Népújság, 2023. június (75. évfolyam, 123-146. szám)

2023-06-21 / 138. szám

2023. június 21., szerda________________________________________________ KÖZÉLET ____________________________________________________NÉPÚJSÁG 5 Bemutatták a MÚRE legújabb riportkötetét A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete 1997-ben felvállalta azt, hogy miután az újságírók tollal és fényképezőgéppel felvértezve feltérképezik Erdély egy-egy sajátos kistérségét, riportkötetbe foglalja, megjelenteti a kollégák írásait. Az első riporttábor Kőhalomban volt, amelynek eredményeként 1998- ban kiadták az első riportkötetet. Azóta az egyesü­let azon igyekezett, hogy évente legalább egyszer riporttábort szervezzen, és az írásokat könyvbe fog­lalva kiadja. A legutóbbi kötetet, amely a Fehér me­gyei magyarok által lakott szórványtelepülések életét tükrözi, június 17-én, szombaton délután mutatták be a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégi­umban. Vajda György Nem véletlenül szervezték a kötet bemutatóját Nagyenye­­den, a nagy nevű alma materben. Hathatós segítséget nyújtott ehhez Vincze András, Fehér megye alprefektusa, Lőrincz Helga, Nagyenyed alpolgármestere, Szőcs Ildikó, a kollé­gium igazgatója és a környékbeli magyar polgármesterek, lel­kipásztorok is, akik szívesen fogadták az újságírókat, készséggel beszámolva mindennapi teendőikről és egyebek­ „Mi nem érezzük úgy, hogy elszórtan élünk" ről. A kötet, a teljesség igé­nye nélkül, ezúttal egy iga­zán különleges régiót térképez fel. A bejárt telepü­lések némelyike hajdanában az egykori Aranyosszékhez tartozott, más helységek élete, története szorosan összefüggött a Nyugati érc­hegység évezredes bányá­szatával vagy az állattenyésztéssel. A sors ke­gyetlenül bánt az itt élő ma­gyarokkal, ugyanis a Horea, Cloșca és Crișan-féle pa­­rasztlázadáskor, majd az 1848—1849-es forradalom­ban véres pogromokat haj­tottak végre ellenük, porig rombolva a településeket (köztük Nagyenyedet), a templomokat, nem kímélve az emberi életeket sem. S míg 1918-ig az Osztrák- Magyar Monarchiában sike­rült talpra állni, az országváltást követő évtize­dekben igencsak felgyorsult a leépülés, az asszimiláció, amely az 1945 utáni kom­munista időszak még job­ban felgyorsult. Ezen a vidéken a templom és az iskola voltak azok a biztos bástyák, amelyek megőrizték a magyarságot. Az 1989-es rendszerváltás után a közösség összefogott. Ér­telmiségiek, lelkipásztorok, tanárok, a közösségért nem kön­­­nyű feladatot vállalók sziszifuszi munkájának köszönhetően ma már nem érzik úgy, hogy elszórtan élnek. Ezért is ez a fontos mondat került címként a kötet borítólapjára. A könyv­ben helyet kapott riportok is ezt próbálják igazolni. Azt, hogy a történelmi megpróbáltatások ellenére miként állt talpra a közösség, és hogyan tudott helytállni a nacionalizmus fellán­goló fenyegetettsége közepette. De megtudható az is, hogyan újítanak fel templomot az alig egytucatnyi magyar református vagy katolikus egyházközségekben, mit jelent a többségében román településen politikai funkciót vállalni, elöljáróként ter­vezni, gazdálkodni, bort előállítani, virágot (rózsát) és zöld­séget termeszteni, egyszóval kézzelfogható eredményeket elérni, és a történelmi múlt ellenére békésen, előretekintően élni a többséggel. A múlt sötét árnyai ellenére és a beolvadás, a szétmorzsolódás jelenbeni valósága ellenére, a kötet riport­jai nem borúlátóak. A szülőföldjükön élni akaró, hittel és meggyőződéssel, célokkal felvértezett, dolgos, szorgos em­berek megannyi tükre a kötet, amelyet lapozva arról olvas­hatunk, hogy miként lehet valaki egyszerre séf, first lady és családanya is. Képet kaphatunk arról, hogy miként lehet őrizni Márton Áron püspök szellemi hagyatékát