Nimród, 1920 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1920-01-01 / 1. szám
1920. JANUÁR HÓ. NIMRÓD 3 AZ ELKOBZOTT VADÁSZFEGYVEREK VISSZASZERZÉSE. A magyar belügyminiszter, a magyar földművelésügyi miniszterrel egyetértőleg 88279/1919. VII. sz. rendeletével bizottságot küldött ki a vörösök, majd a románok által elkobzott vadászfegyverek visszaszerzésére. A miniszterek ez üdvös intézkedése a «Hubertus» Magyar Vadászok Országos Egyesülete elnöksége kezdeményezésének eredménye, amennyiben a «Hubertus» több memorandumában vázolta a magyar vadászok siralmas helyzetét, melybe értékes vadászfegyvereik elrablása folytán kerültek s ennek folyományaképen válságos helyzetbe jutott az egész magyar vadászat. A belügyminiszter helyes érzékkel, vadászemberekből állította össze a bizottságot, amely így nemcsak szakértelemmel, de azzal az ambícióval és melegséggel kezeli az ügyet, ahogy a vadász a fegyverét szokta szerezni, kezelni. A bizottság elnökévé kinevezte : Dr. Pilaszanovich Antal belügyminiszteri osztálytanácsost, a «Hubertus» ügyvezető alelnökét; bizottsági tagokat: Sugár Károly miniszteri tanácsost ,a Vadászati Védegylet titkárát, K. Nagy Lászlót a «Hubertus» ügyvezető titkárát és gy. Takách Gyulát, mint a Vadászszövetség megbízottját. Ez a bizottság azután kiegészítette magát a három országos egyesülés 17 szakértő tagjával, továbbá a földmivelésügyi minisztérium részéről Hausmann Béla erdő-főmérnökkel és az államrendőrség részéről Újhelyi József rendőrtanácsossal. Ez eddig rendjén volna, de nagyon is félő, hogy a bizottság raktárába majd csak igen kevés vadászfegyver gyűlik össze s nagy lesz a kiábrándulás azok részéről, akik túlzott reménységgel vannak eltelve a bizottság munkájának eredményét illetően. Mert hogyan is áll a dolog ? A kommunisták a legvadabb terrorral csaknem minden vadászfegyvert beszedtek az egész országban. A vidéken összeszedett fegyvereket a legtöbb helyről Budapestre irányították, azonban ezekből nagyon kevés érkezett meg a fővárosba, mert útközben egyes «elvtársak» politikai megbízottak s egyes rendészeti közegek a legértékesebb vadászfegyvereket csirkéért, tojásért, túróért eladogatták a falvakban a «megbízható» elemeknek. Hasonlóképpen történt Budapesten is. A tőlünk elrabolt fegyverek legértékesebbjeit széthordozták a gyűjtőraktárakból azok, akik a vörös világ alatt valamelyes hivatalt «becsülettel» betöltötték. Ezek a jó «elvtársak» is értékesítették a fegyvereket s a szemérmetlen uzsora titokban még ma is folyik. Természetesen tisztességes érzésű vadászember kéz alatt nem mert fegyvert venni, mert nem tudja az eredetét. De azért sokan eltévelyednek s ha megszerezték előbb a fegyvertartási engedelmet, szívesen fizetnek 80- 100 koronás sablon fegyverért 4—5 ezer koronákat, jobb fegyverért 10—20 ezret is, csakhogy a vadászat régen nélkülözött sportjának áldozhassanak. Aztán jöttek a románok. Ezeknek is első dolguk volt a fegyverek összeszedése. Ők azonban már kevesebb szerencsével operáltak, akik a vörösektől szereztek vadászfegyvert, dehogy is adták be a románoknak, így aztán a román megszálló csapat Budapesten körülbelül 15,000 darab vadászfegyvert és 60—70 ezer darab revolvert és pisztolyt talált csupán a vörösök raktáraiban. Ezeknek egy részét magukkal vitték, a legtöbbet azonban kivonulásuk alkalmával eladogatták. A bizottság tehát az előtt a nehéz feladat előtt TARCA ”□ „FŰIT. írta: Drisnyey László. Teliholdas éjjel vaddisznó-lesről ballagtam hazafelé a perényi úton a hidaki-mocsár mentén, amidőn egyszerre csak láng vetődik fel a mocsárból; egy-két szempillantásig imbolygott ide-oda s eltűnt. Tűzre kelt mocsárlég volt a tünemény, amelyet a nép mifelénk — Abaujmegyében — Szent Antal tüze néven ismer és kísértő kincset sejtvén a fény alatt, lelkében megremeg. A remegés érzete engem ugyan nem bántott, de a múlandóságot juttatta eszembe, a volt és nincset, a «Fűit »-ot. És itt előhívom a városligeti fenyvesekben szerénykedő «Fuih-oa felírásé emlékkövet. Pesti jogászkoromban már kedvenc sétahelyem volt a városliget. Sétáipat rendszerint az említett kő felé irányítottam, melynek hátterében a vadászszemnek oly jóleső szép nyírfacsoport fehérzik. A kíváncsiság vonzott e helyre, hogy tulajdonképen kinek a hamvait jelzi e szerény felírást viselő kő, míg végül egy napilaphoz intéztem efelől kérdést, honnét azt a választ nyertem, hogy egyik verzió szerint egy excentrikus fiskális nyugszik a kő alatt, másik verzió szerint azonban egy sportsmann kedvenc paripája emlékét találta ekkép megörökítendőnek. A »Fait»-probléma tehát továbbra is megfejtetlen maradt előttem s a kő ma is csak mint az elmúlást jelző emlék maradt meg nálam. Ily gondolatok kergették egymást agyamban az el tűnt fény felett, miközben tekintetemet jobb felé vetve, egy puskalövésnyire tőlem megpillantom a Kecét, újabb tápját fustos gondolataimnak. Hogy mi nekünk a Kece és illetve, hogy mi volt az hajdan, azt csak mi, kik ismertük fénykorában és akik boldog részesei voltunk az ottani vadászos mulatozásoknak, tudjuk igazán méltányolni és az ahhoz fűzött emlékeket kegyelettel meg is őrizni. A Kece Hidasnémeti, Abaúj-Torna megye kis községe határában fekvő, részben fi községnek, részben magányosnak tulajdonát képező sűrű kis erdőrész, a nyulak és őzek, s főleg a rókák kedvenc otthona, búvóhelye, s itt-ott az őszi és téli hónapokban — erősen sűrű volta mellett — a vaddisznóknak is megfelelő vacka, mely erdőrészt emlékezetessé a Kece hajdani vadászremetéje, a mi kedves Budi bátyánk — a felső vármegyék leghíresebb Nimródja — Ferdinándy Rudolf tette. Ferdinándy Rudi bátyánk hajdan a felvidék messzehírű embere volt, kit a szomszédos falvak népe« Lúdor a Hidakról» (Hidaktól helyett) névvel tisztelt meg, ■pietással említve nevét, mint megcsodált híres vadászét. Katonatörzsből fakadt, típusa volt a Carvell-ként lévő, nemes vadászoknak. Apja, Mihály, az 1810-ben elhalt őrnagy, aki 1794-ben mint kapitány, György nevű agglegény testvérbátyjával együtt címeres nemes levéllel emeltetett a nemesek sorába, megalapítója volt a megyének és hazánknak sok jelest szolgáltatott Ferdinándy családnak.