Népújság, 2023. december (75. évfolyam, 275-294. szám)

2023-12-28 / 284. (293.) szám

2023. december 28., csütörtök ________________________________________ HARMÓNIA____________________________________________________ NÉPÚJSÁG 5 Egészségi­ életmód — otthon Szerkesztette: Bodolai Gyöngyi Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (26.) Kosztolányi és kisebb csillagok Kiss Zsuzsanna Bölcsőtől a koporsóig Kosztolányi közel négy kilósan született, de gyermekkorában sokat betegeskedett, főleg lelki okokból. Felnőttkorában asztmás és allergiás volt, a kellemetlen tünetek ellen nagy önmérséklettel védekezett — az akkoriban még fájdalomcsillapí­tásra használt ópiátszármazékoktól óvakodni igyekezett. Kigyógyult az 1919-es spanyolnáthából. Egész életén át gyakran zuhant a lázas ih­­letettségtől és felfokozott munka­tempóból kimerültségbe és rossz­­kedvűségbe. Tudatában volt a mű­vészi alkotást követő depresszió­nak, az alkotói élet eme terhének: „Jaj, megmutatnám én a szívem is, e szörnyet, mely nappal céltalan, halott vágyakra görnyed, s éjszaka sír” - írta unokatestvérének, Csáth Gézának. Kosztolányi hipochonder volt, ugyanakkor gyönyörűen meg tudta fogalmazni az egészséges, teljes élet harmóniáját - hogy új példát említsünk, üssük fel a Bölcsőtől a koporsóig (1934) című művét. Élete súlyos bánata volt, hogy egyetlen gyermeke, Ádám kissé infantilis személyiség maradt (lásd Czeizel 2012, 290). Több levegőt Az író negyvennyolc éves korá­ban, 1933 júniusában egy szilva­mag nagyságú vörös foltot fedezett fel a fogínyén, amely a rák jele volt. Több híres orvos kezelte és műtötte Budapesten és Stockholmban. 1933 őszére annyira jobban lett, hogy er­délyi felolvasó körútra indulhatott. Tovább is írt, de betegsége újra fel­lángolt, újabb kezelések és újabb műtétek vártak rá. Nem hitte, hogy a testi szenvedés nagyobb igazsá­gokhoz vezeti el az embert: „A beteg békaperspektívából szemléli a dolgokat. A beteg fáj­dalma zsombékján üldögél, és láza forró mocsarában kuruttyol. Ahhoz, hogy igazán lássuk és érezzük ma­gunkat és másokat, madártávlat kell, csapongás és merészség, az egészség szórakozott és mégis éles figyelme, izmos, szabad szárnyak csattogása ” (idézi Czeizel Endre, 2012, 294.). Nagybetegen is alkotott, a stock­holmi rádiumbesugárzások szünete­iben a Lear királyt fordította (felesége felolvasta a drámát, ő dik­tálta Ilonának a fordítást). Azután légcsőmetszés, némaság, szondán át táplálás és morfiumos fájdalomcsil­lapítás következett. Halála előtt is játszott a szavakkal; Goethe „Mehr Licht!” (több fényt!) felkiáltását idézte kis átalakítással: „Mehr Luft!” (több levegőt!) formában. Szepszis okozta tüdőgyulladás ol­totta ki az életét végül, 1937. no­vember 3-án. ő, aki egyik legszebb versében leírta, hogy „ tudom, hogy el kell mennem innen ” (Hajnali ré­szegség), mindig és szüntelenül arra biztatott, hogy: „hirdessük, bará­taim, a szenvedések közepette is hir­dessük az életet mindaddig, míg ég fejünkben az értelem csodálatos kis lámpása, maradjunk hűségesek hozzá. Ez le­gyen az utolsó pillana­tig a mi erőnk, becsületünk és méltósá­gunk” (Aranysárkány). Csáth Géza és a morfium Legnagyobb íróink ,, naprendszere ” mellett sok kisebb, de