Néző, 1977 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1977-11-01 / 11. szám
A HÓNAP INTERJÚJA MAJOR TAMÁSSAL »A művészet mindig játék...« Major Tamás egyéniségének legfőbb varázsa fiatalos lendülete, töretlen munkakedve, szinte örökös jókedve. Akár színpadon, akár pódiumon látni, vagy épp a rendezői asztalnál, elkápráztat kortalan vitalitásával. Pedig a lexikonadatok nála is tanúskodnak az idő múlásáról. A legszörnyűbb, amivel egy színésznek önmagában meg kell vívnia, hogy a babérokon megpihenni nem lehet. Sokáig lehet egy színésznek sikere azzal, hogy megőrzi a legsikeresebb kifejező eszközeit, megcsinálja a saját szobrát. Ezzel sokáig be lehet csapni a közönséget, nagyonnagyon komoly küzdelem ennek elkerülése. Hiszen először mindig a sablon jelentkezik, először mindenki „raktárból” dolgozik. Ilyenkor hisszük azt, hogy egyszerűek vagyunk. Pedig meg kell találni minden versben vagy szövegben azt, amit addig még nem tudtam. Sok-sok nehéz, izzadságos munka után jön létre egy olyan könnyed mutatvány, hogy a rendkívül összetett dolog is egyszerűnek hat. Ez a végcél nem a kiindulási pont. Ezt kell bizonyítani estéről-estére. Ezért van az, hogy akárhol, akármikor lépek fel, ma is ugyanazzal a szorongással megyek ki a színpadra, mint pályám kezdetén — sőt, talán még nagyobbal, hisz ma már jobban érzem a tétet és a felelősséget. — A tét és a felelősség átérzése jellemző egész pályájára: elég, ha csak a felszabadulást közvetlenül megelőző időkre gondolok. A novemberi ünnep még az Ady-év kapcsán sem árt ezekre az időszakokra emlékezni. Ezekben az ünnepekben az a csodálatos, hogy akkor, amikor az ott felidézett események megtörténtek, még senki sem gondolt arra, hogy abból egyszer ünnep lesz. Az ünnepeket is élővé kell tenni — ahogy ez színházi vonatkozásban a klasszikus drámák előadására is igaz. Hiszen a klasszikus művek sem klasszikusnak születtek, megírásukkor éppen aktualitásuk volt éltető erejük. Shakespeare és Moliére írás közben nem gondolt az örökérvényűségre, mai előadásainak kell ezt tükröznie. Az ünnepeket is ugyanígy kell élőré idézni — nem magunktól kell meghatódnunk, az ünnep megelevenítésével kell meghatódást kiváltanunk. — A gyakorlat azt bizonyítja, hogy ez inkább csak vészhelyzetekben szokott sikerülni. — 1945 előtt harcban lehetett élővé tenni az ünnepeket, küzdve az akkori idők hamis pátosza ellen. Az akkori politika igyekezett kisajátítani a maga céljának megfelelően nagy költőinket, művészetüknek csak egy részét hangsúlyozva. Mi egy rendkívül feszült légkörben, az aggodalmaskodó uralkodó osztállyal szemben, a párt felszólítására idéztük a múltat, hagyományainkat. Nemzeti értékeinket antifasiszta szellemben elevenítettük meg. Ebben a küzdelemben humor is volt. Hiszen kevés nevetségesebb helyzetet lehet elképzelni, mint amilyenbe az akkori cenzúra került, amely csak igen rossz szájízzel tudta volna betiltani azokat a magyar költőket, akikről az iskolában tanítottak, ha patetikus módon és a kultúrfölényt hangoztatva is. Így aztán viszonylag hosszú ideig tudtuk előadni ezeket a költeményeket. Mert az mégiscsak kellemetlen volt, hogy a cenzúra betiltani kényszerült olyan költeményeket is, mint Csokonai Estvére, vagy Arany balladái. De még Petőfinek Levél egy színészbarátomhoz c. verse is politikailag veszélyesnek bizonyult. Ebben a költő így ír: „Az isten adja, hogy minél előbb aképpen álljon művészetünk, amint valóban kéne állnia.” Az Egyedül vagyunk c. lapban belső vezércikk jelent meg, azt írván: tudjuk mire gondol ez a kommunista színész, hogy mikor jön el az az idő, amire Petőfi gondolt. Igaza volt a cikknek, tudtam, s a közönség is tudta. Mindannyian azt éreztük, hogy ez egy nagyszerű játék, melynek éltető eleme az a cinkosság, mely minden este kialakult a néző és előadó között." Az emberek azért jöttek el estjeinkre, mert tudták, hogy nagyszerű gondolatokat fogunk idézni, tudták, s mi is tudtuk, hogy érteni fogjuk egymást. A múltnak ez az élő idézése nem sikerülhetett volna e cinkosság nélkül. Hát még ha a kortárs költőket idézzük. Ady és József Attila szavai óriási mozgósító erővel bírtak, mert bár a kultúrpolitika Adyból a fajmagyarság attitűdjét igyekezett hangsúlyozni, az aktuális forradalmi szándék nyilvánvaló volt. Félreértés ne essék: nem kívánom vissza azokat az időket, de azt szükségesnek látom, hogy ma is törekedjünk a közönséggel egy ilyenfajta kapcsolat megteremtésére. — Ehhez persze arra is szükség volna, hogy átérezzük napjaink forradalmiságát. — Ez csak úgy történhet