Néző, 1973 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1973-01-01 / 1. szám
z 1887-es ősbemutatón a JA szerző kérésére Francesco Ä A Tamagno alakította Otelló szerepét. Ez az öles termetű művész nem sokkal halála előtt, 1904-ben ledfle mezre énekelt három Otelló-részletet: Otelló belépője, Óra e per sempre, Otelló halála. Kezdetleges eljárással készült megrendítő felvételek. A hárfaként pengő zongorakíséret véznán burkolódzik a tragikus fényű orgánumba, mely úgy morajlik, mint a hegyomlás, s még ma is él és uralkodik, csaknem hetven éve túlragyogja az ósdi viaszlemez sercegését. Egy-egy szám roppant kőszirtből kifaragott érdes kolosszus. Számtalanszor megkísértett: mi volna, ha most Tamagno föltámadna és eljönne közénk? Ezt a toronymagas, keserű szavú, szívbeteg énekest ugyanis maga a szerző tanította be szerepére: a fiatalon őszült, szakállas aggastyán „gyöngéd tenorhangon” előénekelte Tamagnónak a szólamát... Számtalan tanulmány foglalkozhat Verdi elgondolásának kikövetkeztetésével, annyi bizonyos, hogy ez a három felvétel az utolsó hiteles tanúbizonyság, milyennek álmodta meg hőse hanghordozását. Milyen érzések közt hallgatná Tamagno ezt a felújítást? Elámulna a meggyorsult ritmusokon. Igaz, ezt szokná meg a leghamarabb. És örömmel nyugtázná azt a szívből fakadó délszaki szenvedélyességet, amellyel Erdélyi Miklós, az első szereposztás karmestere vezényel. Az utóbbi idők fáradtan vonszolódó előadásait csak egy-egy vendégművész fellépése serkentette hébe-hóba. Erdélyi megmutatta: saját erőkből is mindvégig lendületes és egységes zenei produkció teremthető. A szereplőgárda, a kórus és a zenekar együtt zeng, szilajon és keményen, ha az utóbbi színe-fénye és ereje olykor alatta is marad, a karmester elképzelésének. Bizonyos megindultsággal hallgatná Tamagno a címszereplőt. Simándy eljutott művészi pályafutása magaslatára, alakítókészsége kiteljesedett, de az elmúlt évtizedek megcsorbították legfőbb kifejező eszközét. A közönség mámorosan ünnepli, és méltán. Megrázó Otellót teremt, egy válságba jutott idősödő férfi kétségbesése tör ki belőle, amikor dús, de megsötétült középhangjait hallatja. Magasságait — a jajkiáltásokat! — a színészi indulat élteti. Ez nem a mór barbár dührivalgása. Annál kifinomultabb, megtörtebb. A férfi önérzetében sebesült hős ideges gyötrelmeit ritkán hallható lágy, panaszos haraggal szólaltatja meg; nem a szokott herkulesi Otellót, hanem még mindig hajdani apollói önmagát teremti újjá. Melis György, mint mindig, színészi játékban is, hangjellemzésben is tökéletesen kidolgozott. Művészi lelkiismeretességből minden fiatal énekes példaképe. A felújítás legérdekesebb alakítása az övé: új színeket varázsol elő a torkából, egy fölényes, hercegi méregkeverő lelkialkatával működik, ami szétfeszíti Jago izzadt katona köntösét. A két férfi főszereplő jellegzetesen modern és befelé forduló, valamelyest lesimított figurává alakította át Shakespeare és Verdi nyers, olykor durva, maradéktalanul férfias reneszánsz zsoldosait. Déry Gabriella nem törekedett ilyen átértékelésre. Talán még be sem fejezte szerepe érlelését. A másik szereposztás dirigense Nagy Ferenc. Biztos ízléssel építkezik, de nem egy részletfinomság elsikkad a kezén. Szőnyi Ferenc énektechnikáján és szerepfeldolgozásán még csiszolhat. Sólyom Nagy Sándor viszont szépen és helyesen énekel. Ha az évek meghozzák hangjának