Nimród, 1938 (26. évfolyam, 1-36. szám)

1938-06-20 / 18. szám

1938. JÚNIUS 20. NIMRÓD VADÁSZ ÚJSÁG VADÁSZEB ROVATVEZETŐ: FELIX ENDRE. MENNYIT ÉR A JÓL BEVADÁSZOTT VIZSLA? Közli: Felix Endre. Erre a kérdésre csak akkor adhatunk választ, ha a vizslát munkában látjuk. Ugyancsak ez a válasz erre a kérdésre is : mit kérhet valaki egy jól bevadászott vizsláért? Hogy a két kérdésre némi fényt vessek, az alábbiakban igyekszem megvi­l­ágítani. Magyarországon nehéz vizslát eladni. A mi vadászaink hozzá voltak szokva ahhoz, hogy vadászkutyáikat ajándékba kapták. Üzletszerűleg nálunk alig foglalkoztak vadászkutya­­eladással. Talán ez lehet oka annak is, hogy vadászaink, nem igen sokra értékelik az itthon bevadászottakat. Azonban kül­földi vizslákért horribilis összegeket adnak. Akárhányszor, ha hazai vadászainktól egy jól bevadászott vizsláért csak a felét kérik annak az összegnek, amit a külföldiek egy közepes vizs­láért «követelnek», hazai vevőink mosolyogva legyintenek a hazaiaknak, — hogy lehet ennyit kérni? Legyünk őszinték. Ezeknek a magyar vevőknek bizonyos fokig igazuk van. Hiszen Magyarországban szakszerűkig alig foglalkoztak vadászkutyák betanításával. Az erdészeti szak­iskolában, főiskolában alig helyeznek rá súlyt. Komoly tanfo­lyamot eddig (3­ -4 év óta) csak a vérebesek tartottak. (Meg is van az eredmény : kiváló vérebvezetőink vannak, s a véreb ára egy színvonalon van a külföldivel.) Vizslaidomító tanfolyam még egyáltalán nem volt. Ennek hátránya észlelhető is. Alig van néhány megbízható hivatásos idomítónk. Az a néhány úrvadász, aki maga idomítja vizsláját, nem foglalkozik hivatásosan. Pedig ezek értenek hozzá. A versenyen egyik-másik valóságos művésznek bizonyul, s oly magasan áll a hivatásos idomítók fölött, hogy mesteri munkájukat alig lehet emezekével össze­hasonlítani. Igaz, hogy ezek semmi pénzért sem válnának meg kedvenceiktől! Hogy Magyarországon vásárolhatnak mégis 80—150 pen­gőért vizslát, annak több oka van : első, amit már említettem, hogy a magyar vadász csak a külföldi idomításban bízik, s így a hazai idomítók kénytelenek vizsláikat elkótyavetyélni ; a második ok, hogy számos vizslaidomító maga sem tudja meg­becsülni a vizsla értékét ;­­a harmadik ok a képzett vizsla­­idomítók hiányában keresendő. Ezektől származnak az olcsó vizslák, melyek annyit is érnek. A hivatásos vizslaidomítónak éppen úgy kell számolnia, mint más üzletembernek, akár egy lókereskedőnek. A lókeres­kedő egy fajtiszta lipicai lovat nem adhat annyiért, mint egy közönséges közepesjárású parasztlovat. A hivatásos vizsla­idomító sem adhat egy pedigrés, kifogástalanul vadászó vizslát annyiért, mint egy korcs beugró kutyát. Felmerül az a kérdés, mennyi lehet az átlagára egy jól be­vezetett vizslának? Ceruzát veszünk elő és kiderül: a kölyök korában 50 pengőért vesszük, két évig etetjük. Bár a bíróság havi 15 pengő kosztpénzt ítél meg, de vegyünk csak havi 10 LSAJ TÁRCA AZ ESERNYŐ. írta dr. Szalay Kornél. Ne tessék megijedni, ez a pár sor nem az Esernyőkészítők és Rokonszakmák Országos Egyesületének hivatalos lapja számára íródott. Nem tévedés, hogy a Nimród hasábjain ilyen címmel láthat cikk napvilágot, de ezt a címet voltam kénytelen adni, mert kedves vadásztársaimat arról szeretném meggyőzni, hogy a vadászatra igenis lehet befolyással egy esernyő. Helyszűke miatt a történeti