Népújság, 2021. március (73. évfolyam, 48-74. szám)

2021-03-13 / 59. szám

6 NÉPÚJSÁG_______________________________________________________MÚZSA _____________________________________________ 2021. március 13., szombat (Folytatás a 3. oldalról) De tagadhatatlan, hogy nagyon erős hangvál­tás van a régebbi és a mostani költészetem között. Sokan ismét felfedeznek mostanában, ennek nyilván örülök. A legutóbbi verses­könyvemnek komoly visszhangja volt itt is és Magyarországon is. Számos kritika jelent meg róla. De azt hiszem, másoknak is össze kellene kötniük a szálakat a régi és a mostani verseim között. Egyébként csak kedvtelésből ritkán veszem le a polcról a saját köteteimet. Ha mégis van egy ilyen kényszer, időnként rácsodálkozom, milyen nagy biztonsággal kezeltem a nyelvet fiatalon. Tobzódnak ké­sekben, metaforákban a verseim. Idősebb ko­romra a díszek lehulltak a verseimről, copárabbak, pontosabbak és könyörteleneb­bek lettek. Jó értelemben. Van tehát különb­ség.­­ Persze időközben egy rendszerváltás is bekövetkezett - igaz, 1989 előtt mindannyian egyfajta át­­tallásos irodalmat műveltünk. Ettől nem lett sem jobb, sem rosszabb a vers, a novella vagy a dráma, de így neveztük akkor azt az írás­módot, mivel közvetlenül nem lehetett bírálni a rendszert. Ennek következtében metafo­­rákba, képekbe csomagolva próbáltunk minél­öbbet elmondani a diktatúráról. Folyamatos nyílt vagy burkolt küzdelemben voltunk a cenzúrával, az akkori rendszer éber felvigyá­zóival. Ez velem sem történt másképpen. A minap Szabó Róbert Csaba átküldött a Látótól néhány Székely János-levelet • ■ 1971-ből. Az Igaz Szó szerkesztőjeként *1­székely János a hozzá küldött verse­mre reagált, és több levélen át próbált­­­a győzködni, hogy az egyik általa na­­gyon fontosnak tartott versemet, a Más­ * jászokat próbáljuk közölhetővé alakítani. Volt abban egy olyan meta­fora, hogy óvatlanul járjuk az erdőt,­­ szedjük a málnát, és nem félünk a med­­­­v­­étől, de egyszer csak elindulnak fe­­l­énk a bokrok... A félelem egyfajta • kifejezése volt, a mai medvés időkben már egész másként olvasnák ezt, főleg­­ Székelyföldön. Félelemérzet van benne, de nincs egyértelműen ki-­­§j £_ mondva, hogy a költő a rendszertől fél. Most újraolvastam, szerintem is egy si­­gSá cerültebb korai versem volt. Az első ifik kötetemben jelent meg 1974-ben. Szé­ j­ké cely János korábban nem tudta megje­­­­lV­entetni a lapban, visszadobták. Szóval I e­­­gész fiatalon szembesültem azzal, HH­­ogy a vers nem csak vers, bár elmé­­ltben úgy tanultuk, hogy a költő meg |||| akarja változtatni maga körül a társa­­d­­almat. A Petőfi típusú költő volt a minta számunkra. Utána is szembesültem ilyesmi­vel ’89 előtt. Egyfajta felvállalás volt elmon­­dani az igazat akkor, amikor ezt mások akadályozni akarták. Ma már látszólag nincs iyen felelőssége a költőnek. Én mégis azt gondolom, bármit írunk, verset, publiciszti­kát, esszét, újságcikket, felelősségünk, hogy az igazságot így vagy úgy megfogalmazzuk, a költészet igazsága természetesen más, az nem a pillanatnyi valóságról szól, de nagyon­okszor abból indul ki.­­ A verseidbe foglalt üzenet alapvetően nem változott a rendszerváltás után, a be­­tédmódod, az írásmódod ment át nagy vál­­ozáson első könyvedtől, a Szavak városától ! 