Népújság, 2023. március (75. évfolyam, 49-75. szám)
2023-03-25 / 70. szám
2023. március 25., szombat______________________________________________ MÚZSA _____________________________________________________ NÉPÚJSÁG ^5 Céklapertu Bölöni Domokos Na most, ezt biztosan nem egy brit kutatócsoport kísérletezte ki, hiszen a britek nem isznak pertut. Nem fogható a barlangkorra sem, mert az ősember nem ismerte a céklát. Bikavért sem ittak még akkor, mert mire a mamuthoz férkőztek volna, a jégveremben már tökre kihűlt a teste. Summa summárum, a céklalé intézménye, ha látens formában létezett is, kizárólag általam lett bevezetve a kozmikus körforgásba. Kutatásaim szerint háromféle céklapertu létezik, illetve csak egy, a másik kettőt múlt időben ildomos előhozni. Kezdjük a legrégebbivel. Homályba vész, mint a céklaültetvény a hajnali ködben. Hely- és időszűke miatt egyetlen példával élek. Idézem Fodorúr esetét, civilben Fodor Sándor íróét: szemtelenül lepertásodott a világirodalom nagyjaival, közöttük Ernest Hemingwayjel is. (Aki persze nem értette a dolgot, de tűrte, mint hamvas havannai madonna az ölelést.) Együtt italoztak, és hát egyszer csak így kiált fel (nem Csokonai Vitéz Mihály, hanem) a mi Sándorunk, álnevén Mr. Csipike: Sose halunk meg, Erest bátyám! Mintha már két példányban látnám, két Hemingwayjel ülök szemben... Miért nevet? Megrészegedtem?! Még egy pohár, csak ez segít: Szerusz, Ernő, az istenit!... Lám, a mélyen hívő embert is mire viszi a mértéktelen céklafogyasztás. Hiszen kétséget kizáróan szóba sem jöhetett az író találmánya, kedvenc koktélja, amely a Halál délután című regényről kapta a nevét az abszintból, pezsgőből és (díszítésként) citromhéjból álló italból (a legenda szerint) Hemingway akár 3-5 adagot is elfogyasztott mivel két különböző korban éltek. Csakhogy az írói lelemény legyőzi a valóságot, sőt a tért és az időt is. Világos hát, hogy csakis céklakoktélról lehet szó, addigra már a cékla is és a leve is feltalálódott. Ezt immár valóban egy brit tudóscsoport mutatta ki az angolszász világ ötszáz helyszínén élő ezer alkesz vérmintája alapján Végül: a huszonegyedik századi szuper céklakoktél (ne legyek szerény) a saját patentem, és az a lényege, hogy magába foglalja az őskoktélt (barlangi hip-hip-hurrát), a fodorúrt szellemidéző kvaterkázást és a legmodernebb kor minden korlátot átugró barátkozási aktusát, amikor az ember azzal piál, nyakal, vedel, hörpint, kortyol, italozik, poharazik, iszik, szipókázik, dönt le litert, szürcsöl, pityizál, szipóz, kortyolgat, italozgat, akivel éppen akar. Vagyis hát akije válogatja. Volt néhány ismerősöm, barátom, akikkel egyetlenegyszer találkoztam, és hát vagy koccintottunk, vagy mégsem. Majd kéthetente közlekedő távolsági lélekbuszokon működtettük kedves gondolatainkat, vagy lélekkufár pizzafutárokra bíztuk, akik a terméknél háromszor nagyobb borravalót követelve továbbra is zsigerből hazudoztak összevissza mindenfélét a közelmúlt árulásairól és helytállásairól, tetszés szerint csereberélgetve a szereplőket. Mára ez a kommunikáció valahogy okafogyottá vált. Volna aztán még néhány csudás személy, akikkel soha de soha nem találkozhattam személyesen, jobbára a világhálón közlekedve köszöntgetjük egymást, ab invisis, mint a barátság kezdetén Petőfi és