Nimród, 1979 (99. évfolyam, 1-12. szám)
1979-12-10 / 12. szám
incecjú NIMRÓD: - Kíváncsi lennék, amikor a kezébe veszi a NIMRÓD- ot, mint vadász vagy mint főszerkesztő kezdi el olvasni? SZABÓ JÁNOS: - Az embert nem lehet kettéhasítani. Hivatásémti az újságírás, és szinte egyetlen szenvedélyem a vadászat. Természetes hát, hogy mindkét minőségemben egyforma érdeklődéssel veszem kézbe a lapot. Először talán mint vadász olvasom, de ugyanakkor nem hasíthatom ki magamból szerkesztői, szakmai nézőpontomat. Ha például valamilyen érdekes vadászati hírt találok a lapban, mint vadász kezdem el olvasni, de ha az írás nem köt le, biztos, hogy rögtön újságíró leszek. Nem tagadom, néha bosszankodom amikor érdektelen, nehézkes stílusban ,,előadott” írást olvasok... Előfordul. Mentség legyen persze a NIMRÓD számára, hogy ugyanígy, sőt jobban bosszant, ha az érdektelen témával, a gyenge fogalmazással a Magyar Ifjúságban találkozom. Sajnos ott is előfordul. NIMRÓD: - Jövőre a vadászújság 100 esztendős lesz. Mivel tenné az olvasók számára „emlékezetessé” ezt az évfolyamot? SZABÓ JÁNOS: - Csak jót és csak jól írnék ebben az évben! Azt hiszem, ez egy kis magyarázatra szorul. A jón azt értem, hogy csak a vadászok érdeklődésére és épülésére számottartó témákat dolgoztatnék fel - jól vagyis színesen, érdekesen, színvonalasan... A NIMRÓD sok olvasójával együtt igen nagyra becsülöm a lap utóbbi években bejárt útját. Ismerem a régebbi NIMRÓD-ot is, s bár nem ugyanarról a súlycsoportról van szó, mégis kézenfekvő az összehasonlítás. Úgy érzem, hogy a lap mind tartalmában és használhatóságában, mind kivitelében ugrásszerűen fejlődött. Hogy is mondjam ezt közérthetőbben? Egyszerűen jó kézbe venni a lapot, kicsit büszke is vagyok rá, hogy a magyar vadászoknak ilyen újságjuk van. Jónéhány külföldi vadászlapot forgattam már, nagyjából ismerem az úgynevezett vezető vadászújságok színvonalát, amelyekhez képest a NIMRÓD-nak egyáltalán nincs szégyenkezni valója... NIMRÓD: - Ne haragudjon, ha most közbevágok, talán nem lenne szerencsés, ha a NIMRÓD-ban dicsérné a NIMRÓD-ot, még akkor sem, ha a véleménye minden szempontból szakértőnek számít. Mint mindenkinek, így a különböző lapoknak is vannak erényei, és természetesen gyengéi. Beszéljünk inkább a hibákról... SZABÓ JÁNOS: - Látja ez a jó magyar szokás. Ha valamit értékelünk, többnyire egyoldalúan elkezdjük dicsérni, vagy ami még divatosabb: nekifogunk az ócsárolásának. Pedig ahhoz, hogy reális képet alkothassunk, a jót és a rosszat együtt, összefüggéseikben kell látnunk. És ha már abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy megkérdeztek, azt hiszem, jogom van elmondani a jót is... NIMRÓD: - Minden beszélgetőpartneremnek joga van azt mondani, amit akar, sőt amíg a lapot nem nyomtatták ki, többször meg is változtathatja az elmondott és leírt véleményét. Parancsoljon. SZABÓ JÁNOS: - Ne aggódjon, elmondom a kifogásaimat is... és menet közben nem fogom megváltoztatni a véleményemet. De menjünk sorjában. A jubiláló lap - hangsúlyozom, hogy véleményem szerint - sokoldalú információt ad a hazai és a nemzetközi vadászéletről, a legszükségesebb