Népújság, 2023. szeptember (75. évfolyam, 198-223. szám)

2023-09-05 / 201. szám

2023. szeptember 5., kedd NYILVÁNOSSÁG NÉPÚJSÁG 9 Az olvasó Szerkeszti: Mezey Sarolta Új kenyér ünnepe Désfalván Istennek hála egyedi és csodála­tos új kenyérünnepet élhettünk meg az idén is a Kis-Küküllő menti Dés­­falva református templomában. Az ünnepi istentisztelet keretében hall­hattuk Istennek megtartó Igéjét arról, hogy amit vet az ember - le­gyen az magvetés vagy lelki vetés azt fogja aratni Istentől és embe­rektől egyaránt, valamint, hogy bár­mit vessenek a körülöttünk élő em­berek - legyen az nemtörődés, passzivitás, önzés, szeretetlenség, irigység -, mi álljuk meg a helyün­ket ott, ahova helyezett a Jóisten, és végezzük szeretetben, odaadással és önzetlenül a ránk bízott felada­tot. A gyülekezet hálát adott az idei termésért és azért, hogy Isten áldása által lesz kenyér és eledel a családi asztalokon. Az igehirdetést köve­tően magunkhoz vehettük Krisztu­sunk örök életet adó szent jegyeit, az úrvacsorás kenyeret és bort. Az istentiszteletet követően Li­geti György Sándor Kossuth-díjas magyar zeneszerzőről és Petőfi Sándorról emlékeztünk meg. Ligeti György Sándor a Kis-Küküllő mente szülöttje, 1923. május 28-án született Dicsőszentmártonban, ahol gyerekkora első hat évét töl­tötte. Kolozsváron ismerkedett meg a zene világával, ott fedezték fel kitűnő zenei tehetségét, és idői­vel világszerte elismert zeneszerző lett. Rengeteg kitüntetésben, díjban részesült. Maga Kodály is elis­merte talentumát, és támogatta pá­­lyafutásában. 2006-ban, 83 évesen hunyt el Bécsben. Büszkeséggel tölt el, hogy ilyen hírességet tekint­hetünk magunkénak, és ezért tisz­telettel emlékezünk rá. Ezt követően Marosán Csaba, a Kolozsvári Állami Magyar Szín­ház színművésze tartott előadást Költészetünk vadvirágai címmel. Egyedi előadásmódja, szerénysége, embersége és felbecsülhetetlen ta­lentuma révén egy képzeletbeli utazás révén elénk tárta Petőfi Sán­dor életét gyermekkorától haláláig. Mindezt olyan jelenetek, versek, beszámolók által, amelyek néha mosolyt varázsoltak arcunkra, de sokszor könnyeket csaltak a sze­münkbe. A résztvevők szerint min­den egyes vasárnap szívesen meghallgatnák a művészt. Az esemény szeretetvendégség­­gel fejeződött be a templom udva­rán, ahol a résztvevőknek esély adatott a személyes beszélgetésre kalács, sütemények, üdítő, víz és kávé mellett. Ezúttal hálás köszönetünket fe­jezzük ki azoknak, akik lelkileg és anyagilag is lehetővé tették az ese­mény megszervezését. Köszönet Marosán Csabának, a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadómű­vészének, hogy elfogadta meghívá­sunkat, és megtisztelt jelenlétével, nagyon zsúfolt programja ellenére. Köszönjük a nehéz missziót, amit felvállalt a magyarság körében, és fáradhatatlanul terjeszti a kultúrát az iskolákban és a templomokban. Külön köszönet kedves feleségé­nek, Mónikának és három gyö­nyörű gyermeküknek, hogy a kánikula ellenére is elkísérték a művészt. A Jóisten gazdagon áldja meg a szép család életét! Nagyon szépen köszönjük Sipos Józsefnek - a kolozsvári Kerékcsárda tulajdo­nosának - az önzetlen és szeretet­teljes anyagi támogatást, amely nélkül nem örvendezhettünk volna a művész előadásának. Hálás kö­szönet a Communitas Alapítvány­nak és az RMDSZ-nek a támogatásért, amely részben fe­dezte a megvásárolt mikrofon és hangerősítő felszerelést és a szere­­tetvendégség egy részét. Köszönet azon egyháztagoknak, ifjaknak, akik lelkileg és fizikailag hozzájá­rultak a nap megszervezéséhez, és tudtak időt áldozni a kultúra tévesz­téséért. Istené legyen a dicsőség! Hisszük, hogy ezen rendezvény által mi is hozzájárultunk ahhoz, amit Petőfi Sándor Jövendölés című