Arany (az aranyokat elköltve, az arányokat megtartva); közülük egyikkel-másikkal immár akkor sem jöhetnénk össze, ha iker Nobel-díjunk átvételére Stockholmba röpítene bennünket Elon Musk valamelyik rakétája. Ja, de hát hajrá vagy sajna, megvannak vagy meglehetnek még (nem sokan) azok az egykori kedves kocsmatöltelékek, akikkel már virtuel sem céklázhatok, mivel félig tudott, félig sejtett okokból (szent fogadalommentes, de) szigorú tilalom alatt leledzem. Ők meg hol vannak, hol voltak, mint a mese. Visszatérve paripámhoz: legpompásabb vívmányom a céklapertusodás meg a céklázás szuperdemokratikus intézménye. Amúgy teljes szívemből és teljes lelkemből utálom ezt a cékla, más néven céklarépa, ritkábban vörös répa - régóta ismert salátanövényt. Amelynek a levében van a legtöbb vitamin; rákellenes csodanövény; fejlődési rendellenességek ellen is hatásos; javítja az állóképességet; és használ az elbutulás ellen Nos, vitamint, azt szedek naponta, a rákról (akárcsak Bajor Andor a sajtról) nem beszélek, fejlődési rendellenességeimről kisebb szakirodalom áll a rendelkezésemre - ami pedig az elbutulást illeti, hát az legyen az utókor dolga. A maradvák bozontos seregét bántja majdan a lelki furdalkozás (helyi tájszakszóval: remuskálás) énmiattam (is). Szombat éjjel (vasárnap felé mánusolva) azt álmodtam, hogy egy Bozsidár Hematovics nevű főszer éppen vért próbál venni, szipolyozni tőlem - de vénáim jóval nagypéntek előtt Rómába vándoroltak... Többször is szurkálja az alkaromat, mindannyiszor sikertelenül. Sziszegek, majd visikálok a fájdalomtól. Felriadva megpróbálom előrevinni az óránkat. Meglepetve konstatálom, hogy már megtette. Helyettem. Bekapcsolom a laptopot, kicsoda a Bozsidár. (Hematovics felől nincsenek kétségeim.) Meglepetésemre a Bozsidár mint keresztnév valós értelme: ingyenes. Ezenkívül még azt is jelenti, hogy illékony, modern, figyelmes, kompetens. Álmot ilyen nagyszerűen rég nem fejtettek.. Boldogan aludtam vissza. Arra riadtam, hogy egy kisgyerek üvölti a fülembe ezt a randa rigmust: „Ábléé, fábléé, bumbuléé, rohaggyá’ meg, céklalééé!” Már hét óra. Gyorsan kijavítom magam: nyolc. Ezen a héten számos a világnap: egyebek mellett a nap-éj egyenlőségé, a költészeté, a boldogságé. Gyümölcsoltó Boldogasszony napján eufóriás kacérkodás közepette emelem poharam, koccintok céklafémmel, az annyira utált virtuális folyadékkal. Üdvöz legyetek totál bruttó összes céklapertus barátaim, a globális multiuniverzum innenső, túlsó, elülső és hátsó és mindenféle oldalán, az elején, a közepén és a végén is! Ott különösen. Pfúj Az ásító Kerekes M. István képe. A budapesti Vigadó téren fotóztam március 14-én. Kétszáz kiváló más felvétel közül választottam ki ezt a nagy méretű, hangulatos fotót az ünnepi szabadtéri kiállításról, amely a Magyarország 365 címet viseli, és a Vigadótól a Március 15. térig vonzza magához az érdeklődőket végig a Duna-parti sétányon. A díszkerítésre, pannókra függesztett munkákat több mint 120 ezer fénykép közül válogatta ki a zsűri az elmúlt négy év Magyarország 365 fotópályázatának képanyagából. A Mosonmagyaróváron élő marosvásárhelyi fotóművész elismertségét, tehetségét ez a rendezvény is jól tanúsítja, a tárlaton nyolc képe látható. Ilyenszerű sikereiről sokszor írhattunk már a Múzsában, most