Nimród, 1986 (106. évfolyam, 1-12. szám)

1986-09-10 / 9. szám

később „csatlakozott”a szalonkavadászat. Jenő bácsi Mosonmagyaróváron végezte el a Mezőgazdasági Akadémiát, aztán Székesfehérvárott dolgozott és beleszeretett a Dunántúlba! Alapító tagja az Olajipari Dolgozók Vadásztársaságának, évek óta a Barátság Vadásztársaság tagja, de Galambokon is mindig szívesen látott vedég. - Számomra furcsa, hogy itt ebben a megyében nem barátkozott meg a nagyvaddal! Van ennek valami oka? - Válasszuk szét egymástól a vadászatot és a „barátkozást”. Számomra az igazi vadászat a futó vagy a repülő vad elejtése. A nagyvadban szívesen elgyönyörködöm, de nem lőttem, és nem lövök rá. Ez talán megbocsájtható egy ilyen öreg Nimródnak... Jenő bácsi récéző törzshelye a mórichelyi halastórendszer. Nyolc évvel ezelőtt csaknem tragikus baleset érte. Novemberben egy hajnalon egyedül indult el vadászni a már leeresztett vizű tavakhoz. A fennhagyott vizekre húztak a récék. Egy rossz lépés a hajnali sötétben, és a vadász derékig besüllyedt az iszapba. Egy darabig kínlódott, de sehogyan sem tudott kikecmeregni. Csak abban bízhatott, hogy a halászmester, akinek a háza előtt hagyta az autóját, felfigyel a kocsira, és utánanéz, mi is történt a tulajdonossal. Délután kettőkor érkezett meg a segítség... - Ma már könnyen viccelek vele, hogy még náthát sem kaptam, de akkor bizony az a gondolat foglalkoztatott, hogy agyonlövöm magam, mintsem ott pusztultak. Jenő bácsi egy-egy véceidényben 40-50 kacsát lőtt s egy a rokonok, barátok neveit tartalmazó lista alapján az összes madarat elajándékozta. Nem szereti a vadból készült ételeket, illetve egyet még mindig, de ezt valószínűleg még sokáig nem fogja megkóstolni. A fiatal fogoly húsából készült sültet. - Nagyon várom már a húzó récéket. Nincs annál szebb, mint amikor ott a torony legcsúcsán eléri a sörét a récét, s mire leesne, már a mögötte repülő is megbicsaklott a levegőben. Én biztosan tudom, hogy addig élek, ameddig vadászhatok is... - esgé -* A cikk elkészülte után szomorú hírt hozott a postás. Jenő bácsi elhunyt. Legyen ez az írás tisztelgés a vécék örök szerelmese előtt. Hallgatnak a szavára Tatár Ferenc a legkisebb Zala megyei vadásztársaság elnöke, mégis megyeszerte ismerik. Ez részben „civil” pályájának köszönhető, hiszen évekig volt járási tanácselnök, majd nyugdíjba vonulásáig járási első titkár. Három választáson is a megyei jelölő bizottság elnöke volt. Nyugdíjasként talán még kevesebb szabadideje van, mint aktív korában, hiszen a vadásztársaság nem kevés idejét veszi igénybe, emellett számos társadalmi funkcióban is tevékenykedik. Tekintélyének, pártatlanságának köszönheti, hogy amikor a keszthelyi Hubertus Vadásztársaságnál tarthatatlanná vált a helyzet, őt bízták meg a rendcsinálással. Fél évig szinte naponta járt át irányítani a társaságot, rendbe tenni a dolgokat, lecsillapítani a kedélyeket. Nem volt ez egyszerű feladat, hiszen egy tizenhét és fél ezer hektáros területről, negyvennégy vadászról és öt alkalmazottról volt szó, velük kellett elfogadtatni az új rendet, gondoskodni arról, hogy rendben megtörténjék a külföldiek vadásztatása, és egyáltalán, a társaság talpraálljon, működése visszatérjen a rendes kerékvágásba. A munka eredménnyel járt, és ma is meg-meglátogatják a Hubertus vadászai, hogy tanácsát kérjék, vagy legalább elbeszélgessenek vele. A saját portáján - azaz társaságánál - az az elve, hogy addig kell vigyázni, amíg nincs baj. Megmeginvitálja a rendőröket, jöjjenek el a vadászatra néhány alkoholszonda társaságában, és ne csak a vadászat kezdetekor, hanem a végefelé is fújassanak a szondákba, így gyorsan megszokják az emberek, hogy napközben se igyanak szeszes italokat. Senki sem vádolhatja azzal, hogy trófeahalmozó. Kevés trófeát őriz lakásán és azok is