Népújság, 2023. június (75. évfolyam, 123-146. szám)
2023-06-21 / 138. szám
2023. június 21., szerda________________________________________________ KÖZÉLET ____________________________________________________NÉPÚJSÁG 5 Bemutatták a MÚRE legújabb riportkötetét A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete 1997-ben felvállalta azt, hogy miután az újságírók tollal és fényképezőgéppel felvértezve feltérképezik Erdély egy-egy sajátos kistérségét, riportkötetbe foglalja, megjelenteti a kollégák írásait. Az első riporttábor Kőhalomban volt, amelynek eredményeként 1998- ban kiadták az első riportkötetet. Azóta az egyesület azon igyekezett, hogy évente legalább egyszer riporttábort szervezzen, és az írásokat könyvbe foglalva kiadja. A legutóbbi kötetet, amely a Fehér megyei magyarok által lakott szórványtelepülések életét tükrözi, június 17-én, szombaton délután mutatták be a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban. Vajda György Nem véletlenül szervezték a kötet bemutatóját Nagyenyeden, a nagy nevű alma materben. Hathatós segítséget nyújtott ehhez Vincze András, Fehér megye alprefektusa, Lőrincz Helga, Nagyenyed alpolgármestere, Szőcs Ildikó, a kollégium igazgatója és a környékbeli magyar polgármesterek, lelkipásztorok is, akik szívesen fogadták az újságírókat, készséggel beszámolva mindennapi teendőikről és egyebek „Mi nem érezzük úgy, hogy elszórtan élünk" ről. A kötet, a teljesség igénye nélkül, ezúttal egy igazán különleges régiót térképez fel. A bejárt települések némelyike hajdanában az egykori Aranyosszékhez tartozott, más helységek élete, története szorosan összefüggött a Nyugati érchegység évezredes bányászatával vagy az állattenyésztéssel. A sors kegyetlenül bánt az itt élő magyarokkal, ugyanis a Horea, Cloșca és Crișan-féle parasztlázadáskor, majd az 1848—1849-es forradalomban véres pogromokat hajtottak végre ellenük, porig rombolva a településeket (köztük Nagyenyedet), a templomokat, nem kímélve az emberi életeket sem. S míg 1918-ig az Osztrák- Magyar Monarchiában sikerült talpra állni, az országváltást követő évtizedekben igencsak felgyorsult a leépülés, az asszimiláció, amely az 1945 utáni kommunista időszak még jobban felgyorsult. Ezen a vidéken a templom és az iskola voltak azok a biztos bástyák, amelyek megőrizték a magyarságot. Az 1989-es rendszerváltás után a közösség összefogott. Értelmiségiek, lelkipásztorok, tanárok, a közösségért nem könnyű feladatot vállalók sziszifuszi munkájának köszönhetően ma már nem érzik úgy, hogy elszórtan élnek. Ezért is ez a fontos mondat került címként a kötet borítólapjára. A könyvben helyet kapott riportok is ezt próbálják igazolni. Azt, hogy a történelmi megpróbáltatások ellenére miként állt talpra a közösség, és hogyan tudott helytállni a nacionalizmus fellángoló fenyegetettsége közepette. De megtudható az is, hogyan újítanak fel templomot az alig egytucatnyi magyar református vagy katolikus egyházközségekben, mit jelent a többségében román településen politikai funkciót vállalni, elöljáróként tervezni, gazdálkodni, bort előállítani, virágot (rózsát) és zöldséget termeszteni, egyszóval kézzelfogható eredményeket elérni, és a történelmi múlt ellenére békésen, előretekintően élni a többséggel. A múlt sötét árnyai ellenére és a beolvadás, a szétmorzsolódás jelenbeni valósága ellenére, a kötet riportjai nem borúlátóak. A szülőföldjükön élni akaró, hittel és meggyőződéssel, célokkal felvértezett, dolgos, szorgos emberek megannyi tükre a kötet, amelyet lapozva arról olvashatunk, hogy miként lehet valaki egyszerre séf, first lady és családanya is. Képet kaphatunk arról, hogy miként lehet őrizni Márton Áron püspök szellemi hagyatékát