visszapillantásoktól el­tekintek és nem foglalkozom az abesszín hercegi vadászatokkal sem, akik tudvalevőleg utoljára használtak vadászaton eser­nyőt, hanem szigorúan a magam szerény, de tanulságos ese­tére szorítkozom. Így is messze vissza kell vezetnem az olvasót, hogy a tanulság kel­ően kidomborodjék. Kezdem azzal, hogy­ éltem egy erdőben, amelynek egyik vége a magyar Alföld közepén, a másik valahol Szlavóniában volt. Voltam szegény állástalan diplomás halászmester és tobzódtam a szabadságban, mint a madár, aztán egyik nap levelet hozott a posta és harmadnap itt ültem Pesten az író­asztal­­mellett. És ülök itt már egy éve, az erdők szabadságáról csak álmodozom. Karácsonykor egy öreg barátom azzal lepett meg, hogy májusban szívesen lát és most meg is lőhetem azt a vén bakot, amit már évek óta nézegetek. Karácsonytól május elsejéig összesen 5 hónap, 18 hét, azaz 126 nap és 126 napon keresztül álmodoztam az én bakom­ról. 126 nap estéjén és 126 nap reggelén számoltam az e­fogyott­­és a még hátralévő napokat, míg végre elérkezett a 125. nap és és csomagolni kezdtem. Nem érti ezt, akinek erdejében öreg bikák járnak, aki a trópusokra jár rekord-agyarú elefántok után, aki vitorlás lapátú jávorokat hoz haza, hogy mit lehet 126 napig drukkolni egy ócska kis őzecskéért, de a madár se tudja, hogy szép a szabadság, a hal se tudja, hogy jó a vízben, amíg benne él. És tessék elhinni, szép a szegénység is, csak éppen élni kell tudni vele, éppen úgy, mint a gazdagsággal. De hát hagyjuk az elmélkedést, elérkezett a 125. nap, lázasan szedtem össze a holmimat és szokásomtól eltérőleg, egy órával­­előbb elindultam a vonatra. Este hét óra volt, kiléptem a kapun, szakadt az eső és ekkor követtem el a hibát, amit ha valaki a káromon tanulni akar, elkerülhet. De hát ki tanul más kárán? Mint említettem, szakadt az eső. A villanyóra minden két­séget kizáróan mutatta, hogy még rengeteg időm van és így visszamentem az esernyőmért. Nem vagyok babonás, bár sohasem szerettem a Budai nénivel találkozni, mikor hajnalban horgászni mentem, (Budai nénit. i. az egyik halász felesége és 69 éves) de nyugodtan folytattam mindig a szalonnázást, ha kiesett a kezemből a bicska és megállt a földben, sohasem köszöntem kezét csókolommal a vízhordó szamárnak és nyu­godtan visszamentem érte, ha mondjuk, az üveg kimaradt a zsákból. Most se gondoltam babonára, amikor lehoztam az ernyőt, de hát úgy látszik a korsó addig jár a kútra, amíg el nem törik, és a túlvilágiak, akik ilyen apró jelekkel óvni akarják az embert, hitetlenségemben rosszhiszemű hányi­ vet­­séget láttak és el is ért a büntetésem, amint ma már hiszem, hogy mindenkit el fog érni, aki az én esetemen nem okul. Másnap, május elsején, még alig derengett, már a kocsin ültünk. Öreg barátom szívesen állta a szavát. Abban egyez­tünk meg, hogy kocsin végigjárjuk az erdőt. Jó pár lőhető bakot ismer. Először ő lő egyet, mert ezzel a bakkal kötelezett­sége van, aztán enyim az erdő. Kicsit hosszú volna leírni, hogy hány őzet láttunk. A két öreg szürke dombnak fel, domb­nak le, árkon-bokron keresztül cammogott, míg úgy 7 óra felé vagy negyven lépésre újra megláttunk egy őzet. Feküdt egy JAVÍTÁSOK FEGYVEREK LŐSZER BŐRÁRA OSZVALDIK JÁNOS PUSKAMŰVES most: IV., Petőfi Sándor­ utca 3. az udvarban. Telefon : 183-271. TÁVCSŐSZERELÉSEK BELÖVÉSEK j­utányosan készülnek 285

Next