Gyulafehér­váron, a román egyesülés központjában. Érdekes története van Abrudbányának, Erdély igazi eldorádójának. Igazi múlt­béli visszatekintőt nyújt Nagyenyed épített örökségének, az épületekhez fűződő történeteknek az ismertetése. Megtudhat­juk, hogy milyen missziós feladatot jelent lelkipásztornak lenni a szórványvidéken. Betekintést nyerhetünk a környék­beli gazdák életébe. Kiderül az is, hogy mit jelent ma nagy­enyedi kollégistának lenni, s arra is választ kaphat az olvasó, miért gond az, ha nincs sárga festék... A könyv nemcsak sajtosoknak szól, hanem mindazoknak, akik érdeklődnek történelmünk, múltunk iránt, szeretnek ki­rándulni, barangolni, új tájakat felfedezni, emberekkel talál­kozni, és - az újságírók közvetítésével - első kézből megtudni olyan információkat, amelyek kiegészíthetik isme­reteinket, és így újra felfedezhetjük Erdély egyik, történetek­ben és etnikailag igen színes és érdekes vidékét. A kötetet a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete adta ki a Communitas Alapítvány támogatásával, a Holnap Kul­turális Egyesület közreműködésével. Szerkesztette Szűcs László, a MÚRE elnöke. A könyvben Ambrus Attila, Basa Emese, B. Nagy Veronika, Csermák Zoltán, D. Mészáros Elek, Farkas Kriszta, Forró László, Lukács Orsolya-Izabella, Mihály Kriszta­ Kinga, Rácz Éva, Sarány István, Szűcs László, Újvári Ildikó, Vajda György és Vetési László közölt írást és fotókat. Fehér megyei riportok MURE 2023 fenei neGye­ TldGyd riapoi Szűcs László a nagyenyedi könyvbemutatón Fotó: Vajda György valma gyermekkora nya­­k Uralásaiból az első és az I­S utolsó mozzanatot sze­rette leginkább: az elindulást és a hazaérkezést. - Rendszerint az esti órákban ke­rekedtünk fel, amikor a délutáni hőségnek már nyoma sem volt, és a lehűlt levegő megtelt a sötétben éb­redő virágok sejtelmes illatával - idézte fel a nyolcvanas évek hangu­latát madárcsontú, szemüveges ba­rátnőm. - Egyedül nekünk nem volt saját autónk a több lakrészes, közös udvaros magánház lakói közül, így vonattal vettük célba a kiszemelt üdülőhelyet, legtöbbször a román tengerpartot vagy Félixfürdőt, ahova Nagyváradig zötyögtünk, aztán buszra szálltunk. Az indulás estéjén anyuék taxit hívtak, ami nagy örömömre behajtott az ud­varra, és a bejárati ajtónk előtt várt. Olyankor mindig lestem, hogy néznek-e az ablakból a szomszéd lányok, akikkel valami különös okból egyfolytában próbáltuk lepi­pálni egymást. A távollétünk alatt azonban eléggé hiányoztak, pedig a szüleim munkahelyéről kapott szakszervezeti jeggyel dúskálhat­tunk az élményekben. - Elmesélsz egyet? - kértem a je­lentőségteljes csendben. - Mamaián egy előkelő szállo­dában laktunk, ott ültem életemben először liftben. Éjszakánként a fér­fivendégek összegyűltek a tágas társalgóban színes tévén focimec­­cset nézni - valami bajnokság volt éppen, de ne kérdezd, hogy milyen -, édesapám sem hiányzott azokról az alkalmakról. A szakszervezeti jegyhez három belépő is tartozott a konstancai delfináriumba és egy családi hajókázás Ovidiu szigetére, ráadásul a híres könnyűzene-fesz­tiválon is részt vehettünk. Emlék­szem, ott egy fiatalasszony nagyon igyekezett apuval szemkontaktusba kerülni, de én kitartó nyelvnyújto­­gatással elvettem a kedvét a csábí­tástól. Igaz, anyu jól megszidott a szemtelen viselkedésem miatt, de engem az sem zavart, csak vigyorogtam magamban, hogy ilyen szépen megvéd­tem aput a „ ragadozótól ”. — Édesapád hogyan re­agált az idegen nők köze­ledésére? Biztos titokban jólesett neki, de soha nem adta ennek jelét. Szép férfi volt, olyan Jávor Pál-os, nem csoda, hogy felfigyeltek rá más as­­­szonyok. Ő mindenesetre nem tulaj­donított ennek nagy jelentőséget, valami egészen más ejtette kísér­tésbe az „ aranykor ” gondolati és lelki korlátok közé szorított világá­ban: az országhatáron túl kezdődő szabadság. Hiába volt meg az anyagi biztonságunk, a szüleim ugyanis jól kerestek a gyárban, édesapám képes lett volna bármit Szabadsággyökér feladni vagy legalábbis kockára tenni azért, hogy szíve szerint meg­élhesse a zsebében versekbe rejtve őrzött magyarságát. 