Nimród, 1987 (107. évfolyam, 1-12. szám)

1987-12-10 / 12. szám

Új vadászati kiállítás az MMM-ben Gyermekkorom megunhatatlan élményei közé tartozott két kiállítás. Az egyiket a Magyar Nem­zeti Múzeumban csodáltam - a híres vadászok és Afrika-utazók gyűjteményét mutatta be - a másik „szelídebb” világot tárt elém, ez a Vaj­­dahunyad várban volt látható, és egyszerűen „csak” vadászati kiállítás volt. A ma már legen­daként emlegetett Afrika-gyűjteményt örökre el­sirattuk, amikor 1956 őszén kigyulladt és leégett a Nemzeti Múzeum egyik szárnya. A Mezőgaz­dasági Múzeumban idén nyáron kezdték kiürí­teni a gyönyörű termeket, hogy bennük újabb, szebb, gazdagabb kiállítás kapjon helyet. Kotlár Károly, a Múzeum vadászati-halásza­ti- és kiállítási főosztályának vezetője, valamint munkatársai, hétszáz négyzetméter kiállítóterü­leten esztétikus, hagyományőrző, de ugyanakkor a mai ízlésnek megfelelő tárlat létrehozásán dol­goztak. Az emeletre vezető lépcsőkön megállva lépkedek, hiszen a falat új freskók díszítik. Vadászjelenetet ábrázoló címerek, illusztráció az egyik Corvinából, Zrínyi és a vadkan harca. Bárkay Imre grafikus újította fel a már megko­pott falfestményeket, a Kárpát-medencéből szár­mazó emlékeket. A nagyterembe nyíló ajtón be­lépve majdnem átesem a hatalmas barnamedvén, amely egykor a vadászati kiállítás szimbóluma­ként ijesztett a látogatókra. Most majd új kör­nyezetbe kerül, már elkészült a háttér is, ugyan­úgy, mint a többi dioráma háttere. A régi kiállítás két, egymástól jól elkülöníthető részben mutatta be az apró- és a nagyvadfajo­kat. A mostani kiállítás a történeti rész után, a mai vadászat-vadgazdálkodás eseményeit tárja a látogatók elé, de hiányoznak belőle a termé­szetvédelemhez tartozó témák, hiszen ezt önálló kiállításon mutatja be a múzeum. A történeti rész első reliktuma egy szarvas­agancs - egymillió évvel ezelőtt viselte a fején a bika - ezt követi a Körös medrében talált, nyolcezer évesre becsült agancsszár, és ezek után a vadászeszközök, felszerelések sora követke­zik, a honfoglalástól a napjainkig ívelő időben. Fegyverek, az állatokat és környezetüket bemu­tató kis diorámák, dermaplasztikák mellett lép­kedve jutunk el egy századfordulós vadászszo­báig, majd a következő lépés már a napjainkat ismertető részhez vezet. A rendezők nagyon figyeltek arra, hogy ez a kiállítás - újszerűsége mellett - megőrizze mind­azokat a hagyományokat, amelyeket a Múzeum tervezője-építője, Alpár Ignácz teremtett meg az első kiállítás berendezésekor. A trófeaállvá­nyok ugyanolyanok lesznek, mint egykor vol­tak - mert azoknál jobbat azóta sem találtak ki. A diorámákat úgy építették meg, hogy a vadat természetes környezetében - a biotópban - mu­tassa be. A régi, a történelem zivatarait kiállt installációs anyagokat felújították, és bíznak benne, hogy további kilencven évet szolgálnak majd. A kiállításon jól elkülöníthetően látható a vadászat szakmai része, a vadgazdálkodás, és a közönségnek szóló látványosság, a vad és kör­nyezete. Bemutatják a vadtenyésztést, a zártkerti vad­tartást, a tenyésztési rendszereket, a vadkereske­delmet, a vadászkutyák szerepét, az oktatást, valamint a természetvédelemmel összefüggő teendőket, no és természetesen a maga nemében páratlan gímagancsgyűjteményt is, amelynek csupán egyetlen szépséghibája van: hiányzik a sorból az első, a szálkai agancs, mert azt a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzik, lévén a Természettudományi Múzeum tulajdona. (Ez a vadászati kiállítás állandó kiállítás, ami a muzeológusok nyelvén azt jelenti, hogy tíz évig nem nyúlnak hozzá, de a gyakorlatban ez legalább húsz éves állandóságot jelent. Lehet, hogy ennyi időre egyetlen múzeum sem ad köl­csön egyetlen tárgyat sem, de az az érzésem, hogy a jelenlegi gímagancsgyűjtemény első he­lyére mindenképpen a szálkai agancs kívánkoz­nék, mint ahogyan a végén jogosan trónol a je­lenlegi világelső karapancsai trófea­. A dám­­lapátok és az őzagancsok sora teljes, a hibás agancsok kollekciójának összeválogatása pedig nem kis gondot jelentett, hiszen a rendezők a bőség zavarával küszködtek. A vadászati kultúra témakörében Szinyei Merse Pál és Heyer Antal festményei mellett a mai kort jelképezi a videó, amelyben a Magyar Televízió Natura szerkesztőségének, Rácz Gábor rendezőnek egy filmje pereg. A kiállításról nem hiányoznak a vadászati tárgyú könyvek, lapunk egyes példányai és a fotók sem. Vértelen vadá­szat címmel a Nimród Fotóklub tagjainak alko­tásait mutatják be, Nagygyörgy Sándor, Magyar Ferenc, Somfalvi Ervin felvételei pedig egy-egy téma dokumentálását segítik elő. Ezen a kiállí­táson - szerencsére - kevés a szöveg, csak a leg­szükségesebb magyarázatok, adatok, statisztikák kerültek a falra, mert a preparátumok és a fény­képek feleslegessé is teszik a betűket. Az, aki az elmúlt években egy vagy több al­kalommal látta a kiállítást, több tárgyat, illetve preparátumot ismerősként üdvözölhet. A bö­lényt, a barnamedvét vagy a bőgő gímbikát nem kellett kicserélni, s ugyanígy maradtak a vere­kedő vadkanok is, miután a műhelyekben ki­javítgatták, felújították őket. Újdonság viszont, és először látható egy Lebeda puska, a prágai fegyvermester csappantyús puskája, amelyet ő árulhatott elsőként a magyar vadászoknak, egy Lőcséről származó tizenhetedik századbeli va­dászkürt, valamint több XVIII.-XIX. századi szarvasgyilok. A kiállítás előkészítésében sokan vettek részt. A Mátrai Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság egri 31 (559)

Next