2020-ban megjelent Egy mondat a szabad­ágról című Kalligram-kötetedig. Előfordul, hogy előjön egy ifjúkori témád, és azt gon­­dolod, ezt most egész másképp írnád meg? - Azt hiszem, azért is írok örömmel to­­vábbra is, mert nap mint nap felfedezek ilyasmit, amit régebb nem tudtam, rájövök ilyan igazságokra, amelyeket nem ismertem, úgy régebb másképp láttam. Beszéltünk a politikáról. Amikor hosszú szünet után meg­üt írni kezdtem, abban a tévedésben voltam, hogy a politikusi mivoltomat valahogy el kel­­lne felejteni, a szakadékot el kell tüntetni,­zt a költőt kell folytatnom, aki azelőtt vol­am. Az elején zavart, ha észrevettem, hogy költőnél sokkal ismertebb politikust látják ennem akkor is, amikor éppen egy könyv­­emutatón veszek részt. Aztán rájöttem:­kkor vagy önmagad, akkor mondhatsz font 3s dolgokat, ha vállalod azt, aki azelőtt vol­­t. Nem kell elfelejtenem, hogy politikus­oltam, hiszen óriási elégtétel, hogy volt egy iőszakom, amikor cselekedhettem a saját Marad a versírás izgalma, láza, öröme közösségem érdekében. Vállalnom kell azt is, amikor más státuszom volt, olyan, ami má­soknak, akik verset írnak, nincs. Ez a felis­merés felszabadító hatással volt rám. A kérdésedhez valamennyire kapcsolódik az is, hogy a fiatal íróember hajlamos azt hinni, a költészet nem az ő szürke életéből fakad, hanem a képzelet világa. Valamiféle egzoti­kum, így alkot képeket, így ír egyébként na­gyon színesen. Bizonyos értelemben én is így voltam ezzel. Miközben mindannyian már a gyerekkorunkban megéltünk olyan rendkí­vüli pillanatokat, amelyek a költészet, az iro­dalom vázát adják. Az utóbbi időben én többnyire történetmondó verseket írok, ami azt jelenti, hogy gyerekkori pillanatokat ve­szek elő. Ha ma is élénken él bennem vala­milyen gyerekkori történet, annak valamilyen jelentősége van, és fontos lehet mások szá­mára is. Rájöttem, hogy versben sem csak a saját üzenetünket, saját közérzetünket, a vi­lágról való vélekedésünket kell mondani, hanem így vagy úgy a saját életünkből kell építkezni. De lépjünk túl a gyerekkoron. Éve­ken át Marosszentkirályon laktunk, volt ott egy kis kertünk. Ha kinéztem az ablakon, vagy kiültem a kertbe, ott volt minden. A tel­jes világ. Nem csak a természet, a lét maga. Ahogy a kert újjászületik, meghal, ismét új­jászületik. Azt írtam a szonettjeimben újból és újból, amit ott tapasztaltam. Az egzotikum itt van bennünk, körülöttünk­­hoz való viszonyulásban is. Ady Endre ekla­táns példa rá. A maga korában sokan támad­ták, és próbálták kiutasítani a szalonképes irodalomból. Nem sikerült. Azt gondolom, hogy egyetlen generációnak sem szabad kri­tikátlanul elfogadnia azt, amit az elődei kiala­kítottak, és minden fiatal generációnak kutya kötelessége, hogy újragondoljon sok min­dent. De ez nem jelenti azt, hogy feladata mindent kidobni a szemétre. Vannak nagyja­ink, akiknek az értékelése körül lehettek viták, de alapvetően a nagyságukat senki nem kérdőjelezte meg. Ez Balassi Bálinttól Cso­konai Vitéz Mihályon át Petőfi Sándorig, Arany Jánosig tart. Említhetném a későbbie­ket is, Adyn túl Babitsot, Kosztolányit, József Attilát és másokat is. — Ha ma írnád meg az 1987-es keltezésű Költők koszorúját, ugyanazt a tizennégy em­bert választanád a szonettkoszorúdba? - Nem tudom. Mind a tizennégyet szere­tem. Benne van Janus Pannonius, Balassi, Szenczi Molnár Albert, Kazinczy is ott van. Petrőczy Kata Szidónia sem maradt ki, né­hány versét ismerjük, ráadásul földink is, hol Magyarózdon, hol Kutyfalván élte a maga meglehetősen viharos családi életét. Ő azzal a néhány versével is nagy költő számomra. De tagadhatatlan, hogy amikor a Költők ko­szorúját írtam, és ezt a tizennégy költőt kivá­lasztottam, volt egy saját szempontom is, nem csak az általános magyar irodalomtörté­nel­en gondolkodó költő vagy, a vers általánosságban is foglalkoztat. Az egyik