1988 augusz­tusában a tenger és Félixfürdő he­lyett egy új helyre, a magyar határtól pár kilométerre fekvő Pap­tamásira vittek nyaralni a szüleim. Ott nem a megszokott szállodai luxus várt, hanem egy falusi ház, amelyben egy szektás házaspár la­kott a két, velem nagyjából egykorú lányával. A település termálfürdője volt az egyetlen szórakozási lehető­ség ezen a vidéken, meg az újdon­ Hétköznapi történet - Nagy Székely Ildikó ­ sült játszótársak birodalma, a hatalmas csűr, ahol téglaporból és sárból sütöttünk-főztünk naphos­­­szat az utazásokra mindig velem tartó Barbie babáknak, így aztán jól összebarátkoztunk, magamban mégis számoltam a hazaindulásig maradt napokat. Alig pár volt még belőlük hátra, amikor egy délelőtt édesapám azzal állt elénk, hogy délután biciklizni megyünk. Addig legfeljebb az otthoni háromkerekű járgányomon száguldoztam, így apu javaslata roppant kíváncsivá tett. Jól emlékszem a mozdulatra, ahogy maga elé ültetett a kerékpá­ron, és szélsebesen tekerni kezdett. Anyu mögöttünk pedálozott, legelöl pedig a házigazdánk. Ezt kicsit fur­csálltam, de aztán elkönyveltem magamban, hogy udvariasságból vagy kedvességből szánja ránk az idejét, meg szükséges is, hogy va­laki utat mutasson. Hamar átszel­tük a falut, és mire észbe kaptam, már egy hatalmas kukoricás mellett haladtunk végig. Egyszer aztán apu hirtelen megállt, persze édesanyám is rögtön, és minden különösebb magyarázkodás nélkül félrevonul­tak, engem pedig ott hagy­tak a vendéglátónkkal. Az idősödő férfi zavartan mo­solygott, és az iskolás dol­gaimról próbált nagyon esetlenül társalogni velem. Éreztem, hogy valami nem kerek ebben a helyzetben, de hogy mi, arról fogalmam sem volt. Nemso­kára a szüleim is visszajöttek, anyu arca egészen fel volt dúlva, apuén valami szokatlan fáradtság látszott. Csak a szemükkel jeleztek a házi­gazdánknak, aztán megfordították a járgányokat, és elindultunk vis­­­szafele. Ez után a különös túra után mintha valami megváltozott volna édesanyámék kapcsolatában. Nem veszekedtek, de talán az jobb lett volna, mint az egyre szaporodó ki­mondatlan szavak feszültségében élni. Rettegtem attól, hogy elválnak a szüleim, és amikor apám váratla­nul szabadságot vett ki, összecso­magolt, és elutazott a Nagyváradon élő rokonaihoz, azt hittem, ez most már tényleg bekövetkezik. Sok évvel később tudtam csak meg, mi is tör­tént valójában azon a közös bicik­litúrán. Édesapám megegyezett a vendéglátónkkal, hogy segít nekünk átjutni a zöldhatáron, anyu azon­ban csak ott, a kukoricás tövében szerzett tudomást a tervről. Miat­tam és az idős szülei miatt nem vál­lalta a kockázatot, és ez édesapámnak óriási kudarcot je­lentett. Nem tudom, mi játszódha­tott le benne a nagyváradi távolléte alatt, de biztos, jól átértékelte az eseményeket, mert egy jó hónap múlva mégis visszatért hozzánk. Közben bekövetkezett az úgyneve­zett forradalom. A hirtelen ránk szitáló szabadság jótékony hatással volt a szüleim együttlétére, bár egy vékony fal mintha mindig megma­radt volna köztük. A Tamásin töltött nyaralásra visszatérve, az egészből a hazaindulás volt a legjobb. Az­előtt is mindig szerettem visszatérni az otthonunkba , ráadásul ebbe a megnyugtató rituáléba a taxizás is rendszerint beletartozott­, azon az éjszakán mégis mást, többet éltem meg. Kicsit olyan volt ez, mint ami­kor egy meglazuló csomót gondo­san megszorítanak, vagy egy szomjazó gyökér végre inni kap.

Next