Nimród, 1987 (107. évfolyam, 1-12. szám)
1987-12-10 / 12. szám
Új vadászati kiállítás az MMM-ben Gyermekkorom megunhatatlan élményei közé tartozott két kiállítás. Az egyiket a Magyar Nemzeti Múzeumban csodáltam - a híres vadászok és Afrika-utazók gyűjteményét mutatta be - a másik „szelídebb” világot tárt elém, ez a Vajdahunyad várban volt látható, és egyszerűen „csak” vadászati kiállítás volt. A ma már legendaként emlegetett Afrika-gyűjteményt örökre elsirattuk, amikor 1956 őszén kigyulladt és leégett a Nemzeti Múzeum egyik szárnya. A Mezőgazdasági Múzeumban idén nyáron kezdték kiüríteni a gyönyörű termeket, hogy bennük újabb, szebb, gazdagabb kiállítás kapjon helyet. Kotlár Károly, a Múzeum vadászati-halászati- és kiállítási főosztályának vezetője, valamint munkatársai, hétszáz négyzetméter kiállítóterületen esztétikus, hagyományőrző, de ugyanakkor a mai ízlésnek megfelelő tárlat létrehozásán dolgoztak. Az emeletre vezető lépcsőkön megállva lépkedek, hiszen a falat új freskók díszítik. Vadászjelenetet ábrázoló címerek, illusztráció az egyik Corvinából, Zrínyi és a vadkan harca. Bárkay Imre grafikus újította fel a már megkopott falfestményeket, a Kárpát-medencéből származó emlékeket. A nagyterembe nyíló ajtón belépve majdnem átesem a hatalmas barnamedvén, amely egykor a vadászati kiállítás szimbólumaként ijesztett a látogatókra. Most majd új környezetbe kerül, már elkészült a háttér is, ugyanúgy, mint a többi dioráma háttere. A régi kiállítás két, egymástól jól elkülöníthető részben mutatta be az apró- és a nagyvadfajokat. A mostani kiállítás a történeti rész után, a mai vadászat-vadgazdálkodás eseményeit tárja a látogatók elé, de hiányoznak belőle a természetvédelemhez tartozó témák, hiszen ezt önálló kiállításon mutatja be a múzeum. A történeti rész első reliktuma egy szarvasagancs - egymillió évvel ezelőtt viselte a fején a bika - ezt követi a Körös medrében talált, nyolcezer évesre becsült agancsszár, és ezek után a vadászeszközök, felszerelések sora következik, a honfoglalástól a napjainkig ívelő időben. Fegyverek, az állatokat és környezetüket bemutató kis diorámák, dermaplasztikák mellett lépkedve jutunk el egy századfordulós vadászszobáig, majd a következő lépés már a napjainkat ismertető részhez vezet. A rendezők nagyon figyeltek arra, hogy ez a kiállítás - újszerűsége mellett - megőrizze mindazokat a hagyományokat, amelyeket a Múzeum tervezője-építője, Alpár Ignácz teremtett meg az első kiállítás berendezésekor. A trófeaállványok ugyanolyanok lesznek, mint egykor voltak - mert azoknál jobbat azóta sem találtak ki. A diorámákat úgy építették meg, hogy a vadat természetes környezetében - a biotópban - mutassa be. A régi, a történelem zivatarait kiállt installációs anyagokat felújították, és bíznak benne, hogy további kilencven évet szolgálnak majd. A kiállításon jól elkülöníthetően látható a vadászat szakmai része, a vadgazdálkodás, és a közönségnek szóló látványosság, a vad és környezete. Bemutatják a vadtenyésztést, a zártkerti vadtartást, a tenyésztési rendszereket, a vadkereskedelmet, a vadászkutyák szerepét, az oktatást, valamint a természetvédelemmel összefüggő teendőket, no és természetesen a maga nemében páratlan gímagancsgyűjteményt is, amelynek csupán egyetlen szépséghibája van: hiányzik a sorból az első, a szálkai agancs, mert azt a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzik, lévén a Természettudományi Múzeum tulajdona. (Ez a vadászati kiállítás állandó kiállítás, ami a muzeológusok nyelvén azt jelenti, hogy tíz évig nem nyúlnak hozzá, de a gyakorlatban ez legalább húsz éves állandóságot jelent. Lehet, hogy ennyi időre egyetlen múzeum sem ad kölcsön egyetlen tárgyat sem, de az az érzésem, hogy a jelenlegi gímagancsgyűjtemény első helyére mindenképpen a szálkai agancs kívánkoznék, mint ahogyan a végén jogosan trónol a jelenlegi világelső karapancsai trófea. A dámlapátok és az őzagancsok sora teljes, a hibás agancsok kollekciójának összeválogatása pedig nem kis gondot jelentett, hiszen a rendezők a bőség zavarával küszködtek. A vadászati kultúra témakörében Szinyei Merse Pál és Heyer Antal festményei mellett a mai kort jelképezi a videó, amelyben a Magyar Televízió Natura szerkesztőségének, Rácz Gábor rendezőnek egy filmje pereg. A kiállításról nem hiányoznak a vadászati tárgyú könyvek, lapunk egyes példányai és a fotók sem. Vértelen vadászat címmel a Nimród Fotóklub tagjainak alkotásait mutatják be, Nagygyörgy Sándor, Magyar Ferenc, Somfalvi Ervin felvételei pedig egy-egy téma dokumentálását segítik elő. Ezen a kiállításon - szerencsére - kevés a szöveg, csak a legszükségesebb magyarázatok, adatok, statisztikák kerültek a falra, mert a preparátumok és a fényképek feleslegessé is teszik a betűket. Az, aki az elmúlt években egy vagy több alkalommal látta a kiállítást, több tárgyat, illetve preparátumot ismerősként üdvözölhet. A bölényt, a barnamedvét vagy a bőgő gímbikát nem kellett kicserélni, s ugyanígy maradtak a verekedő vadkanok is, miután a műhelyekben kijavítgatták, felújították őket. Újdonság viszont, és először látható egy Lebeda puska, a prágai fegyvermester csappantyús puskája, amelyet ő árulhatott elsőként a magyar vadászoknak, egy Lőcséről származó tizenhetedik századbeli vadászkürt, valamint több XVIII.-XIX. századi szarvasgyilok. A kiállítás előkészítésében sokan vettek részt. A Mátrai Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság egri 31 (559)