jelen­tős - orvoslással kap­csolatos vizsgálódá­sunk során is joggal említendő - csillaga van irodalmunknak. Beszéljünk most ilyen „csillagokról". Fényes tehetségnek indult Kosztolányi Dezső (anyai ágról származó) unokatestvére, Csáth Géza (Szabadka, 1887 - Kelebia, 1919) is, aki rövid élete alatt író, zenekritikus orvos és pszichiáter volt egysze­­mélyben, de sajnos morfiumfüg­gővé vált, és egészsége, szemé­lyisége, élete és környezete hamar tönkrement a pusztító szertől való függőség hatására. Csáth Géza (ere­deti nevén Brenner József István) korán elvesztette édesanyját; erről szól egyik erősen szecessziós és szimbolista elbeszélésében az író (Találkoztam édesanyámmal, 1908) - de, hogy csak egy közeli párhu­zamra utaljunk, Radnóti Miklós is születésekor vesztette el édesanyját (és ikertestvérét), mégsem lett drog­függő... Csáth Géza 1904 és 190S között végezte el az orvosi egyete­met Budapesten, majd a Moravcsik­­féle Elme- és Idegkórtani Klinikán kezdett dolgozni. Korai idegorvosi munkája során írta meg az Egy el­mebeteg nő naplója című művét (1909 és 1910 között írta, ám­­ munkája először 1978-ban jelent meg Szajbély Mihály gondozásá­ban a Magvető Kiadónál), amely­ben egy paranoiás betegének kórképét, illetve pszichiátriai és pszichoanalitikus kezelését rögzí­tette. Csáth az orvosi szakma ala­posságával ábrázolja, ahogy az betege először csak aggodalmi ne­urózisban, majd kényszergondola­toktól és téveszméktől szenved hogy aztán szerencsétlen életesemé­nyek következtében elhatalmasod­jék rajta a paranoia, majd hallucinációk üldözzék, és öngyil­kosságot kíséreljen meg. Miközben betege szenvedéseiről, illetve az író önmagáról írt naplójában (a napló egy részének első közlése 1989- ben, a következő része 1995-ben, a többié sorra a 2000-es években tör­tént meg) saját eltorzuló életútjáról olvashatunk, e diagnózisok és kór­ismék hátterében a figyelmes szem­nek fölsejlik egy fejlődőnek hitt, ám csak részben és esetlegesen fejlődő annál inkább lecsúszó, elhanyagolt, gazdátlanná romló társadalom rajza A varázsló kertje Csáth Géza könyvet írt Puccini­ról (1908-ban meg is jelent), az el­mebetegség pszichikus mechaniz­musáról (1913); elbeszélései érde­kesek, néhol a kor dekadens ízlés- és tudatállapotát tükrözik, és erőtel­jesen szimbolikusak. A varázsló kertje (1908) sokszínű kötet; a címadó elbeszélés szorongásos rémmese a gonoszról, amely éjjel a sötétben és a magányban (a tudata­lattiakból) szabadul fel. A sebész című elbeszélés könnyed adoma­­szerűen indul: egy harmadrangú külvárosi kávéházban az író megis­merkedik egy sebésszel, aki energi­kus, érdeklődő, de „csendesen, csaknem suttogva beszél, amint az orvosok szoktak a konzíliumokon”. Az elbeszélőnek feltűnik néhány „pszichofizikai dolog”, az, hogy az orvos „mennyire számolni tud a kö­rülményekkel, mennyire megalku­szik az élettel, és hogy mennyire jól érzi magát benne”. Aztán rajtakapja a peremvárosi kávéházba szokott sebészt, hogy abszintet iszik némán, hunyt szemmel, titkolhatatlan iszá­kos szenvedéllyel... mint „ aki elve­szett, aki egyenes úton halad a delirium tremens felé [...] egy pil­lanat alatt világos lett előttem a sze­mének különös fénye, a vágy nélküli életkedve, kicsinyeskedő