Népújság, 2023. július (75. évfolyam, 147-172. szám)

2023-07-29 / 171. szám

6 NÉPÚJSÁG _______________________________________________________MÚZSA _______________________________________________ 2023. július 29., szombat Az elcsaklizott joghézag Bölöni Domokos Bocsánat, nem tévedésből tet­szett eljönni a temetésre? Hát ez nem Edömér? Itt alant? Nem, mert ez itt csak egy kis. Ja, ja. Akinek ezek voltak a va­rázsszavai, hogy igazság, arányos­ság, ellenállás... Nem, kérem. Az az illető egy Márai volt. Akkor nem értem. Volt talán egy rokonszenves ba­rátom, aki azt állította magáról, hogy Edömér. Titokzatos képpel közölte: fantasztikus terven dolgo­zik. Például feltalálja a fogtömő auto­matát Még semmi sem volt belőle, de Edömér máris szenvedett. Iszonyo­dom, siránkozott. Rettenetes kín gyötör: attól tartok, máris ellopták a találmányomat. Közben fűnek-fának elfecsegte, hogy feltalálta a fogtömő automa­tát. Vagy automata fogtömőt. Ezen még dolgoznia kell. Mert minden olyan bonyolult, ugye. Ha, tesszük azt, beválik a ta­lálmány, akkor kenyér nélkül marad a fogászati szakma. Kész krach. És akkor a feltalálót fúrógépes kezelés­ben részesíti a méregbe gumit szak­­szervezet. Máskor meg a fogathajtó vébét szerette volna megreformálni, még­hozzá kapcsolásos úton, a fogtömő automata révén. Nos, a páciens ­úgy is mint versenyző­­ bevesz egy marék antibébi tablettát, minek kö­vetkeztében kihullnak a fogai. És hopp! Azonnal használható a fog­tömő automata. Egyesével bedob­juk a fogainkat, az automata szerve betömködi, és kész. A masinát aztán bérbe is lehet adni akár. Új alkalma­zások tömkelege is jöhet. Na meg hogy a zseniális átkötés­sel megússza a fogászok bosszúját. Edömér találmányai sem a sötét múltban, sem a fényesnek vélt je­lenben nem arattak sikert. Az „érában” bolondnak hitték, a sokoldalú vadkapitalizmus köze­pette hallani sem akartak róla. Sőt még ádázabbul lopkodták az ötle­teit Mert az újkommunizmus is csak olyan, mint a pisai torony. Amely 1173 óta ferdül egyre. És mégis áll. Mert bár a szovjet típusú rend­szert túlhaladottnak, idejétmúltnak, sőt legyőzöttnek nyilvánították, az emberek legbensőbb bensőjükben tovább is szovjetek maradtak. Az autentikus csausizmus is csupán a diktatúra bukása után érett igazán be: a népben magában. A felhőtlen jövőképet két szuper­biztos sarokkő szavatolja: a tudat­lanság és az önbizalom. Róka fogta csuka és csuka fogta róka, amint pompásan satuzzák egymást. Amit tisztességgel meg lehet tenni, azt sikerrel kell elron­tani - ez a stíl, ez a stíl. Barátunk, a feltaláló idealista ös­szeomlott, mint a gellert kapott pi­ramisjáték. Ha ő a milói Vénusz, mese nélkül beválasztják legalább négy parla­mentbe. Hiszen a kezei nélkül nem képes lopni. De mindenütt csak a bizalmatlan­ság. Mert hiába tudható, hogy akkor sem lop vala, ha történetesen nem ő a milói Vénusz. Mert bizony: immár gépesítve, sőt automatizálva a lopás, a rablás. Szuperintelligens robotok végzik a piszkos munkát: manipuláció, tüntetés- és zavargás­szervezés, pártkassza-kiürítés, sik­kasztás, bankbetörés, választási csa­lás, politikai merénylet, védelmi műveletnek álcázott népirtás, har­sogó propagandával gerj­esztett tö­meggyilkosság - szóval minden, ami csak belefér. A világ pompás fekete lyuk, érezd jól magad. Minek jönnél ki belőle. Edömér egyik legszebb álma az volt, hogy ő lesz a joghézag, ame­lyet