ismeretekről, betölti a hivatását, mert jól tájékoztat, nevel és szórakoztat. Gondolok itt az állandó rovatokra, a horizontra, a vadlexikonra, a bemutató sorozatokra, a portrékra, az aktuális vadgazdálkodási ismeretek felfrissítésére. Nagyon lényegesnek tartom a láp szolgáltatásait, azokat az apróságokat, amelyek nagyon is fontosak a vadászoknak. Például, hogy milyen időre lehet számítani, mikor lesz holdtölte, mire szabad vadászni... Sok mindent el lehetne még mondani, beszélhetnénk a nagyon hasznos mellékletekről, a kulturált, ízléses kivitelről, a kitűnő nyomdatechnikáról, a képszerkesztésről és a tördelésről. Mindent egybevetve, úgy vélem, a legtöbb magyar láb szerkesztője irigykedve nézi a NIMRÓD-ot, legalábbis azok, akik tudják, hogy kivételesen jó lehetőségek között is lehet rossz lapot csinálni. Külön említésre méltó, hogy a NIMRÓD az egyetlen lap a hazai sajtó széles palettáján, amelyik a tematikájához és a lehetőségeihez mérten kitűnően gazdálkodik a rajzokkal, az illusztrációkig. Lehet azon vitatkozni, hogy milyen rajz kell a mai embereknek, a naturális ábrázolás vagy az absztraktabb, elvontabb stílus. Én a NIMRÓD szerkesztőivel értek egyet, amikor a flóra és a fauna ábrázolásában merték vállalni a realista, naturális stílust, ehhez kerestek és találtak kiváló partnereket. És ha már ennél a témánál tartunk, sajnos nem mondhatom el ugyanezt a lapban közölt fotók jó részéről. Sokkal több gyenge fotót közöl a lap mint rajzot. Feltétlenül figyelemre méltó a szerkesztőségnek az a törekvése, hogy sok fotóst enged „szóhoz jutni”, de ez nem mindig jó, mert gyakran amatőr színvonalat kényszerít a lapra, s ezzel nem lehetünk elégedettek. Számomra ezt még az sem ellensúlyozza, hogy a pályázatok során sok ismeretlen fotós nyújtott rendkívüli művészi teljesítményt egy-egy képével, vagy sorozatával, olyan oldaláról mutatva be a természetet, amelyet a vadászoknak is érdemes felfedezni. Ez jó, de a lapcsináláshoz kevés. Látja, nem maradok adós a bírálattal sem, mert most sem csak a szerkesztő beszél belőlem, hanem a NIMRÓD-ot szerető vadász is. A lap további fejlődésének legnagyobb tartalékát abban látom, hogy jobban kellene törekedni az egyenletes, kiegyensúlyozott színvonal elérésére, nemcsak az egyes lapszámok, hanem a rovatok és műfajok között is. A vadászetika, a vadászati kultúra nagyon is szükséges fejlesztésének egyik hatásos eszköze például a vadászirodalom. A NIMRÓD kézzelfogható erőfeszítéseket tesz e tekintetben is, de a közölt vadásztörténetek jó részéből hiányzik a pontos megfigyelés, az átélés, a szenvedély, a művészi előadás... Kevés írás hasonlítható a nagy magyar vadászírók hagyományaihoz. Érdekes... a múltban a vadászat kevesek kiváltsága volt, mégis több elhivatott tolmácsolója akadt, mint manapság, amikor jóval többen részesülhetnek a vadászat élményében. Miért nem tűnik fel, vagy talán miért nem tudunk felfedezni egy új Széchenyit, vagy egy új Fekete Istvánt? A másik nagy tartalék az információk gazdagítása. Nagyobb teret kellene szentelni a külföldi jó és rossz tapasztalatoknak, kísérleteknek, eredményeknek, vadászati módoknak. Itt van például