Népújság, 2023. április (75. évfolyam, 76-96. szám)

2023-04-18 / 86. szám

I 0 NÉPÚJSÁG NYILVÁNOSSÁG - KULTÚRA 2023. április 18., kedd Az olvasó ír-ja, * Szerkeszti: Mezey Sarolta Tömeg és kultúra (1.) Néhány hete a Petőfi Irodalmi Múzeum főigaz­gatója a Sziget fesztivál „kulturális hozadékáról” beszélt egy interjúban. A folyók vízhozamát köb­­méter/másodpercben adják meg, a kulturális hoza­­déknak még nincs mértékegysége. A budapesti hajógyári szigeten zajló megafesztiválra érkező ra­jongók komoly összegeket áldoznak a vesszőpari­pájuk etetésére, a nyereséget millió euróban adják meg, mert forintban számolva túl sok helyet fog­lalna el. A fesztivál alapítója - már évekkel ezelőtt­­ kiszállt az üzletből, most valamilyen tengerentúli csapat birtokolja a jogokat. A főigazgató szerint a buli már elvesztette minden magyaros jellegét (eddig sem volt sok), és az Alföld népe már nem lelkileg, csupán a bankszámláján keresztül kötődik ehhez a nagy banzájhoz. A fesztiválokról elég sokat írtam már (pl Panem et circenses, Népújság, 2022. aug. 9.), de állandóan érkeznek a friss adatok. .Új ’találatként’ egy román nyelvű sörreklám szövegét idézem, for­­dításban: „Tedd emlékezetessé a bulit”. A tízezres tömegeket megmozgató, több napig tartó tivornya emlékeit hónapokig és évekig fogják majd emle­getni a résztvevők - ez garantált. 1966-ban én is átestem egy ötvenedakkora ’beavatáson’, olcsób­ban és kevesebb gyötrelemmel. Az érettségi ban­kettünk után történt: Gyula az ünneplő ruhája belső zsebébe ürítette a gyomortartalma fölöslegét. Tagadhatatlan, hogy emlékezetes esemény volt, de nem sorolható a „kulturális hozadék” (amúgy is homályos) kategóriájába. A minap egy másik bulizós szöveget is találtam. „A zaklatás a szórakozóhelyen is a hatalomról szól” (444.hu, ápr. 5.) címet viselő beszélgetés arról szól: „hogyan segíti a magyar bulikultúra a nőket zaklató férfiakat, és mit tehet egy szórako­zóhely, a társadalom és a kormány, hogy megvédje a bulizni, kikapcsolódni akaró nőket.” Ez az össze­foglaló mindent elmond, ezért a cikkből már nem idézek semmit, csupán a ’bulikultúra’ szót veszem vizsgálat alá. A kultúra szónak négy értelme van a magyar nyelvben. Alapállásban „az emberiség által létre­hozott anyagi és szellemi értékek összességét” je­lenti, de a művelődéshez, műveltséghez és műveléshez is köze van. Kérdés, hogy manapság mi számít „szellemi értéknek”. Apáink gyermek­korában az számított műveltnek, aki ismerte a görög mitológiát, a francia irodalom jeleseit, be­téve tudta az angol etikettet, és hetenként eljárt a Közművelődési Ház koncertjeire. Manapság az kap piros pontot, aki hibátlanul felsorolja a Harry Potter-sorozat köteteinek címét vagy valamely rapper kutyájának a nevét. Mint mondám, műve­lést is jelent, a kultúrnövényeket kapálni kell, hogy a gyom meg ne fojtsa. A ’kulturált viselkedés’ mö­gött fegyelem áll, nevelés és pallérozás. A ’kultúra’ - a meghatározás szerint - „szellemi értéket” jelent, ám ha elé tesszük a ’tömeg’ szót, akkor az értékből azonnal értéktelenbe billen át. „Tömegkultúra : a tömegek (vélt) szórakozási, művelődési igényeit fenntartás nélkül kielégítő, felszínes kultúra” - írja az értelmező szótár. Az én olvasatomban ez egy csupa negatív dolgot tartal­mazó fogalom. Gyermekkori emlék a „három ember társaság, öt ember tömeg” mondás. Édes­anyám határozta meg ilyenformán a kettő különb­ségét. Tessék csak megfigyelni: ha négy - vagy annál több - ember ül egy asztalnál, már