ideológiai tartalommal töltenek meg a politikusok. Nemhogy joghézag, már Edömér sem lehetett, mert mi az, hogy Edö­mér. Talán Efemér!... És hát egyáltalán nincs szükség semmiféle hézagra. A jog pláne ak­kora fikció, mint maga a Naprend­szer. Pironkodva modom, hab is lett volna egy csókon , de mire megpá­lyázta, kiderült, hogy már kész a versenyvizsga. A tulajok tulaja anyósának a legeslegkisebbik lánya nyerte meg, aki nem kimondottan demográfiai célú kapcsolatokat tart fenn a sógorok sógorával stb Ilyen a világ. Csalódottságában s elkeseredettségében Edömér végül dokumentálni szerette volna a világ egyetemes gonoszságait. Benne az emberiségét, kinek-kinek a rá eső sárkányfog veteménységével. Időszerűtlen dolog. Gonoszokat nem érdekelhet a gonoszság maga. Amikor mindent elsöprő szenve­dély uralja a földet és a vizeket és a levegőt, a virtuális boldogság való­ságon túli édene. Továbbá oldalági ötletként Edö­mér mozgalmat szeretett volna te­remteni a jóra. Előbb csak itt, a Maros-parti városban. És amint iz­mosodik, hát egész Európában. Aztán, mikor az is kész, akkor Amerikában. És Ázsiában. Afriká­ban. Dél-Amerikában. És az An­­tarktiszon is, természetesen. Na most, a ciklikus tömegjárvá­nyokat és a globális hőemelkedést tapasztalva, én s még néhány milli­árd egyén végül is­­ rezignált nem­zetközi legyintéssel intéztük el a kényes problémát. Tette volna Edömér is, de már akkor! Mert ha felveszi vala talál­mányai bakancslistájára a lélekkap­­csolós legyintőkészüléket, rengeteg halálos beteget kímél meg a szenve­déstől, elkerülve az eutanáziával kapcsolatos mindenféle szakmai és hivatali hercehurcákat... A duru­­mós kekeckedést, ami miatt mind­máig reményvesztett lelkek sok millió tonnányi pora mond le a fel­támadásról, szóratik szét a földön, hegyek csúcsán, néma vizekben­­ vagy csak szürkéllik árván, magá­nyos urnákban, díszes hamvvedrek­ben, komor kriptákban, ahol még sóhajtani sem ildomos. Edömér lelki csuszamlása, sötét kollapszusa alapvetően ereditárius vézetésű­­ s mindenekelőtt komplex lelki habitusából ered, amely, ma­gyarázta egy hozzáértő elemző, echte társadalmi produktum. De már nem az. Vagyis mindég­ is A kórház után senki sem akarta ismerni. Dilis, legyintettek. Egy rókalelkű házaspár minden­féle papírokat íratott alá vele. Aztán szépen kipenderítették a lakásá­ból... Végezetül az egyik szálloda mögötti bokros kutyaparkolóban ajándékozott zaklatott lelkének némi üdvöt a fájdalommentes kihű­lés különös kegyelme. A város temettette el. Miközben pár fagyos rögöt do­bott a koporsójára, egy lerobbant fickó azt mondta: Jöszre egy ötvenessel, Edömér. Az adós nem reagált. A fickó megvárta, míg az utolsó lompos kocsmabarát is elhordja magát. Összeszedte a néhány szá­radt virágot, hogy majd újra eladja. Közben folyton mormogott. Úgy kell neked, Edömér. Mit nem ért? Az az illető egy Márai volt. Akinek azok a varázsszavai, hogy igazság, arányosság, ellenál­lás?... Ja, ja. Akkor ez nem Edömér? Itt alant? Nem, mert ez itt csak egy kis Bocsánat, nem tévedésből tet­szett eljönni a temetésre? Hegesedés fájdalommentesen? Egy sorozat negyedik kötete, A medvekoslató, nagy kánikulá­ban nemigen kívánkozik az ember színházba. Ha mégis erőteljes Thá­­lia csábítása, évadszünetben megol­dás lehet egy színházi könyv is. Vannak ilyenek, legérdekesebbek talán azok, amelyeket színészek írnak. Például