Népújság, 2020. július (72. évfolyam, 145-171. szám)

2020-07-04 / 148. szám

2020. július 4., szombat_________________________________________________ MÚZSA _____________________________________________________ NÉPÚJSÁG Gyarmathy János agyagtársasága Botrányos, hogy mennyien vannak a műteremben! És semmi tá­volságtartás! A sűrű bronznépesség közé most a terrakottatársaság is befurakodott. Félretéve a tréfát, tényleg meglepő, milyen sok új munkával gyarapodott Gyarmathy János marosvásárhelyi mű­terme, amióta a karanténos megszorítások miatt nem járhattam ott. Leszámítva a járvány okozta kellemetlenségeket és az ezek­ből fakadó lelki megterhelést, a szobrásznak jót tett az eltelt három hónap, szinte teljes egészében alkotásra fordíthatta az idejét. Nem úgy persze, mint azelőtt, hiszen ő sem járhatott ki az otthonából, de az agyagot ott is gyúrhatta, mintázhatott ked­vére, igaz, csakis kis szobrokat, így hát nem éppen egy újabb kínai agyaghadsereg került ki a keze alól, de az a húsz-egyné­­hány kisplasztika is nagyszerű szobrászi fegyvertény, kiégetve, a kellő helyeken felcsiszolva, kifényesítve, magukra vonják a figyelmet a bronzemberkék közé ékelődve a polcokon. Mássá­gukban, agyag mivoltukban tűnnek ki, a tematikát, a mű­vész jellegzetes stílusjegyeit tekintve szervesen illeszkednek a jól ismert gyarmathys világba. A földibe és égibe, a reálisba és mítoszbelibe, a múltbeli és a mai, mindenkori emberibe. A valós és a szellemi, fogalmi, lelki szférába. Azzal a sok öt­letsziporkával, plasztikai bravúrral, groteszk szerethetőséggel fel­vértezve, megmintázva, amely hosszú ideje a szobrász megbecsült védjegye. Nyilvánvaló, hogy az aktuális helyzet, a koronavírus is megih­lette, fenyegetően bontott vitorlát a járványhajó, gazdagon kínálja termését a könyvfa, gótikus templomként őrködik a család fölött az angyal, új életre kel bennünk a tudás magja, hol tarthat most életünk homokórája, kérdezhetjük, segít-e még rajtunk az ima vagy az olyan életek példája, mint az Assisi Szent Ferencé? Vagy mindig csak másokra figyelünk, fülelünk, minden szituációban csak egy­másra mutatunk? Egész kiállításra való kisszobor várja, hogy a nyilvánosság is örülhessen nekik. Remélhetőleg nem telik sok időbe, amíg újra teljes gőzzel beindul a tárlatok gépezete, és ezek a földmeleget sugárzó kisemberek is kiállításra kerülhetnek. (N.M.K.) A színész is ember, ha humorista, pláne. Ő is érzi az idő múlását. Van, aki tagadja, van, aki hallgat róla. És van, aki nyíltan fölvál­lalja, számol vele, kész a visszatekintésre, összegzésre. Mint Székely Szabó Zoltán, aki új könyvében­ nemcsak a maga több mint hét évtizedét vázolja fel, hanem ősei, szűkebb, tá­­gabb családja több évszázados történetét is felvillantja, társadalmi korrajzot, történelmi vázlatképet is körvonalaz a maga módján. Derűsen, (ön)ironikusan, kritikusan, keserve­sen. Hiszen nemcsak sikerből, kudarcból, megpróbáltatásokból, gürcölésből, szórako­zásból, de érzelmekből is bőven kijutott neki itthoni és huszonnyolc esztendei bécsi tartóz­kodása, létküzdelmei idején. Már a kötet címe, a szellemes szóösszevonás, az Őszülő­­földem is jelzi az időutazás lehetőségét és a hangvételt, amely végigkísér a kétszáz oldal­nyi szövegen és a családi fotóarchívum fel­vételein. Szöveget mondok, mert a könyv műfajilag nehezen besorolható. Nem össze­függő visszaemlékezés vagy önéletírás, nem életregény, nem dokumentumgyűjtemény és sok más sem. A mozaikkockákként egymás­hoz illesztett részek, töredékek mégis egysé­get alkotnak, a levéltári adatok, a különféle kordokumentumok, újságcikkek, levelek, in­terjúk, a diktatúra korából származó hűség­nyilatkozatok, az időtári krónikalapok, a hagyományosan elmesélt történetek, a dra­matizált események együttesen, egymást ki­Székely Szabó Zoltán Ő szülőföldre egészítve foglalják egybe Székely Szabó Zol­tán és családja