Népújság, 2021. március (73. évfolyam, 48-74. szám)
2021-03-13 / 59. szám
6 NÉPÚJSÁG_______________________________________________________MÚZSA _____________________________________________ 2021. március 13., szombat (Folytatás a 3. oldalról) De tagadhatatlan, hogy nagyon erős hangváltás van a régebbi és a mostani költészetem között. Sokan ismét felfedeznek mostanában, ennek nyilván örülök. A legutóbbi verseskönyvemnek komoly visszhangja volt itt is és Magyarországon is. Számos kritika jelent meg róla. De azt hiszem, másoknak is össze kellene kötniük a szálakat a régi és a mostani verseim között. Egyébként csak kedvtelésből ritkán veszem le a polcról a saját köteteimet. Ha mégis van egy ilyen kényszer, időnként rácsodálkozom, milyen nagy biztonsággal kezeltem a nyelvet fiatalon. Tobzódnak késekben, metaforákban a verseim. Idősebb koromra a díszek lehulltak a verseimről, copárabbak, pontosabbak és könyörtelenebbek lettek. Jó értelemben. Van tehát különbség. Persze időközben egy rendszerváltás is bekövetkezett - igaz, 1989 előtt mindannyian egyfajta áttallásos irodalmat műveltünk. Ettől nem lett sem jobb, sem rosszabb a vers, a novella vagy a dráma, de így neveztük akkor azt az írásmódot, mivel közvetlenül nem lehetett bírálni a rendszert. Ennek következtében metaforákba, képekbe csomagolva próbáltunk minélöbbet elmondani a diktatúráról. Folyamatos nyílt vagy burkolt küzdelemben voltunk a cenzúrával, az akkori rendszer éber felvigyázóival. Ez velem sem történt másképpen. A minap Szabó Róbert Csaba átküldött a Látótól néhány Székely János-levelet • ■ 1971-ből. Az Igaz Szó szerkesztőjeként *1székely János a hozzá küldött versemre reagált, és több levélen át próbálta győzködni, hogy az egyik általa nagyon fontosnak tartott versemet, a Más * jászokat próbáljuk közölhetővé alakítani. Volt abban egy olyan metafora, hogy óvatlanul járjuk az erdőt, szedjük a málnát, és nem félünk a medvétől, de egyszer csak elindulnak felénk a bokrok... A félelem egyfajta • kifejezése volt, a mai medvés időkben már egész másként olvasnák ezt, főleg Székelyföldön. Félelemérzet van benne, de nincs egyértelműen ki-§j £_ mondva, hogy a költő a rendszertől fél. Most újraolvastam, szerintem is egy sigSá cerültebb korai versem volt. Az első ifik kötetemben jelent meg 1974-ben. Szé jké cely János korábban nem tudta megjelVentetni a lapban, visszadobták. Szóval I egész fiatalon szembesültem azzal, HHogy a vers nem csak vers, bár elméltben úgy tanultuk, hogy a költő meg |||| akarja változtatni maga körül a társadalmat. A Petőfi típusú költő volt a minta számunkra. Utána is szembesültem ilyesmivel ’89 előtt. Egyfajta felvállalás volt elmondani az igazat akkor, amikor ezt mások akadályozni akarták. Ma már látszólag nincs iyen felelőssége a költőnek. Én mégis azt gondolom, bármit írunk, verset, publicisztikát, esszét, újságcikket, felelősségünk, hogy az igazságot így vagy úgy megfogalmazzuk, a költészet igazsága természetesen más, az nem a pillanatnyi valóságról szól, de nagyonokszor abból indul ki. A verseidbe foglalt üzenet alapvetően nem változott a rendszerváltás után, a betédmódod, az írásmódod ment át nagy válozáson első könyvedtől, a Szavak városától ! 