megosz­lanak a témák, páronként beszélgetnek. Továbbá, ha tíz ember libasorban átgyalogol egy búzatáblán, akkor ösvény marad a nyomukban, a szemveszte­ség számottevő is lehet. A ’tömeg’-gel kezdődő összetett szavak között keresve sem találtam ’értéket’, mindegyikhez va­lamilyen borzongató érzést, rossz emléket tudok társítani, kezdve a tömegárutól a tömegverekedé­sig. Csupán két példát mondok. Az első: a katona­ságnál a tömegpusztító fegyvereknek külön tantárgyuk volt (mely civilizált dolog atombom­bával irtani a felebarátaidat). Szeretett városunk­ban a ’90-es években olyan rendezvényeknek (emlékezetem szerint esküvőknek) adtak helyet a Kultúrpalota ’összes termeiben’, amelyeknek semmi keresnivalójuk sincs egy műemlék épület­ben. A tömeget jellemző tulajdonságokról­­ a törté­nelmi korok eseményei és saját megfigyelései alapján­­ egy francia történész, bizonyos Gustave le Bon írt könyvet, akinek a tanításait nemigen tud­ták azóta sem megcáfolni. ’Guszti bácsi’ már 1895-ben (!) megfogalmazta, hogy miért nem fog működni Marx és Engels találmánya, a szocializ­mus és annak továbbfejlesztett változata, a kom­munizmus (Lenin és Sztálin még nem is voltak a ’színpadon’). Szerinte a paradicsom (nevezzük akár az „Ígéret földjének”, avagy „tejjel-mézzel folyó Kánaánnak”) jó helyen van a túlvilágon, mert ha a földön akarják azt létrehozni, nem fog sikerülni az emberi gyarlóság miatt. Bármilyen szép is az elmélet, a gyakorlati megvalósítás ered­ményeként a felhőtlen boldogság helyett szenve­dés és gyötrelem lesz a tömegek osztályrésze. A jóslat bevált. Nem hinném, hogy e könyvecske ta­nításait az európai hatalmasok elfogadták volna, és meg tudták volna akadályozni a világháborúkat meg az emberi agy gyászos találmányainak műkö­désbe tételét, a gyilkos ideológiák uralomra kerü­lését. (Folyt. köv.) Kuszálik Péter A magyar költészet napja Rigmányban Tizedik alkalommal gyűltek össze a rigmá­­nyi és környékbeli verskedvelők költészetnapi ünneplésre, amely ezúttal egybeesett húsvét harmadnapjával. Éppen ezért a rigmányi gyü­lekezeti központ oszlopain magyar költők húsvéti verseivel várták a szervezők a részt­vevőket. Tavaszi virágok között az idei iro­dalmi évfordulósok, Petőfi Sándor, Csokonai Vitéz Mihály és mások képei és kötetei között vezetett be az út a gyülekezeti terembe, ahol Biró Loránd László csodás, Petőfit ábrázoló alkotásai gyönyörködtették a megjelenteket. Buksa Ferenc házigazda lelkipásztor Lu­kács evangéliuma 24. fejezetének 29. versével köszöntötte a megjelenteket, majd Szabó Lő­rinc Az árny keze című húsvéti verse hangzott el. Sor került az idei irodalmi évfordulók fel­elevenítésére, majd az elmúlt tíz esztendő köl­tészetnapi emlékeiről szóló kiállítás bemutatására. Balogh Irma szervező Petőfiről szóló idézetekkel, László János nyugalmazott magyartanár pedig Petőfiről szóló humoros történetekkel elevenítette fel a költő alakját. Petőfi-verset énekelt Buksa Júlia-Izabella, a nagy költő verseit szavalták: Bíró Mária, Ve­ress Gergely, László János, Csiszér Kinga, Balogh Irma; a Petőfi olvasásakor című Vajda János-verset Kiss Rozália nyugalmazott ta­nárnő olvasta fel. Siklódi Réka gitárkísérettel előadott éneklésével varázsolta el a hallgató­ságot, Áprily Lajos Tavaszodik című költemé­nyét adta elő. Várnai Zseni, Sék Gusztáv, Gál Éva­ Emese, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Szabó Lőrinc, Babits Mihály versei hangzot­tak el, majd Csipán Ilona tanárnő „morzsáit” hallhatták