eddigi életmenetét, adják meg a történések keretét. Fiatalon az embert különösebben nem ér­dekli a családfája, az sem, hogy honnan in­dult, kitől származik, ez később kezdi izgatni, többnyire olyankor, amikor már nincs, aki meséljen erről, segítsen felkutatni a családi relikviákat, emlékeket és így tovább. Székely Szabó Zoltán is valahogy így lehet ezzel, de alaposan utánajárt mindannak, ami lényeges számára és ahhoz, hogy könyvet állítson össze belőlük. Már az elején olyan képtelen­ségekre emlékezik, amikre elődei nem is gon­dolhattak. Jelzi is azonnal: „Lehet, hogy kegyelmed ezt már nem érti, ifj. Jakab János dédapám uram, ott lent a szásznádasi frass­­kriptában, Kemény János fejedelmünk társa­ságában. Engedje hát meg, hogy rokoni rokonszenv alapján tájékoztassam némely untig csépelt történelmi »újdonságról«. Be­vezetőül emlékeztetem a családfájára, majd elárulom a kegyed következményeit annak lombjai közt, történelmi furcsaságokba ágyazva. Tartsunk hát össze, mi, komoly nem­zetségünk két léha elfajzottja: a költő és a szí­nész! ” A színész Sz.Sz.Z. újságíróként, íróként is letette a garast. A mostaniig tizenöt kötetet. Azok egy részében is fel-felbukkan a család, de igazából ebben a könyvében szegődik melléjük. Honnan számítja őseit? „... én apai Székely Szabó Zoltán: Őszülőföldem. Juventus Kiadó, Marosvásárhely, 2020 ágán még a nagyszüleim elébe se tudok vágni. Sőt egy idő után az utánuk fonódott szálakat is elveszítettem... Csak a két szívós nagyszülőmre, a hétnél kevesebb szilvafá­jukra, az én apám kedves, szép húgára, dél­ceg mosolyú sógorára, döfős öccsére, bigott szektáns sógornőjére, a női ágon három fiúra, a férfiágon három lányra, két fiú egy­­egy feleségére emlékszem. Eddig­­ és nem to­vább. Úgy tűnik, ez a családfa számomra kihalt. Pedig... Hanem anyai ágamon! Az utóbbi időben sok minden kiderült számomra, amit az úri férfiúvá való felnevelésem és a belterjes diszkréció okán a nemesi család nem bogo­zott az orromra... Ezerkilencszázharmincva­­lahányban valaki nőrokon vagy rokonlelkű nő levelet írt nagyapámnak. Bőbeszédűsége végét elfújta a szél, odalett az aláírás. A hölgy, gépírásos lapokon, megörökítette a magyarázatokkal tűzdelt Jakab-családfát. Feltételezésünk szerint nagyapám hozzá me­nekíthetett némely dokumentumokat Trianon után. A két világháború közötti történelmi hu­zatban a nagyon székely, nagyon gazdag föld­­birtokos óvta a népes családját a nagyhatalmi istenverésben. Hogy az illegális anyag mégis milyen úton került otthoni búvó­helyre, azt csak találgatni tudjuk. Ketten a nagybátyámmal, vagyis a Jakab Sámuel nagyapám fiával, dr. Jakab Sámuellel. Akivel próbáljuk megmászni a családfát. ” Ezt az ágas-bogas kalandtúrát követhetjük nyomon a továbbiakban, amelyet objektív tá­volságtartással és kellő szubjektivitással, nosztalgiákat sem nélkülöző kortársi lazaság­gal, hitelesen vetít elénk a szerző. Jó ember­­ismeretét, jellemábrázoló készségét készségesen tanúsíthatom a kötet azon része­iből, ahol szeretett szüleiről, a folyton zsör­tölődő, aggodalmaskodó édesanyjáról és a vidámságra mindig kész, mindig talpra eső, poharazgatni sem átalló, örökmozgó édes­apjáról ír. Kezdő tanár koromban három éven át kollégák voltunk a szentgericei álta­lános iskolában. Közelről figyelhettem min­dennapjaikat. Mások más időszakra vonatkoztatva mondhatnak hasonlókat az egykori Tutuka, Turturică teljesítményéről. Érdekes, tanulságos könyv ez, indulatokat is gerjeszthet, piszkálódhatnak is vele. Már rögtön az elején is, a mottóval: „Ó, Balkán, de nagyon felhúzódtál északra!” Ez nem Szabó Zoltán megállapítása. Spectatortól kölcsönözte. De igaz. Ez a kiadvány is jól példázza. (N.M.K.) Angyali védelem Az időm lejár? A koronavírus hajója Támogatója«­tJ? RMDSZ COMMUNITAS ALAPÍTVÁNY Megvalósul a Magyar Kormány támogatásává Miniszterelnökség Nemzetpolitikai államtitkársá

Next