versében 1843. március 5-e előtt Kecskeméten megfogalma­zott: „Anyám, az álmok nem ha­zudnak;/ Takarjon bár a szemfödél/ Dicső neve költő­ fiadnak/ Anyám, soká, örökkön él. ” Csepán Géza désfalvi ref. lp. Kikapcsolódás Kuszálik Péter A naplóírók gyakorta hivatkoz­nak az előző írásaikra, ilyenkor nem valami értékes dologra akarnak utalni, csak lusták újabb témát ke­resni. Most sem lesz másképp. A múlt heti szövegem a ’tévézés kontra hasznos időtöltés’-sel zárult, innen folytatom. A tévézéssel nin­csen addig semmi baj, amíg nem visszük túlzásba - írtam három évvel ezelőtt a Mörfi naplója soro­zatban, de ez a figyelmeztetés másra is vonatkozik, nem csupán a képernyő bámulására. A napi prog­ramomat nem a tévéműsorok sze­rint osztom be, mert az életemet nem a képernyőfüggőség jellemzi. A tévével amúgy is csak köszönő viszonyban vagyok, mert nem volt alkalmam rászokni erre a- rengeteg hátrányt számláló - ’szórakozásra’. Gyermekkoromban egyetlen soro­zatot követtem hűségesen, azt is a szomszédban, mert szüleim csak 1968-ban vettek tévét, amikor Édesapám nyugdíjba ment. Vasár­nap délelőttönként közvetítette a bukaresti tévé a gyermekek számára kigondolt, a klasszikus muzsikát megkedveltető (román feliratos) so­rozatot, amelyet Leonard Bernstein ’celebrált’. Annál jobb és haszno­sabb sorozatot azóta sem találtak ki. Most kétszáz tévécsatorna közül lehet válogatni, de minek, hisz a zömén silány sorozatok, politikai hablaty vagy rém- és reklámfilmek zúdulnak a kedves nézőre. A hétfői tennivalóimat már va­sárnap lejegyzem, s ha valami köz­bejön, akkor átrendezem a programomat. Évente csak egyszer fordul elő, hogy valamely tévémű­sor megtekintését is tennivalóként jegyezzem föl. A tévének és a rádió­nak ugyanaz a hátránya: nem lehet bennük ’előre lapozni’. Malvint csak az időjárás-jelentés érdekli, ennek okán végig kell szenvednie a híreket és a sportot, holott az időjó­sok szövege Noé óta változatlan: vagy fog esni, vagy nem. Esténként nem tévézni, hanem írni szoktam, mert addigra elcsen­desedik a ház és a környék. Ha nem megy az írás, és a másnapi ebéd is kész van, akkor végigpásztázom a nézhető csatornákat; ha a 77-esen épp a rövid nadrágos angol pacák sorozata megy, akkor megállók. Ben Fog lejárja a világot, különös fickókat keres föl, Patagóniától Szi­bériáig. Az egyik témája: a civilizá­cióból a természetbe kivonult embereket, családokat látogat meg. Egy oregoni nyugdíjas fényképész volt az egyik vendéglátója, aki abban (is) hasonlított rám, hogy jól elvolt magában, mint befőtt a kam­rában. Félig földbe ásott kunyhóban lakott, nem messze egy pataktól. A ’szobába’ csak négykézláb lehetett bemenni, de meglepően lakályos volt a kuckó, imitt-amott feliratok is voltak. Kettőt sikerült megjegyez­nem, remetéknek való életbölcses­ségek. „If you want nothing, you have everything” (­ ha semmire se vágysz, akkor [már] mindened meg­van) és „Work more, surf­less” (­ dolgozz többet, szörfözz [értsd: szó­rakozz] kevesebbet). A ’birtokán’ nemcsak hálókuckó, hanem ’ven­dégszoba’ meg egyebek is voltak, látszott, hogy a második mondás szerint él: dolgozik, mert a munka tartja életben; abban a környezetben nincs szórakozás. Az ő napja nem három egyenlő részre oszlik - „nyolc óra munka, nyolc óra pihe­nés, nyolc óra szórakozás” csak kettőre: alvás és ébrenlét, ez utóbbi pedig állandó munkával, mozgással, matatással jár. Molnár nagyapám volt ilyen: amíg mozogni tudott, ál­landóan működött; ha elvégezte a kötelező penzumot, akkor a sufni­ban leült a hokedlire, s az asztal sar­kán álló sínvason elgörbült szögeket kalapált egyenesre. Tudjuk jól: aki­nek magánházat adott a sors, annak a tennivalói is sűrűbbek. A major­ság, hízó, gyümölcsöskert mellett a téli tüzelő beszerzése és darabolása / hasogatása, a kerítések javítása, a homlokzat meszelése és a spaletták festése, a cserépforgatás és az eső­csatorna tisztítása megannyi alka­lom a munkára. El ne felejtsem: járdaseprés, gyomirtás, ároktisztítás. Mindez Aradon - nem a város peremén, hanem abban a zónában, ahol még megtűrték a disznóólakat. 