Népújság, 2023. november (75. évfolyam, 250-274. szám)

2023-11-18 / 265. szám

6 NÉPÚJSÁG______________________________________________ ________MÚZSA____________________________________________ 2023. november 18., szombat Kalapkergető őszben Székely Ferenc Jó tíz éve ismerem személyesen a holnap, november 19-én 80. évét töltő Király László költőt, írót, aki Sóváradon született, Nyárád­­gálfalván és Csíkfalván nevelkedett, Szová­­tán érettségizett és Kolozsváron végezte az orosz-magyar szakot. Aki ebben „közben­járt”, az Ambrus Lajos volt, a köröndi kultúra örökös napszámosa, a Sóvidék talán ma is leg(el)ismertebb kultúrafigyelője, versben-lí­­rában Páll Lajos, Molnos Lajos, Czegő Zol­tán pászmatársa. Mondom, tíz éve annak, hogy találkoztam Király Lacival - a tegeződésre persze ő kért fel, amikor először kezet nyújtott­­ az erdő­­szentgyörgyi líceum könyvtárában. Egy izmos kis csapattal érkezett a Rhédeyek vá­rosába, a Szent György Iskolaközpontba, s nekem adatott meg az a cseppet sem könnyű, de valójában megtisztelő feladat, hogy meg­szervezzem, fogadjam és elbeszélgessek a só­vidéki írókkal. Gyönyörű verseket hoztak magukkal; akkor jelent meg a 111 vers a Sóvidékről, arról a történelmi hangulatot árasztó magyar tájegységről, amely ma is a Székelyföld egyik legvonzóbb, legdinamikusabban fej­lődő néprajzi régiója. Itt volt Király László József Attila­, később Kossuth-díjas költő; fe­lesége, Katona Éva színművész, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésznője; Ambrus Lajos köröndi költő-főszerkesztő és az örök­mozgó Ráduly János, aki - ha kellett - verset írt, mesét olvasott a gyerekeknek, rovásírás­olvasatát tanulmányozta, vagy ott ballagott a kibédi farsangosok ostorcsapásai közelében tavaszváró félúton. A szép magyar beszéd legjelesebbjei jöttek el Erdőszentgyörgyre, verset, prózát, elbeszé­lést hozva magukkal, amelyek átadását a népes hallgatóságnak kire bízták volna, mint az időközben odaátra költözött művésznőre, a kolozsvári magyar színészképzés egykori tanárára, a 111 vers... ötletgazdájára, Katona Évára. Most is őrzöm az akkor készült hang- és fényképanyagot a széles-tágas terem hall­gatósággal megtelt eseményéről, amikor a város diákjai, tanárai, irodalomra vágyó la­kosai sereglettek össze, hogy tanúi, részesei lehessenek e nem mindennapi eseménynek. Távozás előtt mindnyájuk által aláírt, de­dikált könyvet hagytak a könyvtárnak - em­lékbe, ajándékként. Kérdezték, hogy van-e a Kék farkasokból a könyvtárban, mire restel­kedve válaszoltam: nincs. Egy hét múlva bo­rítékban hozta a posta a következő ajánlással: Az erdőszentgyörgyi líceum könyvtárának ba­rátsággal és jókívánságokkal - Király László. 2012. október 26-án. Teltek az évek, s az újabb találkozásra idén augusztus 28-án került sor Sóváradon, a sző­lőleveles tornácos ház udvarán, egy hatalmas diófa által beárnyékolt nyári konyhában. Ebben fogadott koszorús költőnk, s mesélte el gyermekkori emlékeit: a Nyárád és a Kü­­küllő mentieket, a szovátai éveit, szerelmeit, barátait, a kolozsvári egyetemi időszak iro­dalmi dobbantásait, a folyton szaglászó bőr­kabátos kopók koslatását az egyetemisták körében, tanárainak kitartását és az útra való szellemi bagázsit, amit kaptak s magukkal vittek a nagybetűs életbe. Beszéltünk a Kék farkasokról, amely elő­ször 1972-ben látott napvilágot a Kriterion­­nál, három év múlva megjelent román nyelven is, majd közel három évtizedet kel­lett várni, hogy 2000-ben elkészüljön a má­sodik kiadás a Mentor Kiadó jóvoltából. Kérdeztem, hogy honnan jön a regény címe, íme a válasz: 1950. januárban történt, ami­kor első osztályos voltam. Édes­apám Nyárádgálfalván volt tanító, s kérte az áthelyezését, azaz a hazahelyezését, mert ő só­­váradi volt, s mindig haza akart jönni. Erre fel áthelyezték a Felső-Nyárád mentére, Csíkfal­­vára. Éjjel egy teherautóval köl­töztünk, s ahogy elhagytuk Nyárádszeredát, a gyönyörű hold­világos éjben, a hegyoldalban va­lami árnyakat láttunk. Azt hittük, hogy