az egybegyűltek a mosolyról és a könnyről. Verset hoztak Erdőszentgyörgytől Csíkfalváig több településről, de még szent­­gericei, marosvásárhelyi, sőt anyaországban élő versmondók is: Ajtai Zsuzsa, Antal Ilka, Nagy Erzsébet, Buksa Ilona, Kiss-Borbély Izabella, Balogh Tünde. Közösen énekelték el befejezésképpen Petőfi Sándor Távolból című versét. A résztvevők emléklapot kaptak, il­letve könyvjelzőt is a nap emlékére, mindenki könyvajándékkal távozhatott, a rigmányiak pedig megvendégelték az ünneplőket. Buksa Ferenc református lelkipásztor Egyedül maradtam! A marosvásárhelyi egykori Állami Magyar Tannyelvű Tanítóképző Inté­zet fiúosztályában, az 1947-48-as tan­évben 48-an képesíteztünk. Egységes, erős, összetartó osztály volt a miénk, amelynek 90%-a faluról származott. Már az indulásnál tudtuk - hiszen azért választottuk a képzőt­­, hogy fa­lusi tanítók leszünk. Tanáraink erre készítettek fel négy éven át. Nap mint nap tömték belénk mindazt, amit majd tennünk kell, amit magyar tanítói hi­vatásunk megkövetel tőlünk. „Férkőz­zetek be a falu lakóinak lelkivilágába, érezzétek együtt velük jóban-rossz­­ban. Egyszerre dobbanjon szívetek az övékével, és úgy dolgozzatok, úgy él­jetek, hogy tudatosuljon tanítványai­tokban és a falu minden lakójában, hogy mindazt, amit tesztek, értük te­szitek. Mutassatok példát saját élet­viteletekkel arról, hogy mit jelent az ember életében a tisztesség, a becsü­let, az igaz emberség, mit jelent a ha­zaszeretet, a nemzet szentsége, őseink hagyományainak tisztelete, nemzeti önazonosságunk megőrzése minden körülmények között, és embernek ma­radni bármi áron. Óvjátok, ápoljátok és őrizzétek meg az ősi gyökereket, hogy azok soha ki ne száradjanak, amíg csak ember él e földön” - han­goztatták számtalanszor négy hosszú esztendőn át. Ilyen szellemben neveltek tanára­ink, nevelőink, aztán szétszóródtunk Erdély egész területén a szélrózsa minden irányába. Szent kötelessé­günknek tartottuk, hogy gyakorlatba ültessük mindazt, amire kértek, amire tanítottak. Az osztály túlnyomó több­sége élete végéig vagy nyugdíjazásáig megmaradt a választott pályán, de voltunk néhányan, akiket a sors más vágányra terelt. Bárhol voltunk, bár­milyen feladatok, kihívások elé állított a sors, abban a szellemben éltünk és dolgoztunk, amit a képzőben belénk oltottak Az együtt töltött négy év alatt olyan szoros, önzetlen barátság ala­kult ki közöttünk, ami életünk végéig tartott. Minden érettségi találkozót megtartottunk, még a hetvenévest is. Igaz, hogy ezt már csak ketten Szélyes Ferivel, de megtartottuk. Ez volt az utolsó érettségi találkozónk. Sajnos többet nem találkozhatunk, mert a 48- ból 47-en elmentek. Itt maradtam én egyedül! A 60 éves találkozónk végén Losonczy Péter pipei tanító barátom odajött hozzám, magához ölelt, és így búcsúzott: „Domi, te leszel a kapuzá­rónk!” Akkor viccnek vettem vagy bóknak, de íme, jóslata bevált. Való­ban én lettem a kapuzáró, 97 éves ko­romban. Voltak közülünk, akik nagyon fia­talon meghaltak, mások középkorúan távoztak, de olyanok is voltak, akik elég hosszú ideig éltek. Ezek a fiúk megérdemelnék, hogy ha már én let­tem a kapuzárójuk, mindeniknek kop­jafát állíttassak, vagy kőbe vésessem a nevüket. Bocsássatok meg, drága Barátaim, de erre nincs lehetőségem, mindössze annyit tehetek, hogy ebben a cikkben megörökítem a neveteket és elhalálozásotok évét. Következzenek itt az egykori, ked­ves osztálytársak, abban a sorrendben, ahogy az égi