esszéköteted címe A költészet rendelte­tésszerű használatáról. Mi ma a költészet rendeltetésszerű használata? -Azt az ellentmondást próbáltam kifejteni, hogy keressük a költészet értelmét, de a köl­tészetnek nincs rendeltetésszerű használata. A költő hozott anyagból dolgozik, beleviszi a versbe az érzéseit, a közérzetét, a dühét, a haragját, a világról való vélekedését. Verset ír a politikai aktualitásból kiindulva, vagy a szerelmi érzéseiből, verset ír örömében, bána­tában, és még ki tudja miért. De azt gondo­lom, hogy a vers nem tartalom. A vers annak az egyik kifejezésformája, amit adott pillanat­ban fontosnak tartunk a körülöttünk levő vi­lágból. Ilyen értelemben nem különbözik attól, hogy a festő miért fest képet, az író miért ír regényt vagy novellát, miért készít szobrot a szobrász. Csak a forma és az eszköz más. Hogy viszonyulsz ahhoz, hogy időről időre bizonyos költőket, írókat újraértékel­nek, műveik, nézeteik „korrektségét” meg­kérdőjelezik? Jelenleg is eléggé felpiszkálja a köztudatot az a felvetés, hogy egyik vagy másik írás illik-e a kötelező olvasmányok közé vagy sem.­­ Az értékítéletek koronként változnak. Voltak korok, amikor Petőfit istenítette az iro­dalomtörténet. Aztán volt pillanatok, amikor írók, költők szabadulni próbáltak attól az iro­dalomszemlélettől, hogy a költő forradalmár, aki megrendíti a körülötte levő világot. Túl­zástól túlzásig, egyik szélsőségtől a másikig felmutathatnánk ilyen példákat a nagyjaink­net­ értékelés. Számomra izgalmas különle­gesség volt, ugyanakkor egy fontos esztétikai érték is az a korai női költő, akinek évszáza­dokkal ezelőtt Petrőczy Kata Szidónia bizo­nyult. Janus Pannonius nem magyarul írt, hanem latinul, mégis szervesen beletartozik a magyar irodalomba, ezért is volt fontos a koszorúba beválogatni. Nyilván nem 14 nagy költőnk van, hanem sokszor 14. A későbbi­ekkel mostohán bántam, és a XIX. századdal is. Csokonait most nem hagynám ki. Őt ké­sőbb szerettem meg, fiatalon nem izgatott kü­lönösebben. Ezért sem szabad végleges ítéleteket mondani. Ő most nem maradna ki, csak nem tudom, hogy akkor a tizennégyből kit kellene kizárni. Visszatérve a felvetésedre, a kötelező olvasmányok körüli vitákra, azt sem akarnám megkerülni. A kötelező olvas­mány általában is problematikus. Engem kis­gyerekként is rettenetesen idegesített, hogy nyárára kiadták a kötelező módon elolva­sandó könyvek listáját. Pedig én nagyon jó tanuló voltam. Irodalomból és egyébből is. De utáltam ezt a nyári feladatot. Az első el­olvasott könyvről még írtam valamit, aztán a többiről semmit. Ellenkező hatást vált ki a kötelező olvasás. Ettől függetlenül lehet és kell is arról vitázni, hogy mit akarunk a gyer­mekek kezébe adni. Kamaszkortól különben már nincs mit erőszakoskodni az olvasmá­nyokkal, úgyis azt olvasnak, amit akarnak. De arról lehet beszélni, hogy mit tartunk mi igazán jónak, tanulságosnak a kisgyerekek olvasmányai kapcsán. Lehet, hogy ennek nincs is köze az általános irodalmi értékrend­hez. Nem biztos, hogy egybeesik a kettő. Lehet, hogy vannak nagyon jó művek, ame­lyeket nem feltétlenül az elemista gyerekkel kellene elolvastatni. Amiről a vita szólni lát­szik, azt erősen furcsállom. Most akkor vis­­­sza kellene vetíteni a mai értékrendünket a múltba? Nem lehet. Itt van az a dilemma, amiről az előbb beszéltem: a költészet rendel­tetésszerű használata. Tágabban: az irodalom rendeltetésszerű használata. Az mi? Az iro­dalom nem egy eszmegyűjtemény, nem egy ideológiai tan. Az egy adott társadalmi való­ság minél igazabb tükörképe vagy párlata, egy