Olaszország és Franciaország helyzete, ahol sok a vadász, kevés a vad. Tanulságos lenne számomra arról olvasni, hogyan jutottak ide, hogyan vadásznak, már csak azért is, mert a legtöbb magyar vadász tudja: azért lőhetünk csak 2-2 nyulat, hogy többet adhassunk el nekik élve... És ha már részleteztem a lap pozitívumait, a negatívumokat sem hallgathatom el: azt mondom, amiről többet írnék vagy íratnék. Ilyenek a vadászetikai témák, a hazai és külhoni vadbiológiai kutatások eredményei, a vadászati oktatás hazai és nemzetközi módjai és eredményei, a humorosan feldolgozott vagy irodalmi igénnyel megírt témák, és nem utolsósorban a bátrabb, „tüskésebb” riportok. Gondolom, nem vagyok egyedül, aki azt mondja: lehetne erősíteni a lap kritikai hangvételén. Bőven van mit bírálni! Mint szerkesztő mondom, hogy a lap hitele, tekintélye csak nő, ha megalapozottan fellép a nemkívánatos jelenségek és emberi magatartás ellen. A Magyar Ifjúság tapasztalatai mondatják ezt velem, de szerintem egy az egyben áll ez a NIMRÓD-ra is. Befejezésül: ha jól tudom, nem sok lap élte meg eddig a világon alakításának századik évfordulóját. Őszintén irigylem azt a szerkesztőt, akinek megadatott, hogy a centenárium megünnepléséhez méltó „nagy dobás” kitalálásán törje a fejét... mert a jó és jobb munkán túl ez is kell... Ha nem tartja tolakodásnak, készséggel felajánlom szerény közreműködésemet. NIMRÓD: Boldogan élünk vele ... és nagyon köszönöm az elmondottakat. Amíg beszélt, többször fogtam meg hol az egyik, hol a másik ujjamat, nehogy elfelejtsem a kérdésem. Most csak a mutatóujjamat engedem el, és a kérdés így hangzik: Ön Fuchs Antallal együtt írt már egy vadászkönyvet, a Bagamoyot, de nem írt még a NIMRÓD-nak. Miért? SZABÓ JÁNOS: - A Bagamoyótól én még nem lettem vadászíró, csupán érdeklődéssel és nagy tisztelettel vettem részt egy gazdag „TERITEKEN" A NIMROD! * vadászélet tapasztalatainak közreadásában. Tóni bácsi naplója, élményei, tudása és az én írásgyakorlatom szülötte a könyv. Mióta élek, immár 48 éve, városlakó vagyok, de mindig vágytam rá, hogy kiszabaduljak az erdőbe. Megfoghatatlan vonzalom élt bennem debreceni gyerekeskedésem óta, hogy megismerjem az erdő titkait. Vadásztam már azelőtt is, amikor találkoztam Fuchs Antallal, akivel a valkói erdőt évekig járva többnyire afrikai élményeiről beszélgettünk. Én mégis neki köszönhetem, hogy tőle tanulva, mellette lettem, nevelődtem hazai vadásszá. Tanítómester, sőt olaj volt ő nálam a tűzre, és én azóta nem tudok és nem is akarok a vadászatról lemondani... Szükségem van rá, mint száraz erdesek a langyos esőre, nélküle úgy érzem, megfulladnék. Hogy ennek ellenére miért nem írok a NIMRÓD-ba? Gyűjtögetem az élményeket... Majd ha már úgy érzem, hogy saját élményeim, tapasztalataim alkalmasak mások okulására és szórakoztatására, akkor megírom őket. De ehhez még sok idő kell... NIMRÓD: - Sajnos az oldal terjedelme már csak egyetlen kérdésfeleletet tesz lehetővé; igyekszem befejezésül valami kellemetlent kérdezni. Ha Önön múlna, kinek tiltaná meg a vadászatot? Folytatása az 536. oldalon SZABÓ JÁNOSSAL, a Magyar Ifjúság főszerkesztőjével 531