GÁSPÁRIK AT­TILA. Na, ezzel lehet, hogy máris darázsfészekbe nyúltam. Sokan fel­horkannak, ha csak szóba kerül a neve. Tapintatosabban fogalmazva, megosztó személyiség. Főleg azért, mert mindenről van véleménye, és ezt többnyire kendőzetlenül ki is mondja, le is írja. Akkor is, ha tudja, ez nem egyezik azzal, amit a nagy többség a magáénak tart. Minde­nekelőtt a politikai megnyilatkozá­saira, állásfoglalásaira vonatkoz­tatom ezt. Mert ilyen jellegű gondo­lataival is gyakran jelen van a mé­diában. Az ebből fakadó lehetséges balhé, csörte, hacacáré nem riasztja el. Sőt! De most ne ezzel foglalkoz­zunk. Ajánló soraim az új kötetére fókuszálnak. Egy figyelemre méltó sorozattá összeállt színházi esszé-, tanul­mány- és párbeszédgyűjte­mény negyedik darabja a Pont Kiadó gondozta könyv, A te­hetség gátjai. Nemrég jutot­tam hozzá Szávai Gézáék néhány más friss kiadványával együtt, köszönöm nekik, és jelzem, dicséretes az a kitar­tó következetesség, amellyel hosszú távú könyves elképze­léseiket igyekeznek megvaló­sítani, úgy is, hogy szerzőiket nem hagyják babérjaikon nyu­godni. Gáspárikat sem, őt is ösztönzően nyaggatták újabb kéziratokért. Tehették, mert jól ismerve őt, meggyőződhettek arról, hogy mindig van mon­danivalója. Nyilván elsősor­ban az érdekelte őket, ami a kortárs színházművészettel, a környezetünkben tapasztalható mai színházi jelenségekkel kapcsolatos. Úgy, ahogy az belülről, egy önmaga igazában nem kételkedő, kritikus szemléletű, sokoldalú színházi ember - színész, színházigazgató, színészpedagógus, intézményte­remtő, kultúraszervező, tollforgató, kutató stb. - önelemző töprengése­iben, írásban lecsapódó szintézisé­ben tükröződik. Az előző három könyve, A színház kiterjedése (2016), a Teátrális világunk (2018), A színházi tehetség (2019) is joggal tarthatott igényt a közérdeklődésre, a mostanit viszont biztos többen la­pozgathatják kíváncsian, hiszen nem sokkal azután került forga­lomba, hogy Gáspárik tízévnyi igazgatás után már nincs a Maros­vásárhelyi Nemzeti Színház élén, mi több, a vásárhelyi színpadról is hosszabb időn át hiányzott. És a te­hetség érvényesülését, kiteljesedé­sét akadályozó gátak is „rázós” témaként vonzhatják az olvasókat. Nem kell csalódniuk, ilyen és amo­lyan viszonylatban is vannak külö­nösen érdekes fejezetek a könyv­ben, a kárörvendők is megtalálják benne, amit keresnek, a szerzővel rokonszenvezők is fellelik azt, amit kiemelendő értékként tartanak szá­mon. Gáspárik szókimondó, köz­vetlen, önreflexiót sem nélkülöző stílusában több szempontból ismer­hetjük fel a talentum kibontakozását korlátozó belső és külső tényezőket. A szerző önmagát sem kíméli, ve­zérigazgatói ténykedését, törekvé­seit kellő öniróniával idézve fel, természetesen másokkal sem fi­nomkodik. Az ilyesminek nem szoktak örülni a megnevezettek vagy közvetve felismerhetők, pláne nem, ha valamiképpen a hírhedt szekuval való együttműködés révén kerülnek képbe. Márpedig a kötet­ben ilyesmi is bőven van, ugyanis, mint köztudott, a szerző színháztör­téneti kutatóként alaposan tanulmá­nyozhatta a múlt rendszer tit­kosszolgálatának dokumentumait. Azok nemigen teszik lehetővé a mellébeszélést. Viszont az is tény, hogy - mint az ilyen kötetekben ál­talában - ebben is mindegyre felüti fejét a szubjektivitás. Ezt nem is akarja leplezni, hiszen sok kijelen­tésnek, vázolt jelenségnek saját ta­pasztalat