2020-ban megjelent Egy mondat a szabadágról című Kalligram-kötetedig. Előfordul, hogy előjön egy ifjúkori témád, és azt gondolod, ezt most egész másképp írnád meg? - Azt hiszem, azért is írok örömmel továbbra is, mert nap mint nap felfedezek ilyasmit, amit régebb nem tudtam, rájövök ilyan igazságokra, amelyeket nem ismertem, úgy régebb másképp láttam. Beszéltünk a politikáról. Amikor hosszú szünet után megüt írni kezdtem, abban a tévedésben voltam, hogy a politikusi mivoltomat valahogy el kellne felejteni, a szakadékot el kell tüntetni,zt a költőt kell folytatnom, aki azelőtt volam. Az elején zavart, ha észrevettem, hogy költőnél sokkal ismertebb politikust látják ennem akkor is, amikor éppen egy könyvemutatón veszek részt. Aztán rájöttem:kkor vagy önmagad, akkor mondhatsz font 3s dolgokat, ha vállalod azt, aki azelőtt volt. Nem kell elfelejtenem, hogy politikusoltam, hiszen óriási elégtétel, hogy volt egy iőszakom, amikor cselekedhettem a saját Marad a versírás izgalma, láza, öröme közösségem érdekében. Vállalnom kell azt is, amikor más státuszom volt, olyan, ami másoknak, akik verset írnak, nincs. Ez a felismerés felszabadító hatással volt rám. A kérdésedhez valamennyire kapcsolódik az is, hogy a fiatal íróember hajlamos azt hinni, a költészet nem az ő szürke életéből fakad, hanem a képzelet világa. Valamiféle egzotikum, így alkot képeket, így ír egyébként nagyon színesen. Bizonyos értelemben én is így voltam ezzel. Miközben mindannyian már a gyerekkorunkban megéltünk olyan rendkívüli pillanatokat, amelyek a költészet, az irodalom vázát adják. Az utóbbi időben én többnyire történetmondó verseket írok, ami azt jelenti, hogy gyerekkori pillanatokat veszek elő. Ha ma is élénken él bennem valamilyen gyerekkori történet, annak valamilyen jelentősége van, és fontos lehet mások számára is. Rájöttem, hogy versben sem csak a saját üzenetünket, saját közérzetünket, a világról való vélekedésünket kell mondani, hanem így vagy úgy a saját életünkből kell építkezni. De lépjünk túl a gyerekkoron. Éveken át Marosszentkirályon laktunk, volt ott egy kis kertünk. Ha kinéztem az ablakon, vagy kiültem a kertbe, ott volt minden. A teljes világ. Nem csak a természet, a lét maga. Ahogy a kert újjászületik, meghal, ismét újjászületik. Azt írtam a szonettjeimben újból és újból, amit ott tapasztaltam. Az egzotikum itt van bennünk, körülöttünkhoz való viszonyulásban is. Ady Endre eklatáns példa rá. A maga korában sokan támadták, és próbálták kiutasítani a szalonképes irodalomból. Nem sikerült. Azt gondolom, hogy egyetlen generációnak sem szabad kritikátlanul elfogadnia azt, amit az elődei kialakítottak, és minden fiatal generációnak kutya kötelessége, hogy újragondoljon sok mindent. De ez nem jelenti azt, hogy feladata mindent kidobni a szemétre. Vannak nagyjaink, akiknek az értékelése körül lehettek viták, de alapvetően a nagyságukat senki nem kérdőjelezte meg. Ez Balassi Bálinttól Csokonai Vitéz Mihályon át Petőfi Sándorig, Arany Jánosig tart. Említhetném a későbbieket is, Adyn túl Babitsot, Kosztolányit, József Attilát és másokat is. — Ha ma írnád meg az 1987-es keltezésű Költők koszorúját, ugyanazt a tizennégy embert választanád a szonettkoszorúdba? - Nem tudom. Mind a tizennégyet szeretem. Benne van Janus Pannonius, Balassi, Szenczi Molnár Albert, Kazinczy is ott van. Petrőczy Kata Szidónia sem maradt ki, néhány versét ismerjük, ráadásul földink is, hol Magyarózdon, hol Kutyfalván élte a maga meglehetősen viharos családi életét. Ő azzal a néhány versével is nagy költő számomra. De tagadhatatlan, hogy amikor a Költők koszorúját írtam, és ezt a tizennégy költőt kiválasztottam, volt egy saját szempontom is, nem csak az általános magyar irodalomtörténelen gondolkodó költő vagy, a vers általánosságban is foglalkoztat. Az egyik esszéköteted címe