Népújság, 2023. december (75. évfolyam, 275-294. szám)

2023-12-06 / 277. szám

2023. december 6 . szerda KULTÚRA - KÖZÉLET _______________ NÉPÚJSÁG O Születésnapi köszöntő Nagy Miklós Kund egyike az erdélyi magyar művelődés legelkötelezettebb, legkitartóbb és legtermékenyebb munkásainak. Érdeklődik, tájékoztat, megnyit, méltat, értékel, laudál, felköszönt, szervez, támogat, segít, lebonyolít, szerkeszt, javasol, értékel; véleményt mond, feltár, leleplez, bírál, közöl, hetente publikál, sportol, (jól) focizik; örökmozgóként sokat gyalogol, utazik, társadalmi életet él, gyümölcsöző kapcsolatokat épít ki és ápol, barátait tiszteli s megtartja, jóindulatot, szeretetet sugároz - rossznyelvek szerint nincsenek ellenségei... Tekintélyét fokozza az a csöppet sem mindennapi jó tulajdonsága, hogy a humora is kiváló. Bölöni Domokos önmagáról, személyiségéről 2018-ban megjelent reprezentatív kötetében így vall: „Mikor ötven évvel ezelőtt bemerészkedtem a publicisztika útvesztőibe, s egyre több ismeret és tapasztalat birtokában igyekeztem elkerülni a zsákutcákat, megosztva foglalkoztam ezzel is, azzal is, elmélyültem ebben is, abban is, tudósítottam innen is, onnan is. Gyanús lehet ez a sokféleség, de alaptermészetem a kíváncsiság. Ezt hála istennek a mai napig megőriztem: minden érdekel, ami körülöttünk és a nagyvilágban történik, és amit erről tudok, gondolok, azt minél több információval s a magam meglátásaival dúsítva próbálom közzétenni. Sokan lélekőrlő taposómalomnak vélik az újságírást. Izgalmas kalandnak is tekinthető. Én ezt vallom, többek között ezért nem tudtam abbahagyni jóval túl a nyugdíjkorhatáron sem, noha akár elegem is lehetett volna belőle, hiszen lélektelen időkben is megtapasztaltam emberpróbáló nehézségeit. De a megújulásnak is cselekvő részese lehettem, s úgy érzem, továbbra is A múzsák karnagya van még mondanivalóm. Sokáig voltam rádiós, a rádiózás minden műfaját kipróbálhattam, belekóstoltam a tévézésbe, videózásba is, magához vonzott a sajtó. Az írás, a lap- és könyvszerkesztés több mint három évtizede mindennapjaim meghatározója. A sajtóelmélet és -kutatás is foglalkoztatott, egyetemi szintű oktatásába is bekapcsolódViattam . Sokoldalúságát mutatja, hogy ami elsődlegesen érdekli, az szinte kizárólag kultúraközpontú, miközben a közélet eseményei sem kerülik el a figyelmét. Közszereplőként jeleskedik, többrétű szerepvállalása, kurátori munkássága közismert. Kötetbemutatók, kerekasztal-beszélgetések, tanácskozások aktív résztvevője, tárlatok megnyitója, életművek méltatója, alkotók laudálója, ünnepi felköszöntője - s mindezt a sok szerepet illő alázattal, irigylésre méltó felkészültséggel, bölcs nyugalommal, tartásos eleganciával teszi, miközben fel-felvillan szordinós, élvezetes humora. Nagy Miklós Kund társaságában jól érzi magát az ember. „Valaki egyszer a múzsák karnagyának nevezett - írja. - Igen, arra törekedtem, hogy Kalliopé, Thália, Euterpé, Melpomené, Kleió és a többi ihletadó múzsa mindig elérhető közelségben, körülöttem legyen. Lehet, hogy részrehajlónak látszom, kedvencként a képzőművészetnek kissé nagyobb figyelmet szentelek, de az irodalom, a színház, a zene, a fotóművészet, a tánc, a szellem, a kreativitás és tehetség megannyi más megnyilatkozása is folyamatosan ott van az érdeklődési köröm fókuszában.” Legkedvesebb zsurnalisztikus műfaja az interjú. „Az elmélyült, önvallomásos, őszinte beszélgetés, amelynek során a kérdező, a dialógus irányítója arra tudja késztetni alanyát, hogy ’az igazat mondja, ne csak a valódit’.” A digitális korszak divatos produktumainál sokkal