drámai súlyát, és kedélye hozzákérgesedik a figurához , kiváló Jagó lesz belőle. Sudlik Mária nemegyszer okozott már kellemes meglepetést, Desdemonája is mély átélőképességű, talentumos művész alkotása. A hibátlan technikai megoldásokkal ő is adósunk marad, de drága kinccsel kárpótol: tiszta, igazi áhítattal, ami minden megnyilatkozásából sugárzik. Énekesi teljesítménye egészében megnyerő, sőt — az Ave Mariában — több annál: hiánytalanul szép, talán feledhetetlen. Hogy Tamagno hogyan fogadná Forrai Gábor új díszleteit? Valószínűleg nem értené, miért vezet nászi szobájához ugyanaz a jellegtelen kettős karú lépcső, amely neoprimitív trónusához is visz. Vajon miért van a kulisszákon olyan kevés Ciprusra utaló elem ? Mert inkább a római Colosseumra emlékeztetnek. Félkörvázukban van valami időtlen, semleges, seszínű, kivéve Szent Márk velencei oroszlánját és a vitorlák rengését a viharos tengeren. Csak a jelmezekkel együtt hatnak. Azok viszont valóban látványosan izzanak fel a díszletek poros szürkéi közt tüzes bíborokkal, paprikapirosaikkal, vagy tizianói aranysárgáikkal. MAJTÉNYI ZOLTÁN Az emberiség történetének kialakultak örök alakjai — akiknek az eredete vagy réges-régi legendák, mondák homályába vész, vagy egészen „kézzelfoghatóan’’, származásában közelebbről kultúrhistóriai. Hogy hol kezdődik egyik-másik ilyen figura, olykor nehéz megmondani: „Ádám és Évánál”? Nos, ez nagyon téves válasz volna, hiszen így nevezett két derék ősünk egyáltalán nem tartozik az öregek közé. S hogy mindjárt a témához jussak: Éva ősanyánk a maga biblikus eredetével körülbelül egykorú Medeával. Az utóbbi — Medea — Héliosznak, a Nap istenének sarjadéka, a barbár kolkhiszi fejedelem, Aietész lánya. A világirodalom egyik legismertebb nőalakja Déry Gabriella, Simándy József A görög drámairodalomból örököltük ezt a félelmetesen nagyszerű nőnemű teremtést, akinek a büszkesége, az önérzetessége még anyai ösztönénél is erősebb, akinek a szerelme egyszerre felemelő, végtelen, szenvedélyes, következésképp irtóztató és pusztító is. Micsoda belső ellentmondás, micsoda lélektani bonyolultság, kuszaság az emberi lény tudati és ösztöni világának mélységében. Elképzelhető, hogy egy drámaíró, Euripidész, két és fél évezreddel ezelőtt ilyen pontosan belelátott az emberi lény belsejébe, indulatainak mélységeibe? A kérdés merőben szónoki: ismeretes, hogy Euripidész elképesztően „modern" szerző. Ennek is köszönhető, hogy Medea például vissza-visszatér a drámairodalomban. Ilyen visszatérés Franz Grillparzer drámája is. A két és félezer éves elődhöz viszonyítva a mű szinte mainak mondható — mindössze százötvenkét esztendős. Hogy az osztrákok nagy költője és írója miért vette elő a témát, miként kapcsolódott az „arany gyapjú” monda a Habsburg-házhoz, amelynek sorsa rendkívüli módon foglalkoztatta Grillparzert — itt most bővebb kifejtést nem kíván. Medea feldolgozása a világ színpadain meggyökeresedett, nálunk is tartós sikert aratott. Grillparzer részletezőbben mondja el Medea és Jazon történetét, sorsát, mint a görög eredeti — alkalmat teremtve a továbbmenő lélektani részletezésre. Nemcsak az emberi tartás, önérzet, szenvedély kap itt tragikusan szép megfogalmazást, hanem az erkölcsi kibúvót kereső megalkuvás, a vállalt erkölcsi kötelezettség „finom” és fokozatos elejtése, a hatalom mutatós jóságoskodása, valóságos gyávasága és meghunyászkodása is.