A költészet rendeltetésszerű használatáról. Mi ma a költészet rendeltetésszerű használata? -Azt az ellentmondást próbáltam kifejteni, hogy keressük a költészet értelmét, de a költészetnek nincs rendeltetésszerű használata. A költő hozott anyagból dolgozik, beleviszi a versbe az érzéseit, a közérzetét, a dühét, a haragját, a világról való vélekedését. Verset ír a politikai aktualitásból kiindulva, vagy a szerelmi érzéseiből, verset ír örömében, bánatában, és még ki tudja miért. De azt gondolom, hogy a vers nem tartalom. A vers annak az egyik kifejezésformája, amit adott pillanatban fontosnak tartunk a körülöttünk levő világból. Ilyen értelemben nem különbözik attól, hogy a festő miért fest képet, az író miért ír regényt vagy novellát, miért készít szobrot a szobrász. Csak a forma és az eszköz más. Hogy viszonyulsz ahhoz, hogy időről időre bizonyos költőket, írókat újraértékelnek, műveik, nézeteik „korrektségét” megkérdőjelezik? Jelenleg is eléggé felpiszkálja a köztudatot az a felvetés, hogy egyik vagy másik írás illik-e a kötelező olvasmányok közé vagy sem. Az értékítéletek koronként változnak. Voltak korok, amikor Petőfit istenítette az irodalomtörténet. Aztán volt pillanatok, amikor írók, költők szabadulni próbáltak attól az irodalomszemlélettől, hogy a költő forradalmár, aki megrendíti a körülötte levő világot. Túlzástól túlzásig, egyik szélsőségtől a másikig felmutathatnánk ilyen példákat a nagyjainknet értékelés. Számomra izgalmas különlegesség volt, ugyanakkor egy fontos esztétikai érték is az a korai női költő, akinek évszázadokkal ezelőtt Petrőczy Kata Szidónia bizonyult. Janus Pannonius nem magyarul írt, hanem latinul, mégis szervesen beletartozik a magyar irodalomba, ezért is volt fontos a koszorúba beválogatni. Nyilván nem 14 nagy költőnk van, hanem sokszor 14. A későbbiekkel mostohán bántam, és a XIX. századdal is. Csokonait most nem hagynám ki. Őt később szerettem meg, fiatalon nem izgatott különösebben. Ezért sem szabad végleges ítéleteket mondani. Ő most nem maradna ki, csak nem tudom, hogy akkor a tizennégyből kit kellene kizárni. Visszatérve a felvetésedre, a kötelező olvasmányok körüli vitákra, azt sem akarnám megkerülni. A kötelező olvasmány általában is problematikus. Engem kisgyerekként is rettenetesen idegesített, hogy nyárára kiadták a kötelező módon elolvasandó könyvek listáját. Pedig én nagyon jó tanuló voltam. Irodalomból és egyébből is. De utáltam ezt a nyári feladatot. Az első elolvasott könyvről még írtam valamit, aztán a többiről semmit. Ellenkező hatást vált ki a kötelező olvasás. Ettől függetlenül lehet és kell is arról vitázni, hogy mit akarunk a gyermekek kezébe adni. Kamaszkortól különben már nincs mit erőszakoskodni az olvasmányokkal, úgyis azt olvasnak, amit akarnak. De arról lehet beszélni, hogy mit tartunk mi igazán jónak, tanulságosnak a kisgyerekek olvasmányai kapcsán. Lehet, hogy ennek nincs is köze az általános irodalmi értékrendhez. Nem biztos, hogy egybeesik a kettő. Lehet, hogy vannak nagyon jó művek, amelyeket nem feltétlenül az elemista gyerekkel kellene elolvastatni. Amiről a vita szólni látszik, azt erősen furcsállom. Most akkor vissza kellene vetíteni a mai értékrendünket a múltba? Nem lehet. Itt van az a dilemma, amiről az előbb beszéltem: a költészet rendeltetésszerű használata. Tágabban: az irodalom rendeltetésszerű használata. Az mi? Az irodalom nem egy eszmegyűjtemény, nem egy ideológiai tan. Az egy adott társadalmi valóság minél igazabb tükörképe vagy párlata, egy