társadalom minél hatásosabb bemutatása. Számonkérni mai eszményeinket a száz vagy kétszáz évvel ezelőttieken abszurditás. Igen, mindenkinek meg kell adni azt a szabadságot, hogy véleményt mondjon, ezzel egyetértek. Mindenkinek joga elmondani, tetszik-e neki Jókai vagy nem. Az is igaz, hogy Jókai mint­egy száz könyvéből, amelyeknek nagy része nekem is megvolt, és nagy kedvvel olvastam, nem lehet mindenik remekmű. És nem is mind egyformán olvasmányos, egyik olvasó­nak ez tetszik, másiknak amaz. Nincs is ezzel különösebb gond. Költőkkel is így van. Nagy költőknek egész életművét megemeli a nagy­ságuk, de vannak gyengébb verseik is. Ady is írt rossz verset, nem sokat, de írt, József Attila is, de amit összességében alkottak, az a meg­határozó. Miért ne beszélnénk ilyesmiről is, hiszen az előbb arról volt szó, minden nem­zedéknek joga újratárgyalni az addigi érték­rendet. De ha a jelen férfi- és nőeszményeit próbálom századokra menően visszavetíteni, nagy kudarc lesz az újragondolás. — Az­ idő múlásával kezdtük a be­szélgetést, térjünk vissza ehhez. Az egyik verseskönyved címét parafra­­zálva, szinte mindig azt érezhettük, hogy kannibál időket élünk. A mai világ kedvez-e a versnek? Azt szoktam mondani, hogy ked­­v‘v­é­veznie kellene. Noha egyikünk sem lel­­kesedik azért, hogy fölgyorsult az ÜBB életünk. Ettől nem gazdagabb lett, k *Vt hanem rohanósabb. Én elég sokat au­ ISSij­tóztam hivatalos kötelesség miatt Ma­­rs M M­rosvásárhely és Bukarest között, és Igpfil amíg nem volt mobiltelefon, azok vol­­tak a nyugodt óráim, amikor beültem Vásárhelyen az autóba, és 4-5-6 órán át­­ itt utaztam Bukarestbe. Azalatt nem hív­ójag hattam fel senkit, akkor sem, ha nem én Kai vezettem, és nem hívhatott engem sem­­mi senki. Most pedig arra használom az ÉH ilyen autózást, ha én vezetek, akkor is, mert már van bluetooth a fülünkön, gáj hogy egyfolytában intézem az ügyei­met, telefonálok, lebonyolítom a meg­beszélnivalókat. Ettől jobb lett az életünk? Nem hiszem. Pörgőbb! Ilyen körülmények között lehet, hogy kevesebben veszik kézbe a Háború és békét, pedig az igazán megérné, vagy akár Jókait is, akiről a vita folyik, vi­szont egy jó verset azért el lehet olvasni. Annak az online világban is helye van. A vers akárhol elfér az online felületen is, és tömény élményt nyújthat. Ha már irodalomról beszé­lünk, akkor a versé kellene legyen a jövő. Nem tudom, így van-e, de azt látom, hogy sokan írnak verset. Egyfajta egyneműsödés megy végbe a költészetben. Egyre többen tudnak elfogadható, közölhető, de erősen kö­zépszerű verset írni. Ez elmúlik, kialakul majd a markánsabb forma és témavilág. Nem tartok attól, hogy eltűnik a vers az életünkből. - Szó volt a bepótolnivalókról. Az utóbbi évtizedben évente legalább egy köteted meg­jelent, biztos, hogy a 70. születésnapod körül is előrukkolsz valamivel. Jubileumi összeál­lítás lesz? - Gondolkoztam ezen. Egy ideje a Kallig­­ram Kiadó gondozza a könyveimet, annak az igazgatójával, Mészáros Sándorral tárgyal­tunk arról, hogy mi lenne jobb. Arra jutot­tunk, hogy ne összegyűjtött vagy válogatott versekkel jelentkezzem. Ne tagoljuk annyira erőszakosan az időt. Ilyen szempontok sze­rint már össze is állt egy új verseskönyvem. Ott van a kiadónál. Az utóbbi két év versei vannak benne. Egyelőre így igazodom az idő­höz. Hogy szokták mondani? Folytatása kö­vetkezik. De persze nem teszem magam, hogy a közelgő újabb X-nek ne lenne jelen­tősége. Fontos számomra a 70. születésnap.­­ Előre is Isten éltessen sokáig! - Köszönöm szépen. ** ▼ Rege... Simon Zsolt grafikája

Next