szerény méretűek, inkább érdekes agancsokat látni a falakon. Gondot fordít arra, hogy társasága eleget tegyen a szakmai kívánalmaknak. Vadőrük 44 éves volt, s ezért már nem lett volna kötelező számára a szakmunkásbizonyítvány megszerzése, mégis el kellett végeznie az iskolát, hogy ne szolgáljon másoknak rossz példával. Tatár Ferenc is - több társához hasonlóan - a jövő útjának az együttműködést, egyesülést látja, mert a kicsiny vadásztársaságok egyedül nem képesek már viselni a vadkár terheit. A barátaim szinte csak vadászokból állnak! Ha valaki belép Karvalics Sándor óbudai lakásának ajtaján, már az előszobában azonnal láthatja, hogy nem akármilyen vadász fogadja őt baráti szeretettel. Vadbőrök, agancsok és a vadászat jónéhány relikviája hirdeti, hogy a gazda szenvedélyes vadász, akinek a lakásában van egy külön kis „szentély” is, ahová majdhogynem kitüntetés belépni. Ebben a „szentélyben” - a lakás gardróbjában - tartja Karvalics Sándor a puskáit. - Nem tagadom, hogy mindig a tökéletes felszerelés beszerzésére törekedtem, és az sem titok, hogy erre sosem sajnáltam a pénzt. Szerencsés ember vagyok, mert a feleségem megérti, pontosan tudja, mit jelent számomra a vadászat. Ezért lehet jó lámpám, távcsövem, céltávcsöveim, a területen földerítésre és szállításra egy öreg, rendszám nélküli terepjáró autóm, márkás sörétes és golyós puskám... - Nemcsak szerencsés ember, szerencsés vadász is vagyok, mert minden dicsekvés nélkül mondhatom - muflon kivételével - már minden hazai vadat lőttem, lőhettem. És ezt a barátságoknak, a barátaimnak, ismerőseimnek ... a vadászok összetartó jó szellemének köszönhetem. A vadászat számomra olyan „fertőző betegség”, amelyet akár „apai örökségnek” is tekinthetek. (Igaz, jó néhány barátomat, ismerősömet már én fertőztem meg. A családban csak én vadászom ... és most a 18 éves fiam a következő „áldozat”.) - ötvenegy évvel ezelőtt Zalaszentmihályon születtem, és a katonaévek letöltése után, 1960-ban lettem a KISTEX Vadásztársaság tagja. Két évig vadásztam Dömsöd környékén, kimondottan apróvadas területen. Innen átkerültem a pótharaszti Széchenyi Zsigmond Vadásztársaságba, húsz esztendeig jártam a pótharaszti területre vadászni ... de mindig visszavágytam Zalába, a szülőföldemre - nagyvadas területre. Ez a vágyam 1982-ben teljesült, amikor átigazoltak a nagykanizsai Olajipari Dolgozók Vadásztársaságába. Bár a fővárosban lakom, Kiskunlacházán, a termelőszövetkezetben dolgozom, mint áruforgalmi ügyintéző, amikor csak tehetem, igyekszem le Patra, ahol - még az átigazolásom előtt - vásároltunk a fiamnak egy házat. Családi ház ez, de inkább nevezhető jelenleg vadásztanyának. A trófeáim legszebbjei itt vannak ... és itt, a vadászterületünknek majdnem a közepén érzem magam a legjobban. A fegyverek szeretetét, vonzalmamat a puskákhoz nem tudom valójában megmagyarázni, talán közrejátszik az is, hogy esztergályos az eredeti szakmám ... azt hiszem azonban, hogy sokkal inkább az lehet a magyarázat: vadászni csak a vadászati idényekben lehet, de a puskáival mindig együtt lehet az ember. A legfontosabb: az önfegyelem Szerencsésnek mondható, ha valakinek a kenyérkereső foglalkozása és a megye vadászati tisztsége rokonszakma. Dr. Fazekas Jánosnak, a megyei fegyelmi bizottság elnökének munkahelye a városi bíróság, így mindkét hivatásában emberekkel, jobbára magukról megfeledkezett fegyelmezetlenkedőkkel, törvényeket be nem tartókkal, visszaesőkkel foglalkozik. A megye fegyelmi bizottságának élén a második ciklusban dolgozik eredményesen, bizonyság rá, hogy újra megválasztották. Több mint másfél évtizeddel ezelőtt kezdett vadászni a tüljei Ifjú Gárda Vadásztársaságban, ahol tisztséget nem visel, ahogyan mondják „sima parális” vadász. Sajnos, kevesebbet jutok ki a területre, mint amennyire idén 37 (421)