társadalom minél hatásosabb bemutatása. Számonkérni mai eszményeinket a száz vagy kétszáz évvel ezelőttieken abszurditás. Igen, mindenkinek meg kell adni azt a szabadságot, hogy véleményt mondjon, ezzel egyetértek. Mindenkinek joga elmondani, tetszik-e neki Jókai vagy nem. Az is igaz, hogy Jókai mintegy száz könyvéből, amelyeknek nagy része nekem is megvolt, és nagy kedvvel olvastam, nem lehet mindenik remekmű. És nem is mind egyformán olvasmányos, egyik olvasónak ez tetszik, másiknak amaz. Nincs is ezzel különösebb gond. Költőkkel is így van. Nagy költőknek egész életművét megemeli a nagyságuk, de vannak gyengébb verseik is. Ady is írt rossz verset, nem sokat, de írt, József Attila is, de amit összességében alkottak, az a meghatározó. Miért ne beszélnénk ilyesmiről is, hiszen az előbb arról volt szó, minden nemzedéknek joga újratárgyalni az addigi értékrendet. De ha a jelen férfi- és nőeszményeit próbálom századokra menően visszavetíteni, nagy kudarc lesz az újragondolás. — Az idő múlásával kezdtük a beszélgetést, térjünk vissza ehhez. Az egyik verseskönyved címét parafrazálva, szinte mindig azt érezhettük, hogy kannibál időket élünk. A mai világ kedvez-e a versnek? Azt szoktam mondani, hogy kedv‘véveznie kellene. Noha egyikünk sem lelkesedik azért, hogy fölgyorsult az ÜBB életünk. Ettől nem gazdagabb lett, k *Vt hanem rohanósabb. Én elég sokat au ISSijtóztam hivatalos kötelesség miatt Mars M Mrosvásárhely és Bukarest között, és Igpfil amíg nem volt mobiltelefon, azok voltak a nyugodt óráim, amikor beültem Vásárhelyen az autóba, és 4-5-6 órán át itt utaztam Bukarestbe. Azalatt nem hívójag hattam fel senkit, akkor sem, ha nem én Kai vezettem, és nem hívhatott engem semmi senki. Most pedig arra használom az ÉH ilyen autózást, ha én vezetek, akkor is, mert már van bluetooth a fülünkön, gáj hogy egyfolytában intézem az ügyeimet, telefonálok, lebonyolítom a megbeszélnivalókat. Ettől jobb lett az életünk? Nem hiszem. Pörgőbb! Ilyen körülmények között lehet, hogy kevesebben veszik kézbe a Háború és békét, pedig az igazán megérné, vagy akár Jókait is, akiről a vita folyik, viszont egy jó verset azért el lehet olvasni. Annak az online világban is helye van. A vers akárhol elfér az online felületen is, és tömény élményt nyújthat. Ha már irodalomról beszélünk, akkor a versé kellene legyen a jövő. Nem tudom, így van-e, de azt látom, hogy sokan írnak verset. Egyfajta egyneműsödés megy végbe a költészetben. Egyre többen tudnak elfogadható, közölhető, de erősen középszerű verset írni. Ez elmúlik, kialakul majd a markánsabb forma és témavilág. Nem tartok attól, hogy eltűnik a vers az életünkből. - Szó volt a bepótolnivalókról. Az utóbbi évtizedben évente legalább egy köteted megjelent, biztos, hogy a 70. születésnapod körül is előrukkolsz valamivel. Jubileumi összeállítás lesz? - Gondolkoztam ezen. Egy ideje a Kalligram Kiadó gondozza a könyveimet, annak az igazgatójával, Mészáros Sándorral tárgyaltunk arról, hogy mi lenne jobb. Arra jutottunk, hogy ne összegyűjtött vagy válogatott versekkel jelentkezzem. Ne tagoljuk annyira erőszakosan az időt. Ilyen szempontok szerint már össze is állt egy új verseskönyvem. Ott van a kiadónál. Az utóbbi két év versei vannak benne. Egyelőre így igazodom az időhöz. Hogy szokták mondani? Folytatása következik. De persze nem teszem magam, hogy a közelgő újabb X-nek ne lenne jelentősége. Fontos számomra a 70. születésnap. Előre is Isten éltessen sokáig! - Köszönöm szépen. ** ▼ Rege... Simon Zsolt grafikája