többre becsüli a szemtől szembeni találkozást, hiszen „az élőszó, az élőbeszéd varázsa nehezen helyettesíthető. Sokkal többet árul el az interjúalany személyiségéről, mint egy levélben elküldött kérdéssorra írásban megfogalmazott, emelkedett hangú, jólfésült önvallomás”. Amikor pedig „alkotásról, művészetről szeretnénk faggatózni, még nélkülözhetetlenebb a spontaneitás, az intimitás illúziójának a megteremtése. Amikor munkájukról beszélnek az írók, költők, művészek, lényegében legbelsőbb énjüket fedik fel, gyakran legféltettebb titkaikat, személyiségük legérzékenyebb pontjait érintik a kérdések. Nyilvánvaló, hogy bizalom nélkül nem születik őszinte, jó interjú. A bizalmat ki kell érdemelni, és ha ez sikerül, akkor érezheti úgy a riporter, hogy nyert ügye van. Akkor számíthat arra, hogy alanya képes eltekinteni attól, hogy amit mond, nem egyetlen emberre bízott vallomás, hanem egy tágabb nyilvánosság elé kerülő kitárulkozás” „Több mint fél évszázad interjús tapasztalata mondatja ezt velem - fűzi hozzá. - Rádiós szerkesztőként, újságíróként rengeteg beszélgetést rögzítettem hangszalagra, más hanghordozókra. Több ezer ilyen mozzanat lehetne a nyilvántartásomban, ha vezettem volna ilyesmit. Mindenik nyújtott számomra valamit, mindenikből tanultam valamit, de nagyobbrészt feledhetők. Igazán fontos, az évtizedek múltával is figyelmet érdemlő interjúm sokkal kevesebb volt, azokra viszont ma is emlékszem, és hiszem, hogy a szóra bírt egyéniségek méltók arra, hogy mondandójuk könyvbe emelve is szárnyaljon át korokon, éveken.” Nagyenyed hosszú útra tarisznyába fel érdemes fiát. ízig-vérig marosvásárhelyivé válva sosem tagadta meg a Bethlen Gábor-i örökséget. Az egykori székely főváros pedig befogadta, megkedvelte. Nagy Miklós Kund Marosvásárhely és az erdélyi magyarság kultúréletének tisztelt, megbecsült gyarapítója. Munkásságának műfaji sokszínűsége egyben korrajz is: hitelesen, biztos kézzel rajzolja fel a huszadik század végi és a huszonegyedik század eleji erdélyiség gazdag, többrétű, színes szellemi arculatát. Kedves örömömre szolgál írni róla, emlékezni és köszönteni, hiszen 1990-től nyugdíjazásomig afféle segédfogalmazóként a napilap heti irodalmi-művészeti melléklete, a Múzsa belső munkatársa, időnként társszerkesztője is lehettem. Isten éltesse őt és olvasótáborát, lehetőleg sokáig! Az idézetek forrása: Felemás (Publicisztikai írások, Lector Kiadó - Bernády György Közművelődési Alapítvány, Marosvásárhely, 2018); Szemben ülünk, beszélgetünk (Lector Kiadó - Bernády György Közművelődési Alapítvány, Marosvásárhely, 2021). Fotó: Nagy Tibor !Valamikor, talán négy évtizeddel ezelőtt láttam repülni a Mikulást, és ezzel hosszú időre megerősödött a hitem a létezésében. A nyolcvanas évek marosvásárhelyi Gyermekvárosában, a várudvaron őrködő, és felirataival mindenféle nyelven - még oroszul is - békét hirdető rakéta mellett emelkedett a magasba a kezében léggömböket tartó, piros köpenyes jelenség - bizonyára maga is egy élethű, gázzal töltött luftballon -, amit én tisztes távolságból a nagyon várt ajándékosztónak gondoltam. Különös módon éppen 1989 decemberében jött el számomra a kijózanodás, amikor otthon, a nagyszobánk szekrényében megtaláltam egy elrejtett meglepetést. Pedig a tömbházban, ahova két-három hónappal korábban költöztünk, pár emelettel fölöttünk ott rejtőzött egy igazi téli-nyári Mikulás, aki mindig azzal a sejtelmes szeretetputtonnyal érkezett le hozzánk, amilyen csak a mesékbe illően tiszta szívű embereknek van. Jelenlétével számomra végleg megdőltek a Mikulással kapcsolatos konvenciók, a