1961 nyarán több hetet töltöttem náluk, s egy nap hosszabb expedí­cióra indultunk Apóval: a kicsi sze­kérre pakoltuk a cefréshordót, s elhúztuk a szeszfőzdébe (két óra oda, kettő vissza), jövet pedig el­hoztuk az előző adagból kifőzött pálinkát. Vagy harminc fájuk volt, az Alföld melege édes kajszibarack­kal ajándékozta meg a lapos táj unalmát elszenvedő népet. Tik­kasztó nyár volt, nekem igen hiá­nyoztak a szellősebb kolozsvári dombok. Egyetlen előnye volt a lapos vidéknek: nem kellett le­­szállni a kerékpárról az emelkedők miatt. Jó öreg bicaja volt Apónak, a nyereg ’szitált’, mert elöl-hátul nyolcas volt a kerekekben, de nagy örömmel hajtottam, mert már leér­tem a nyiszorgó pedált. Amíg ott voltam, én jártam az üzletbe - az Illés utca sarkáig kellett csak menni, legfennebb a Választó utcai boltba. Ha esősre fordult, akkor a padlásról lehozott Színházi Élet harmincéves számait böngésztem. Akkoriban ilyen volt egy hatodi­kos kiskamasz nyári kikapcsoló­dása. A vámosgálfalvi Bara nemzetség példát adó találkozója Akár egy fa ágai, mindannyian különböző irányba növünk, de a gyökerünk mindig ugyanaz marad­­ennek a gondolatnak adott méltó alakot a vámosgálfalvi Bara család. Rég csírázó óhaj váltott cselek­vése: Vámosgálfalván 2023. au­gusztus 20-án, az államalapítás és Szent István emléknapján nagy csa­ládi összejövetelre jött össze a Bara atyafiság. Megszervezésében orosz­lánrészt vállalt Szentgyörgyi Anna és Keszeg János­ Attila. Már régóta érlelődött a terv: a mai világ kény­szerítő körülményei között szétszó­­ratásra ítélt nagycsaládot össze kellene még egyszer trombitálni. Bara Jánosnak (1887-1962) és feleségének, Dénes Zsuzsannának 11 gyermeke volt, kilencen érték meg a felnőttkort. Az alkalomra mind a kilenc gyermek leszármazot­tai megszerkesztették a családfát. A hat fiúnak és három lánynak 26 gyermeke született. A 35 dédunoka, 50 ükunoka és 19 szépunoka neve is felkerült a családfára, összesen 142 leszármazott. Közülük - a házastár­­sakkal együtt - 96-an vettek részt a találkozón. Jöttek Erdély minden tá­járól és az anyaországból egyaránt. A rokonság a szülői háznál gyűlt össze aznap, hogy aztán még a re­formátus templomi istentisztelet előtt végiglátogassa az eltávozottak sírhelyeit. „ Jérték, örvendjünk mindnyájan az Úrban...’ — Bodor Péter újra működő orgonájának hangjai kísé­retében az istentisztelet a 95. genfi zsoltárral kezdődött. A szeretet jegyében, a nemzeti ünnep fényé­ben emlékezett meg a falu lelkésze is a nagyszerű s egyben példát adó Bara-találkozóról. Az együttlét délután a Szász Hordó vendéglő udvarán folytató­dott közös nagy családi fotózással. Az ebéd közben bemutatásra került az az album, ami megőrzi az utó­kornak a Bara nemzetség arcait - 136 válogatott fénykép üzen a jövő­nek: vall szülőházról és hazáról. Az album fedőlapján az ősök fényképe, lapjain a kilencágú nagycsalád fényképei - századnyi idő­képek­ben. A hátsó fedőlapra Példabeszé­­dek-idézet került: „Neveld a gyermeket a neki meg­felelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól" - a Bara nemzetség hét nemzedék óta vallja e sorok igazságát. Jövőre, augusztus 20-án, újra ugyanitt­­ ezzel búcsúztak el egy­mástól a Bara nemzetség tagjai. Re­ménye él annak, hogy nem ez lesz az egyetlen ilyen találkozó. Kiss-Székely Zoltán Bara nemzetség 2023 - a kilencágú, egytörzsű fa

Next