éleselmé­jűsége. Ez az ember valamikor nem volt ilyen, nem lehetett ilyen. Az al­kohol változtatta meg. ” (A sebész, 1908) Borzongató műtét Az elbeszélés itt éles fordulatot vesz. A sebész az orvoskollégának kiönti szívét, egyszerre előadja a maga elméletét, miszerint az élet ér­telmetlenségét csakis egy forra­dalmi operációval lehetne orvosolni, amely műtétre ő maga képes volna. A sebész frappánsan borzongató ötlete az, hogy az em­beri koponyából kioperálva az idő­érzéket az emberiség boldogan visszatérhetne a paradicsomi álla­potba! Pedig az időbe vetettség élmé­nye, „ az időképzet ” nélkül nem jöt­tek volna létre Kant filozófiai, Shakespeare drámai művei vagy Beethoven szimfóniái. Számos olyan 19. századi alkotóról tudunk, aki (például reumatikus) fájdalom­­csillapításra adagolt ópiumtól vált szenvedélybeteggé; közülük egye­sek hosszú küzdelmet folytattak, hogy megszabaduljanak a függő­ségtől. A gyógyulni vágyó törekvés­sel szemben egyesek végső orvosi kénytelenségből, mások szabad akaratból jutottak (jutnak ma is) az önpusztítás zsákutcájába... Csáth Géza naplójából megtud­hatjuk, hogy az ő kábítószer-függő­sége 1910. április 10-én kezdődött, amikor először adagolt magának morfiumot, miután tévesen tüdőbajt diagnosztizáltak rajta; csakhamar tudatosan rászokott a kábítószerre. 1910 őszétől már csak fürdőorvos­ként dolgozhatott különböző fürdő­helyeken. A világháborúban beso­rozták katonaorvosnak, de akkor már egyre növelte a morfiumadag­ját, így 1917-ben leszerelték. Falun vállalt orvosi munkát, de már elvi­selhetetlen volt önmaga és környe­zete számára. Felindulásból meg­gyilkolta a feleségét, majd öngyil­kosságot próbált elkövetni, elme­osztályra került Baján, végül pantopon-túladagolással végzett magával. Epigonnak nevezte magát Ambrus Zoltán, a kritikus tisz­telte és nagyra tartotta Ady Endrét akkor, amikor Tisza István és köre tajtékzó gyűlölettel fordult az „ új idők új dalainak ” óriása ellen; és ugyanez az Ambrus Zoltán, a publi­cista tisztelte és nagyra tartotta Tisza Istvánt, amikor Ady és köre tajtékzó gyűlölettel szidalmazta az úri Magyarország minden bűnét szinte szimbolikusan megtestesítő geszti grófot. Ady Endre és Tisza István pedig mindennek tudatában tisztelte és nagyra tartotta Ambrus Zoltánt” - írja Hegedűs Géza A magyar irodalom arcképcsarno­kában. Ambrus Zoltán (Debrecen, 1861 — Budapest, 1932) józanul és szeré­nyen csak epigonnak nevezte magát, életműve mégsem epigonra vall. Édesapja hajdani 48-as hon­védből lett vasúti tisztviselő. Kö­zépiskoláit Nagykárolyban kezdte. Jogot végzett Budapesten, de az iro­dalom jobban vonzotta. Irodalmat a Sorbonne-on hallgatott. Első eskü­vőjén (első felesége gyermekágyi lázban meghalt) tanúja éppen Benedek Elek volt. Félárvának született kislányát évekig maga nevelte. A Nyugat egyik alapító tagja volt, több folyóiratot szerkesztett, a Nemzeti Színház igazga­tójaként és színikritikus­ként sem működött nyomtalanul, francia rea­lista prózát fordított. Ti­zenhat kötetre rúgó szépirodalmi termése változatos, regényeiben a lélektani realizmus je­gyeit fedezhetjük fel, no­vellái sokszínűek, hol remek jellemábrázolás bontakozik ki bennük, hol csillogó humor, hol élesen