emberek vannak ott. Fél­tünk, mert akkor bizonytalan idő­ket éltünk, itt-ott még lövöldöztek... De ahogy néztük, s én is néztem­­ a kabinban voltam, édesanyám ölében -, észre lehe­tett venni, hogy azok az árnyak nem emberek, hanem farkasok Valósággal megnyugodtunk, hogy csak farkasok vannak az éj­szakában: kék farkasok. Később, amikor sokan elolvasták a re­gényt, volt olyan, aki halkan meg­jegyezte: tudjuk mi, milyen farkasokról van szó, akiknek kék epelettjük (vállbojt, vállrojt - szerk. megj.) van a vállukon... Utolsó találkozásunk alkalmá­val, szeptember derekán, amiko már-már színt váltott a kék iza­­bella levele a tornác fölött, kalaposan, kalap­kergető őszben távoztam Király Lacitól. Igazi úriemberként kísért ki a szépen rendbe sze­dett, felújított szülői házuk kapujáig, s en­gedte, hogy, amolyan emlékbe, feleségem szaporán kattintsa a nem mindennapi pillana­tot megörökítő masináját. Mikor újból vissza­tértem Sóváradra, november 6-án, már leengedett zsalugáterek jelezték: csend van és béke a Király-portán. Telefonhívásomra mondta: egy nappal korábban Zoltán fiával visszatértek Kolozsvárra, földrajzi szülőföld­jük másik állomására. De jó, hogy a szellemi szülőföldnek nin­csenek határai... Drága Laci, holnap vagy 80 éves. Isten él­tessen sokáig! I­adasd, 2023. november 18 Király László sóváradi otthona kapujában a beköszönő Székely Ferenccel Brong a szív Hommage á Derzsi Sándor (1919—1978) Bölöni Domokos Rosszat sejtve sietve elhatározzák, hogy­­ a sötét múlt okozta szenvedések jóvátételére minden károsultnak elengednek tíz évet az életéből. Feladat: személyivel jelentkezni, felírják az adatokat, elveszik az igazolványt, benne a tíz évvel korábban készült fénykép­pel­­ pár nap múlva majd újat adnak. Csinger nem jelentkezik. Még mindig fél? Végül kopog. Kiderül: jól sejtette, amikor rosszat sejtett. Nem jó a képe. Megint. A réginél is legalább tíz évvel öregebb a tíz éve készült fotó. Húsz évet kell fiatalodnia Korholás, morogva. Védekezik. Akkor is maguk vettek keze­lésbe, mert bántó a fizimiskám. Kaptam öt évet. Mérges a brutó. Csodálkozik Csinger. Talán szabadság van? Meg se motoznak. Mi lesz? Mi lenne. Másik öt Hát ez nem volt mondva. Na, esetleg olyan három körül, dünnyö­­gi a brutó. Türtőztetve nézi, amint az idő előtt idétlenre plasztikázott balfác ügyetle­nül kitűzi bakancsát, lerángatja a lábára ron­­gyolódott kincstári zoknit. Csoda, nem büdös. A balfác ügyetlenül feltérdel a tíz éve is éppen így nyikorgó székre. Odakínálja a po­zíciót. Rekedt morgás. Csingerálsz. Balfác nem reagál. Csingerálsz! Balfác szót fogad. Nyihaha, nyihahu! Nyerít, nyerít a brutó. Mohón s betelhetetlenül, kéjesen rázkódik, mint havasi vízmalom rostája. Csingerálj, disznó! Végül a brutó lihegve leáll. Betelt mintha szaunából, boldogan törli magát. Oszlik az élvezet köde. Szemrevételezi az alanyt Nyavalyás derbede. Hát nem akarsz fiata­lodni?! Csinger a száját pecekre szorítva próbálja csikorgatni nagyon mínuszos fogazatát. Ez az élvezet, ne. Mutatja a bikacsököt Most faszoltuk, tiszta amerikai. Korszerű­södünk, békám. Bevág vele. Tizenötnél kegyelmet gyako­rol. Csinger némán ifjúdik. Mindene sír. Köpne sokat, nagyokat. Nem nyeli nyálát. Csütöri cseppet se csep­pint. Kell majd pofába. Befelé sziszeg. Kurvául sajog az ánusza. Befelé káromkodik. Muszáj-fiatalodik Megpendül valami tárgy. Mi az, emeli új gumibotját a brutó Brong a szívem. Az miféle? Az? Úgy dring-brongol. Neked a szíved is csingerál? Nem, nem. Szimplán csak brong. Hát akkor mi a brant pattant akkorát? Csak a bicski. Pönög. Ki az a Bicski? Tudod te jól. Mondaná, s nem szól. Na, állj csak ide. Hajolsz előre. Mozi, mozi, mi van itt? Itt nincs semmi, mocskos derbe­­dés Szólítja a gyanúsítottat. Helló, Bicski Téged keresnek! Az bizony nevét hallva belegongulva pen­dü­l Mégis kést hordasz magadnál? Na megállj te derbedó! Motozza, gyomrozza, veri. A zseb likas, üres. Hát mit bicskizel, hülye balfác. Itt sincsen semmi. Bicskivel esemesezünk, sóhajtja Csinger. Micsináltok. Sakkozunk, smaszi. Fejben. Küldöm neki.