mi örömhozónknak ugyanis nem volt hosszú, fehér szakálla, de még bajusza sem, helyette gyönyörű, dús, barna haja, amit, ha copfba kötött, élete első esztendejében lépegető kicsi fiam előszeretettel csengőnek használt, azaz boldogan húzogatott. Mikulás-csere Sokszor és sokat beszélgettünk-főleg miután gyermekem babakorának rendszeres védelmezőjévé, megvidámítójává vált, az azt követő másfél évtizedben pedig még inkább így tudtam meg, hogy az igazi Mikulásszerepet is többször kipróbálta, például a nálam pár évvel fiatalabb fia tinédzseréveiben. Végigszaladtam a városon a bokámig érő, piros kabátban, derekamig érő vattaszakállal, és bekopogtam a bolyais tizenkettedikesekhez. Az osztályfőnököt persze előre értesítettem a szándékomról, csak a gyerekeknek és az éppen órát tartó tanárnak volt meglepetés az akció. Úgy éreztem, hogy jólesne a hamarosan hivatalosan nagykorúvá váló csapat gyermeklelkének egy váratlan simogatás. Igaz, a csoki-Mikulás és egyéb édességek mellé, poénból, egy szál cigarettát is csomagoltam, ezt fel is rótta nekem az egyik anyuka a következő szülői értekezleten. Mindig vannak akadékoskodók, akik ahelyett, hogy a gesztust értékelnék, a részletek közt elveszve keresik a hibát, de engem az ilyesmi sosem érdekelt Hétköznapi történet Nagy Székely Ildikó igazán. Csak a ragyogás számított, amit a fiam és a haverai szemében láttam - mesélte barátnőm, aki december 5-e estéjén a mi kedvünkért is többször magára öltötte az ajándékhozó szerepét. Igaz, a legelső Mikulásunk az édesanyja volt, színes fényképek sokasága őrzi a varázsperceket, amikor a kék szemű, ezüstszakállú „ idegen ” ezüstpapírba vont botjával ----------------------------bekopogott hozzánk, és az ajtót nyitó apróságnak bemutatkozott. Barátnőm szintén nagyszerűen értett a csodateremtéshez, és nemcsak ezeken a különleges estéken, hanem az év megannyi történése előtt és alatt is. Ha nyaralásból tértünk haza, lufi és vidám rajzos felirat várt az ajtóban, és a születés-, név- és gyermeknapra virradó reggelek sem telhettek el megannyi apró ünnepszikra nélkül. Az egyik legemlékezetesebb „ Mikulás-pillanat ” mégis egy hétköznapi estéhez kötődik, amikor az egyetemről hazaérkezve sült alma illata fogadott otthon, barátnőm pedig a földön ülve etette életem legfontosabb - akkoriban még Hüvelyk Matyi-méretű - szereplőjét a maga készítette húsos, krumplis, markos finomsággal. Több mint másfél évtized telt el a jelenet óta, így joggal tevődik fel a kérdés, miért kellett nekem most minderről beszámolni. A válasz egy egészen új képkockában rejlik. Fehér köpenyes, Mikulás-sapkás, meleg tekintetű férfi mosolyog azon a pár napja készült fotón a mobiltelefon kamerájába, de aki valamennyire is ismeri, tudja, hogy jóval messzebbre néz. Mérföldeket szel át az a tekintet, egy meseszép északi kisvárosból egyenesen Marosvásárhelyig repül, hogy az egykori tinédzser, akinek osztályához a 18. év küszöbén különös vendég érkezett, lélekben újra azzal tölthesse a Mikulást, akit a legjobban szeret. így cserélődtek fel szép csendben az új, külföldi létforma okozta távolság örök várakozásában az ünnep táján betöltendő szerepek. - Ez a legszebb Mikulás-ajándék - mondta barátnőm, miután múlt pénteken nekem is átküldte a fényképet. Egy számomra idegen és enyhén ijesztő ünnep forgatagában talált rám üzenete. Nem hiszek a véletlenekben, tudtam, hogy ennek is rendeli ideje volt. Az óceán túlpartjáról érkezett mosoly - bár nem nekem „ címezték ” - kicsit engem is elvarázsolt, és elvitt magával egy hólepte tájba, ahol téli estéken szelíd őzek néznek be az ablakon.