tanterembe beléptek: Fekete Imre 1952, Gálfalvi Ferenc 1979, Lukács Antal és Varga József 1980, Szabó József és Horváth Ferenc 1985, Orbán Lajos 1987, Kupás János 1991, Rózsa Sándor 1992, Szatmári Zsolt és Daróczi Ferenc 1994, Halmá­­gyi Ferenc és Szabó Sándor 1997, Márkus Dénes, Lakatos József, Böjthe Andor, Ilyés Csaba és Váradi Géza 1998, Bíró Péter és Sikó Ferenc 1999, Sipos Ernő 2000, Jánosi Gergely 2001, Győrfi János 2002, Simon Ákos és Lakatos József (II.) 2003, Balogh Ferenc és Székely György 2004, Koncz János 2005, Récsey István 2006, Irsai Zsigmond és Bréda József 2007, Szabó György és Péter Zoltán 2008, Győrfi János 2009, Szigeti Mi­hály 2010, Tőkés Lajos és Losonci Péter 2011, Papp Jenő 2012, Gyárfás Károly, Szabados Ottó és Siklódi Sán­dor 2013, Bustya Pál 2014, Simon Jó­zsef 2015, Dégi Sándor 2016, Nagy Ernő 2018, Szélyes Ferenc 2020, Der­­zsi Ferenc 2023. Összeszorult szívvel, remegő kéz­zel vetettem papírra ezeket a neveket, és mindeniknél az volt az érzésem, hogy erős, meleg kézszorítással most veszek végső búcsút mindeniktől külön-külön! Bizonyára nemcsak azért küszködtem a könnyeimmel, mert valamennyiükhöz őszinte barát­ság kötött, hanem azért is, mert biztos voltam abban, hogy most már ment­hetetlenül én következem, rövid időn belül ütni fog az én órám is. Nyugodjatok csendben, békesség­ben, drága barátaim, addig is, amíg megérkezem. Várjatok szeretettel. Kisadorjáni Szilágyi Domokos, Marosvásárhely, 2023 áprilisa Csíky Csaba Húsvéti hangverseny A második a sorban. Az elsőn Albert Zsuzsanna debütált karmesterként, a másodikat Gheorghe Costin, a temesvári filharmonikusok karmestere vezényelte. Cornelia Tăutu vonószenekari Concerti­­nója, Csajkovszkij D-dúr hegedűverse­nye op. 35. Simina Croitoru előadásában és F. Mendelssohn-Bartholdy A-dúr, Olasz szimfóniája került műsorra. A székelyudvarhelyi születésű (1938-2019), inkább színházi és film­zenéiről ismert zeneszerzőnő 1965-ben írt Concertinója után a kisszámú, de lel­kes közönség a hegedűversenyt, a leg­népszerűbb versenyművek egyikét várta, melynek ragyogó virtuozitás, fénylő hangszínek, melegen éneklő dal­lamívek, frissen előtörő népi hangvétel, költészettel párosult technikai remeklés biztosít varázsos hatást. Ruha István moszkvai sikere hosszú időre bebiztosí­totta az erdélyi zeneszeretők esztétikai fokmérőjét. Bár az most nem igazán működött az első tétel utáni tapsból ítélve. Különben Simina Croitoru test­beszéde sem erről árulkodott. A virtuo­zitással nem volt baj, de nem tudtuk mire vélni a szünetekben jelentkező vállvonogatást, az átlátszó hegedűhan­got... a Kreisler ráadást. A híres Olasz szimfónia nyitótétele egy élettől kicsattanó, vidám, napsüté­ses, harmonikus zene. Ez is beleivódott az emberek tudatába, mint néhány Mo­zart- vagy Csajkovszkij-téma, mindenki ismeri reklámokból, filmekből, legfel­jebb nem tudja, hogy Mendelssohn írta 1833-ban, olaszországi kirándulásán ih­­letődve. Februárban Rómából írta Fanny nővéréhez: „Az Olasz szimfónia nagy előrelépést jelent. Ez lesz a legí­géretesebb darab, amit valaha is tettem, különösen az utolsó tétel”. A művet 1833. május 13-án Londonban adták elő a Londoni Filharmonikus Társaság elő­adásában a szerző vezényletével Gheorghe Costin bámulatos kön­­­nyedséggel és természetességgel bontja ki a klasszikus formákat, művészi tapintattal kezelve a romantikus eleme­ket Tökéletes harmóniát és egyensúlyt érzünk, a szerző zsenialitása így mutat­kozik meg igazán.

Next