Gyulafehérváron, a román egyesülés központjában. Érdekes története van Abrudbányának, Erdély igazi eldorádójának. Igazi múltbéli visszatekintőt nyújt Nagyenyed épített örökségének, az épületekhez fűződő történeteknek az ismertetése. Megtudhatjuk, hogy milyen missziós feladatot jelent lelkipásztornak lenni a szórványvidéken. Betekintést nyerhetünk a környékbeli gazdák életébe. Kiderül az is, hogy mit jelent ma nagyenyedi kollégistának lenni, s arra is választ kaphat az olvasó, miért gond az, ha nincs sárga festék... A könyv nemcsak sajtosoknak szól, hanem mindazoknak, akik érdeklődnek történelmünk, múltunk iránt, szeretnek kirándulni, barangolni, új tájakat felfedezni, emberekkel találkozni, és - az újságírók közvetítésével - első kézből megtudni olyan információkat, amelyek kiegészíthetik ismereteinket, és így újra felfedezhetjük Erdély egyik, történetekben és etnikailag igen színes és érdekes vidékét. A kötetet a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete adta ki a Communitas Alapítvány támogatásával, a Holnap Kulturális Egyesület közreműködésével. Szerkesztette Szűcs László, a MÚRE elnöke. A könyvben Ambrus Attila, Basa Emese, B. Nagy Veronika, Csermák Zoltán, D. Mészáros Elek, Farkas Kriszta, Forró László, Lukács Orsolya-Izabella, Mihály Kriszta Kinga, Rácz Éva, Sarány István, Szűcs László, Újvári Ildikó, Vajda György és Vetési László közölt írást és fotókat. Fehér megyei riportok MURE 2023 fenei neGye TldGyd riapoi Szűcs László a nagyenyedi könyvbemutatón Fotó: Vajda György valma gyermekkora nyak Uralásaiból az első és az IS utolsó mozzanatot szerette leginkább: az elindulást és a hazaérkezést. - Rendszerint az esti órákban kerekedtünk fel, amikor a délutáni hőségnek már nyoma sem volt, és a lehűlt levegő megtelt a sötétben ébredő virágok sejtelmes illatával - idézte fel a nyolcvanas évek hangulatát madárcsontú, szemüveges barátnőm. - Egyedül nekünk nem volt saját autónk a több lakrészes, közös udvaros magánház lakói közül, így vonattal vettük célba a kiszemelt üdülőhelyet, legtöbbször a román tengerpartot vagy Félixfürdőt, ahova Nagyváradig zötyögtünk, aztán buszra szálltunk. Az indulás estéjén anyuék taxit hívtak, ami nagy örömömre behajtott az udvarra, és a bejárati ajtónk előtt várt. Olyankor mindig lestem, hogy néznek-e az ablakból a szomszéd lányok, akikkel valami különös okból egyfolytában próbáltuk lepipálni egymást. A távollétünk alatt azonban eléggé hiányoztak, pedig a szüleim munkahelyéről kapott szakszervezeti jeggyel dúskálhattunk az élményekben. - Elmesélsz egyet? - kértem a jelentőségteljes csendben. - Mamaián egy előkelő szállodában laktunk, ott ültem életemben először liftben. Éjszakánként a férfivendégek összegyűltek a tágas társalgóban színes tévén focimeccset nézni - valami bajnokság volt éppen, de ne kérdezd, hogy milyen -, édesapám sem hiányzott azokról az alkalmakról. A szakszervezeti jegyhez három belépő is tartozott a konstancai delfináriumba és egy családi hajókázás Ovidiu szigetére, ráadásul a híres könnyűzene-fesztiválon is részt vehettünk. Emlékszem, ott egy fiatalasszony nagyon igyekezett apuval szemkontaktusba kerülni, de én kitartó nyelvnyújtogatással elvettem a kedvét a csábítástól. Igaz, anyu jól megszidott a szemtelen viselkedésem miatt, de engem az sem zavart, csak vigyorogtam magamban, hogy ilyen szépen megvédtem aput a „ ragadozótól ”. — Édesapád hogyan reagált az idegen nők közeledésére? Biztos titokban jólesett neki, de soha nem adta ennek jelét. Szép férfi volt, olyan Jávor Pál-os, nem csoda, hogy felfigyeltek rá más asszonyok. Ő mindenesetre nem tulajdonított ennek nagy jelentőséget, valami egészen más ejtette kísértésbe az „ aranykor ” gondolati és lelki korlátok közé szorított világában: az országhatáron túl kezdődő szabadság. Hiába volt meg az anyagi biztonságunk, a szüleim ugyanis jól kerestek a gyárban, édesapám képes lett volna bármit Szabadsággyökér feladni vagy legalábbis kockára tenni azért, hogy szíve szerint megélhesse a zsebében versekbe rejtve őrzött magyarságát. 