maró szatíra nyil­vánul meg bennük. Ni­nive pusztulása című novellája, amelyen Ana­­tole France hatása érző­dik, nagy hatással volt Babits Mihályra, a Jónás könyvének meg­írására. Az utolsó húsevő Ambrus Furcsa emberek (1908) című elbeszéléskötetében van egy orvosi szempontból is igen érdekes, jövőbe vetített elbeszélés, Az utolsó húsevő címmel. Ez a történet 1780 májusában játszódik Amerikában. Két régi, a tizenkettedik század óta létező és sok ideje egymással háza­sodó nemesi család képviseletében egy fekete és egy rézbőrű herceg­asszony találkozik egymással. Beaurepaire hercegasszony (a réz­bőrű) százhatvan éves, egész éle­tében egyetlenegyszer volt beteg, az „elektrom­ betegségen” neki is át kellett esnie. Látogatóba érkezik Montmorency hercegasszonyhoz (a fekete bőrűhöz), aki csak százötven éves, de hipochondriára hajlamos, és így mesél magáról: „Legelső ifjúságomban, ötven­hatvan éves koromig, minden tíz évben megkaptam a tüdővészt, ké­sőbb pedig a rákkal vesződtem sokat. De nem is szólva ezekről a je­lentéktelen, de kellemetlen bajokról, nem képzeli, mennyit szenvedtem a telefon­betegségtől és az elektro­mosságtól! Ma is olyan elektromos vagyok, hogy az rémítő! ” (Furcsa emberek, 101.) Amint a vendég hölgy haza akar indulni léghajóján, a két barátnő tisztázza, hogy a látogatásnak mégsem kell véget vetni, mert a há­ziasszonyt a magányosság „ elektri­­zálja ”, nem a társaság, és különben is még egy látogatót vár Kanadából, a kétszáz éves hadfit, Rochebaron admirálist. A „ vörös ” (!) báró hősi­esen részt vett „az utolsó csatá­ban”, egy tengeri ütközetben New York mellett (!), és más kalandos dolgok is történtek vele. A házias­­­szony arra hivatkozik, hogy „ újab­ban” nem jó a memóriája, s amit hetven évvel korábban hallott a bá­rótól, most nem tudja olyan részle­tesen elmondani Megérkeznek a további vendé­gek, szerecsen szolgák (!) frissítő gyanánt „folyékonnyá változtatott gyémántot” szolgálnak fel, mely „rossz volt, de drága” (Furcsa em­berek, 102.). Rochebaron báró el­meséli, hogy szinte nem tudott elindulni látogatóba, ugyanis „egy kis pestises tüdőgyulladáson ” esett át. Be kellett oltatnia magát, de csak az bosszantja, hogy „a pestises pat­kányok párját tegnap-tegnapelőtt három-négyezer dollárért adták az egészségügyi piacon, s így a kúra sokba került” (Furcsa emberek, 103.). Az öreg hős több századra vis­­­szatekintve beszél a hadiiparról, a nemzetközi egyezményekről, a béke és az erőszak közötti átmene­tekről a világtörténelemben és a je­lenlegi politikában. A történet szerint a 22. században találták fel a „piff-parfit” nevű robbantószert, majd a 23. században az elektromos bombát. Az emberi lélek megszelí­­dülése, amely „ először Tolsztoj szá­zadában kezdett mutatkozni", előrehaladt, és „a technika fejlettsé­gével párhuzamosan lohadt a gyil­­kolási kedv”... A báró elismeri, hogy a New York-i csatavesztés óri­ási vereséget és teljes elszegénye­dést mért Európára, mivel Amerika hatbilliárd dollár kárpótlást fizette­tett magának. A kivívott „béke” éveiben a báró kályhakereskedéssel gyarapította hírnevét, Amerika és saját maga vagyonát. Csáth Géza Forrás: Wikipédia Ambrus Zoltán Fonás: Wikipédia (Erdélyi Mór felvétele)

Next