini fal leomlásával tetőzze be a maga karriertörténetét. A szerző szerint Ádám figurája rendkívül modern, felvilágo­sult, minden művészeti ág iránt érdeklődik és „van annyira tébolyult és kalandor, hogy fel­izgatják a Németországban elindult folyama­tok”, ezért Berlinbe vágyik. Márton László írta a keretjátékot, ahol csakúgy, mint Madáchnál­­ Lucifer szembe­síti az emberpárt, Ádámot és Évát azzal, hogy mik a huszadik század egészének és a 21. század elejének tanulságai. Emellett a Pi­casso Színben kalauzolja el a nézőt az 1930- as évek kihívásai között. Az író Picassót egy zárt jelenetben mutatja be, aki az elején még egy idősödő férfi, aki jól tartja magát, a végén már egy kifosztott öregember, akit otthagyott a felesége, akitől már nem vesznek olyan lel­kesen képeket a műkereskedők, akiről a műkritikus azt mondja, hogy „valaha nagy festő volt, most már sajnos csak egy zseni”. Tasnádi István felvonása a közeli jövőben játszódik, de már most is létező jelenségek­kel: helyszíne a pillepalackokból és más kommunális hulladékokból összeállt, Fran­ciaország méretű „nagy csendes-óceáni sze­métsziget”. A szerző úgy vélte, Madách pesszimizmusa a 20. század fényében szelíd idealizmusnak tűnik, talán a legborzasztóbb rémálmában sem feltételezte volna, hogy egy európai kultúrnemzet szisztematikus népirtást fog végrehajtani egy eszelős ideo­lógia nevében, így talán nem csoda, ha jele­nete még erőteljesebb kérdéseket fogalmaz meg a „modern” emberiség jövőjével kap­csolatban. Hozzátette: komoly aggodalom szól a szövegekből, hogy merre tart a túlkí­nálattal felpörgetett, túlingerelt fogyasztói társadalom, amelyre - szerinte - a koronaví­­rus-járvány már adott is egyfajta választ. (MTI)

Next