meg, ha tudjuk, hogy a forradalmiság nem más, mint egy vállalt magatartás, amely arra kötelez, hogy minden felháborítót, minden hamisat, minden aljasat, mindent, ami hazug, ami visszahúz, elhallgatni nem lehet, a felismert igazságot vallani kötelező. — Major Tamás ezt az eszmeiséget a legkülönbözőbb rétegekből kikerült közönséggel Ady versein át tanította meg. — Már a versek kiválasztásával is meg lehetett és meg lehet valósítani ezt a programot. Ha»a Küldöm a frigyládát be volt tiltva, akkor Esze Tamást idéztük, ha ezt sem lehetett, akkor Ady szerelmes verseiből válogattunk. Hogy ezek elmondásával is lehet politikai tartalmat közvetíteni, arra minket Reinitz Béla tanított meg. Nemcsak a „Mit bánom én, ha az utcasarok rongya” volt lázadás az avítt szerelmi kapcsolatok ellen: a Szerelem eposza is az elembertelenítő társadalom ellen emelte fel a hangját. És a közönség ezt is megérezte. Ha azt hallotta: „csak hazudni kéne, mennyi minden jönne magyar eredménnyel, sikerrel, örömmel” — tudta, hogy ezek a sorok forradalmiak. — Ez a többértelmű jelenidejűség nemcsak az előadói pódiumon jellemzi önt, hanem egész színházi tevékenysége során is. — A színház olyan élő művészet, melyben az előadások fölött törvényszerűen eljár az idő. Azok a módszerek és megoldások, melyek egykor alkalmasak voltak, ma már nem képesek közvetíteni az aktuális tartalmat. A színház feladata, hogy érzékeltesse: valami van a levegőben. A modern színházról lehet közhelyeket mondani, sőt egyes nagy rendezők nagy előadásait példaként felhasználni is lehet. De nem változni és utánozni sosem szabad. Az életben és a művészetben is naponta fel kell ismerni az új dolgokat. A modern színház felfedezte, hogy a közönséggel nemcsak egyfajta kapcsolat lehetséges. Ehhez azonban meg kell vívnunk a harcot a 19. századi színházi szemlélet betokosodottságával, ma már hazug patetikusságával. Úgy érzem ma ez van a levegőben. Ennek jegyében kell olyan lelkesedéssel nekifogni minden egyes előadásnak, ahogy ezt 1945 után tettük, amikor ez létfontosságú volt. Ha ezt elmulasztjuk, akkor minden előadás kipipálható munka, felmondható lecke marad, s az örömöt vesszük el magunktól és a közösségtől is. Ne kötelező olvasmányokat mutassunk be, hanem egy darabot a saját vívódó életünkből, mely soha nem ismerheti önmagát. Új életnek mutatunk tükröt — azt hiszem, a Hamlet-i megállapítás ma is a legmodernebb. — Ha Major Tamást jellemezni kell, visszatérő motívum Brechtpártisága. Ez a vonzódás az elmondottak alapján sem lehet véletlen. — Van Brechtnek egy Rézvásár c. művészeti-elméleti-filozófiai, párbeszédes formában megírt műve, melyet a Brecht színház színre is vitt. Ennek egyik részletében egy szabadtéri előadás után a színész megkérdi a filozófustól, hogy tetszett a játéka? A filozófus nem egészen meggyőzően azt mondja: hát tetszett, csak az a baj, hogy bár szabadtéren ültem, én a szenvedélyes szivaros egyszer sem tudtam rágyújtani, mert képtelen voltam szabadulni a hatásod alól. — A színész ezt bóknak fogja fel, ám a filozófus folytatja: Igen ám, de így nem tudtam meg, hogy a szerző miért írta meg a darabját. A szuggesztivitásodra emlékszem csak, pedig az előadás során egy-egy pillanatra el kellene gondolkodnom a látottakon, regisztrálni kell őket, különben csak megrendülve megyek ki a színházból, de nem fogok felháborodni. Nem leszek arra kényszerítve, hogy holnaptól egy kicsit másként éljem az életemet. Az értelemre és szenvedélyre szükség van, de meg is kell állni egy pillanatra, el kell idegenednem ettől, hogy a színház a tudatomra is hasson. — Nem véletlen, hogy beszélgetésünkkor ön éppen Brecht: Puntilla úr c. darabja címszerepének eljátszására készül. — Igen, hiszen Brecht volt az előharcosa annak, hogy a színház és közönsége között nemcsak a meghatott, fennséges, illedelmes kapcsolat létezik, ö nyitott utat a nem belenyugvó, hanem világot változtatni akaró, felháborító, mozgósító színháznak. Ezt kell nekünk is újra meg újra megharcolni. Életre kell kelteni emberi magatartásokat, konfliktusokat, társadalmi helyzeteket — nem félve attól, hogy ez a játék húsunkba vág. Hiszen József Attila a saját szörnyű korával is sokszor humorral, néha akasztófahumorral küzdött meg. De tudott játszani, és ez a játék teszi költészetét leleplezővé és vonzóvá. Vonzóvá, a mindenkori közönség számára. Együtt kell játszani a közönséggel, hogy élő legyen a kapcsolat, ez a színház és a művészet lényege, természetes hát, hogy ezt megvalósítani a legnehezebb. A legszebb is. Bányai Gábor 7