­­ Csak pönögj szépen. S ő válaszol.­­ Csak brongjál bátran. Brutó felhördül. Odakap. Oda, oda. Jaj jaj. Jaj jaj. Jaj, jaj. Aztán csak csend. Felnyög, sokára.­­ Ki halt meg? Kinek harangoznak? Neked szaggatnak. Brongja a szív. Akkor még pönögök egy kicsit. Csilingeli bicski. Nem tudni, brutó hallja-e. Isten neked megbocsát. Én nem. Új DIA-tagok Új tagok felvételéről döntött a Petőfi Iro­dalmi Múzeum (PIM) által működtetett Digi­tális Irodalmi Akadémia (DIA) kedden Budapesten. A múzeumban tartott szavazással Garaczi László író és Kornis Mihály író, drá­maíró is a testület tagjává vált. Demeter Szilárdnak, a PIM főigazgatójának előterjesztésére szépírói teljesítményére és a kortárs irodalom népszerűsítése érdekében végzett több évtizedes, áldozatos tevékenysé­gére emlékezve posztumusz taggá választották a 2016-ban, fiatalon elhunyt Körösi Zoltán írót, forgatókönyvírót, szerkesztőt - közölte a PIM kedden az MTI-vel. Mint írják, a testület posztumusz taggá vá­lasztotta továbbá Tamás Gáspár Miklóst, az el­múlt fél évszázad egyik legkiemelkedőbb és legnagyobb hatású esszéistáját, akinek egyéni hangú, irodalmi igénnyel megírt társadalomtu­dományi, publicisztikai munkái, irodalomkri­tikái a tagok többségének megítélése szerint is méltók a digitális megörökítésre. A DIA program 25 évvel ezelőtt indult. Az évfordulóra emlékezve a múzeum főigazgatója megalapította a DIA tiszteletbeli tagja címet olyan irodalomtörténészek, irodalomkritikusok számára, akik elméleti tevékenységükön túl a digitális kultúra fejlődésében is részt vállaltak Magyarországon. A tagok keddi döntésével első ízben Horváth Iván, az ELTE egyetemi ta­nára részesült ebben a kitüntetésben. A múzeum programjaként működő DIA el­sődleges feladata a tagok életművének digita­lizálása és közzététele az interneten. A szolgáltatás célja, hogy minél szélesebb kör­ben, ingyenesen elérhetővé tegye a kortárs ma­gyar szépirodalom legkiválóbb alkotóinak műveit Az új tagok hivatalos bejelentésekor bemu­tatták a közönség előtt a DIA megújult honlap­ját, amelyen immár több mint 3000 kötetnyi szöveg olvasható a testület tagjaitól és klasszi­kus magyar szerzőktől - áll a PIM közlemé­nyében. Zágoni Balázs Janikovszky-díjas Hétfőn este adták át az idei Jani­­kovszky-díjat, amelyet J. Kovács Judit drámapedagógus, a Kerekítő mondókás könyvcsalád megálmodója és Zágoni Balázs író, egyetemi oktató vehetett át Janikovszky Jánostól, a Móra Kiadó tu­lajdonosától, a Janikovszky Éva Iro­dalmi Alapítvány kuratóriumi elnökétől. A díjat az íróról elnevezett irodalmi alapítvány hozta létre 2007-ben azzal a szándékkal, hogy olyan irodalmi és mű­vészeti alkotások alkotóit díjazza, akik a felnőtt és a felnövekvő nemzedék együtt­élésének helyzeteit, történéseit életsze­rűen, hitelesen és humánusan mutatják be - emlékeztet a könyvesmagazin.hu. Zágoni Balázst Pacskovszky Zsolt egy Janikovszky Éva nevében írt fiktív lek­tori jelentés formájában méltatta: „Egy­szer majd jön valaki, talán már meg is született, jön majd, felnő, és ír egy re­gényt, vagy talán kettőt is egy különle­ges, titokzatos gömbről. Igen, egy gömb­ről. Okos, filozofikus, izgalmas, kalan­dos, mély, disztópikus ifjúsági regényt, amelyet a felnőttek is kíváncsian olvas­nak, mert olyan gyermeki tudás lesz benne, ami bennük is megvolt egykor, és nem is értik, hová tűnt az évek, a hétköz­napok monotóniájában. Egy nap jelent­kezik ez a valaki itt a Móránál, és a majdani kollégák tudni fogják, hogy ritka kincsre leltek. (...) Aki olvassa a szövegeit, az előtt úgy peregnek majd az érzékletes képek, jelenetek, mintha a betűk filmmé változnának. S persze nem hiányzik majd a szerzőjükből a finom humor sem. S még kevésbé az érzékeny­ség, a gyengék, a kiszolgáltatottak, a kol­dusok, az elesettek iránti megértés és szeretet. A hit. Mert hit és jövőbe vetett remény nélkül létezhet felnőttirodalom, de nem létezhet gyerek- és ifjúsági iro­dalom.

Next