is gratulálunk a nem akármilyen fotós fegyvertényhez. A szabadtéri tárlat április 10-ig tekinthető meg. A fotón (balról) Simó Márton és (jobbról) Sebestyén Péter könyvszerzők. Nagy Miklós Kund beszélgetett velük a marosvásárhelyi Studium Hub nagytermében március 16-án. Simó Székelyudvarhelyről, Sebestyén Csíkszenttamásról érkezett. Utóbbi mintha hazajött volna, hiszen éveken át itt szolgált a Szent Imreplébániatemplom papjaként. írótársát is sokan ismerik, volt már sikeres könyvbemutatója a városban. A peterpater.com honlapjaként is népszerű publicista Műkönny című kötete kapcsán fejtette ki ars poeticáját, Simó Márton terjedelmes új regénye, az Iker sajátosságait kiemelve vallott arról, miért vált számára is létszükségletté az írás. Eleven, érdekes eszmecsere tanúi lehettek a jelenlevők, akiknek Nagy László unitárius lelkipásztor körvonalazta a régi egyházi épületből korszerű művelődési központtá nőtt létesítmény történetét. A két új kiadvány és a párbeszéd ismertetésére a későbbiekben visszatérünk. A nincsmadár Ioana Pârvulescu Apám Temesvárott született, de csak gyermekkora első éveiben élt ott - Bukarestbe költözött a család, majd később Brassóba hát nekem is kevés az emlékem a bánsági városról. Egyetlen kivétellel. Mesélte, hogy épp március elsején született, s az alkalomra márciuska medált kapott, rajta madárkával; gyakran próbáltam elképzelni: hol összehúzott, hol kiterjesztett szárnyakkal; cinkeként összeszorított vagy tátott csőrrel; gyakran trillázó pacsirtaként; máskor pedig fehér galambként, olajággal a szájában. A kis medált néha aranyló glória övezi, vagy apró gyűrűhöz kapcsolva annak vékony lánca tartja a gyerek nyakában Máskor minden arany, megint máskor ezüst, és néha csak pléh, amilyenre a marciuskákat rögzítik. Egyszer aztán a Béga fölötti Traján hídon (ma ismét Mária híd, tervét a városi legendárium szerint maga Gustave Eiffel alkotta) véletlenül a vízbe ejtette márciuskáját az apám. Látni kívánta, hogy úszik-e, mint a sirály? Nem tudom, és már nincs kit kérdeznem. Bántott, hogy a születésekor kapott márciuska talizmán a folyó mélyén hányódik. Kapaszkodó koromban faggattam apát, miért nem keresgélte soha. Úgy képzeltem akkor még, ha elveszítünk valakit, aki kedves nekünk, vagy odalesz valami fontos az életünkből, hát semmi sem akadályozhat meg a visszaszerzésében. Amint cseperedtem, ábrándosan azt képzeltem, hogy az elapadt Béga iszapját kotorászva egyszer csak markomban érzem a márciuskát a nincsmadárral. Et voilá pourquoi cet oiseau s 'appelle l ’Oiseau-Qui-N 'Existe-Pas./ Et pourquoi il est si triste./ II dort peut-étre, ou il attend qu 'on lui permette d’exister És íme, miért Nincsmadár./ És miért oly szomorú./ Talán alszik, vagy arra vár, hogy megszületve majd felszáll. Ioana Pârvulescu (Brassó 1960) esszéírő, publicista, irodalomkritikus, bukaresti egyetemi tanár. (Ön milyen tárgyakat kedvel különösképpen? - Válasz Cristian Pătrășcănoiu körkérdésére - részlet, Orizont, 2023/1. A versidézet forrása: Claude Aveline: Portrait de l’Oiseau-Qui-N’Existe-Pas, 1950. Dessin aux crayons de couleurs et poéme manuscrit, 31 x 24 cm. Bibliothéque municipale de Versailles.' Fordította: B. D ámogatók RMDSZ COMMUNITAS alapítvány G-SZULI ZrrtRtLISKJKStO 1 W I Al I AAATITVAIKA Bethlen Gábor Alap