1988 augusztusában a tenger és Félixfürdő helyett egy új helyre, a magyar határtól pár kilométerre fekvő Paptamásira vittek nyaralni a szüleim. Ott nem a megszokott szállodai luxus várt, hanem egy falusi ház, amelyben egy szektás házaspár lakott a két, velem nagyjából egykorú lányával. A település termálfürdője volt az egyetlen szórakozási lehetőség ezen a vidéken, meg az újdon Hétköznapi történet - Nagy Székely Ildikó sült játszótársak birodalma, a hatalmas csűr, ahol téglaporból és sárból sütöttünk-főztünk naphosszat az utazásokra mindig velem tartó Barbie babáknak, így aztán jól összebarátkoztunk, magamban mégis számoltam a hazaindulásig maradt napokat. Alig pár volt még belőlük hátra, amikor egy délelőtt édesapám azzal állt elénk, hogy délután biciklizni megyünk. Addig legfeljebb az otthoni háromkerekű járgányomon száguldoztam, így apu javaslata roppant kíváncsivá tett. Jól emlékszem a mozdulatra, ahogy maga elé ültetett a kerékpáron, és szélsebesen tekerni kezdett. Anyu mögöttünk pedálozott, legelöl pedig a házigazdánk. Ezt kicsit furcsálltam, de aztán elkönyveltem magamban, hogy udvariasságból vagy kedvességből szánja ránk az idejét, meg szükséges is, hogy valaki utat mutasson. Hamar átszeltük a falut, és mire észbe kaptam, már egy hatalmas kukoricás mellett haladtunk végig. Egyszer aztán apu hirtelen megállt, persze édesanyám is rögtön, és minden különösebb magyarázkodás nélkül félrevonultak, engem pedig ott hagytak a vendéglátónkkal. Az idősödő férfi zavartan mosolygott, és az iskolás dolgaimról próbált nagyon esetlenül társalogni velem. Éreztem, hogy valami nem kerek ebben a helyzetben, de hogy mi, arról fogalmam sem volt. Nemsokára a szüleim is visszajöttek, anyu arca egészen fel volt dúlva, apuén valami szokatlan fáradtság látszott. Csak a szemükkel jeleztek a házigazdánknak, aztán megfordították a járgányokat, és elindultunk visszafele. Ez után a különös túra után mintha valami megváltozott volna édesanyámék kapcsolatában. Nem veszekedtek, de talán az jobb lett volna, mint az egyre szaporodó kimondatlan szavak feszültségében élni. Rettegtem attól, hogy elválnak a szüleim, és amikor apám váratlanul szabadságot vett ki, összecsomagolt, és elutazott a Nagyváradon élő rokonaihoz, azt hittem, ez most már tényleg bekövetkezik. Sok évvel később tudtam csak meg, mi is történt valójában azon a közös biciklitúrán. Édesapám megegyezett a vendéglátónkkal, hogy segít nekünk átjutni a zöldhatáron, anyu azonban csak ott, a kukoricás tövében szerzett tudomást a tervről. Miattam és az idős szülei miatt nem vállalta a kockázatot, és ez édesapámnak óriási kudarcot jelentett. Nem tudom, mi játszódhatott le benne a nagyváradi távolléte alatt, de biztos, jól átértékelte az eseményeket, mert egy jó hónap múlva mégis visszatért hozzánk. Közben bekövetkezett az úgynevezett forradalom. A hirtelen ránk szitáló szabadság jótékony hatással volt a szüleim együttlétére, bár egy vékony fal mintha mindig megmaradt volna köztük. A Tamásin töltött nyaralásra visszatérve, az egészből a hazaindulás volt a legjobb. Azelőtt is mindig szerettem visszatérni az otthonunkba , ráadásul ebbe a megnyugtató rituáléba a taxizás is rendszerint beletartozott, azon az éjszakán mégis mást, többet éltem meg. Kicsit olyan volt ez, mint amikor egy meglazuló csomót gondosan megszorítanak, vagy egy szomjazó gyökér végre inni kap.