az alapja. Aztán meg éppen Thália hajlékában próbálnánk keresni az objektivitást?! A helyünk „Színház-világban’ című fejezet, a Gyors mérleg tíz év után felvezetője például így hang­zik: „A következő írás zsigerből született. Igazából semmilyen célja nincs. Nem akar megmagyarázni semmit, oktatni sem akar. Esetleg szórakoztatva (öniróniával) rávilá­gítani arra, hogy a színházigazgató is lehet ember, illetve néha megpró­bál az lenni.” Másutt meg azt hang­súlyozza: „Ha igazgató akarsz lenni, ne mérlegelj minden részletet, mert el sem fogsz indulni az úton Kell hozzá egy kis vak hit, egy kis őrültség. Nem sok, csak mint ami­kor a kanyarban még rálépsz egy csöppet a gázpedálra, hogy érezd e sebességet. Sokan örültek a lendü­letnek, sokan élvezték a sebességet Sikerekről azonban én nem fogok írni, nem az én dolgom. Inkább át­megyek az árnyékos oldalra.” Sok mindent megtudunk a szín­háznak arról az évtizedéről, amíg — ■ Gáspárik Attila igaz­gatta, aszerint termé­szetesen, ahogy ezt ő maga látta. A kötet na­gyobb hányada azon­ban tényekből indul ki, elfogultsággal egyálta­lán nem vádolható. A tehetségek elé, köré épített gátak, az útjuk­ban álló sorompók per­sze belső indíttatásúak is lehetnek, ezek lebon­tása talán még nehe­zebb, mint megsza­badulni a külső korlá­toktól. Ide kapcsolható az a megrázó esettanul­mány, amely a tragiku­san végződött Visky Árpád-ügyet részletezi a­zügyben maradt zseni, Visky Árpád cím alatt. Ez a színháztörténetünk fehér foltjait el­tüntetni kívánó folyamat része. Ebben Gáspárik szívós kitartással halad előre. Nagyon érdekes és ta­nulságos mindaz, amit A hatalom ellenőrizte színház fejezetben tár elénk. A marosvásárhelyi színját­szás múltjának azt a periódusát tag­lalja, amikor a kultúra és a mű­vészetek berkeiben is teljes appará­tusával vegzálta, lehallgatta, kihall­gatta, egymás besúgására kény­szerítette az embereket a securitate. Legalább akkora vagy még na­gyobb nyomást jelentett a politikai hatalom, a felsőbb szervek rátelepe­dése a színházra, mint a titkosrend­őrségé. Hogy ez miképpen történt, arra jól rávilágít a Kendőzetlenül beszélgetünk című hosszú interjú. A két esztendeje elhunyt Gálfalvi Zsolt színikritikus, irodalomtörté­nész 1967-1969 között volt a Ma­rosvásárhelyi Állami Színház igazgatója. Az azt megelőző, majd az akkori időszak „műhelytitkai­ról”, a hatalmi viszonyokról, a párt­káderek manipulációiról mond el mára már elfeledett, megszívle­lendő tudnivalókat. Az előző kor­szakra vonatkozik, de napjaink társadalmi valóságára is kihat az a gyakorlat, amivel a diktatúra meg­szorításai közt is kiemelkedő szabad szellemiségeket próbálták a hatósá­gok kordában tartani. Ilyen volt a vásárhelyi író, költő, szerkesztő Székely János. A kötet Lássunk tisz­tán című zárófejezete az őt nyomon követő nyolc szekusdossziéból emel át titkos jelentéseket a könyvbe. Gáspárik Attila a CNSAS, a Securitate Irattárát Vizsgáló Or­szágos Tanács akkreditált kutatója. Alighanem begyűjtött még a romá­niai magyar társulatok történetére jellemző, kutatandó adatokat. Akkor hát várható a sorozat 5. kö­tete is? Nem kétséges, az is izgal­mas olvasmány lehetne. (N.M.K.) * Gáspárik Attila: A tehetség gát­jai, Pont Kiadó, Budapest, 2023 Örkény István és felesége, Radnóti Zsuzsa a Tóték 1968. március 8-i marosvásárhelyi bemutatója után. Marx József fotója Gáspárik Attila könyvéből

Next