Nimród, 1993 (81. évfolyam, 1-12. szám)
1993-04-10 / 4. szám
HÁZIKECSKÉRE Az ész megáll! - hüledezett feleségem olvasás közben - Ide süss, mit találtam! - dugta az orrom elé Sidney Du Broff neves utazó angol nyelvű vadászkönyvét. Kíváncsian silabizáltam az idegen szöveget, amiből hamar kisült, hogy az író tipikus házikecskékre vadászott Észak-Írországban. - Ezek elvadult házikecskék - mondtam magyarázóig. - Na, de akkor is! Miért nem az „igazi” vadkecskéket lövik? Az mégiscsak vadásziasabb... Nagyon sóhajtottam, mert hites nem egy igencsak mélyenszántó, de rém unalmas ballisztikai mű behatoló tanulmányozásából rángatott elő. Ám végül is úgy döntöttem, hogy legjobb lesz, ha az elejétől fogva elmagyarázom neki ezt az egész furcsa elvadult kecske históriát, mert különben úgysem hagyna békén ... Tehát megköszörültem a torkom és belefogtam a történetbe. - Tudod, a középkor derekán, a nagy hajózások korában, amikor a spanyolok, portugálok, hollandok, angolok és franciák egymással versengve fedezték fel, s vették birtokba az addig európaiak számára tökéletesen ismeretlen szigeteket, sőt földrészeket is, a vitorlás hajóik még nagyon kezdetlegesek voltak. Irdatlan hosszú ideig birkóztak a világtengerek szeszélyes hullámaival, mire végre-valahára célba értek. Már ha odaértek egyáltalán, hiszen akkoriban a tengeri hajózás még sokkal veszélyesebb és persze jóval kalandosabb is volt. Egy idő után ezek a bátor tengerészek a biztonság kedvéért útközben néhány, eredetileg dús vegetációval borított lakatlan szigetre házikecskéket tettek ki, mintegy élő élelmiszerdepóként. Aztán a következő hajófordulóig vígan éltek, és sokasodtak ott az állatok. Hála a ragadozók hiányának, zavartalanságuk teljes volt. A nagy szakállú, tarkabarka „Mekk-mesterek” nagy igyekezettel legelték, majd rágták kopárra a szigetek ősi növényzetét, amivel a lassan pergő évszázadok során igen nagy természeti károkat okoztak. A szaporulat egy részét persze a következő hajók legénysége mindig „begyűjtötte”, méghozzá puskával, mert addigra az eredetileg szelíd, jámbor szemű kecskék igencsak vaddá nemesedtek! Mivel köztudomású, hogy rengeteg tengerész valósággal bolondul a puskáért, vadászatért, ezért ez a lehetőség kifejezetten izgatta őket, ugyanakkor a hajó élelmiszerraktárát is dugig tölthették friss kecskehússal. Olykor pedig hajószerencsétlenség áldozatait mentette meg az éhenhalástól egy-egy ilyen szigeti kecskeállomány. Gondoljunk csak Daniel Defoe világhírű regényhősére, Robinson Crusoe-ra, akinek legendás alakját egy valódi hajótöröttről mintázta a szerző. Egyszóval nagyon sok helyre így kerültek kecskék, máshol pedig egész egyszerűen megszöktek a gazdától a hanyag tartás következtében, és a természetben találtak új otthonra, ahol aztán nem kellett félniük a böllér késétől. Gyakran számukra tökéletes környezetbe kerültek. Ez történt például Ausztrália déli részén, valamint Észak-Írország hegyesvölgyes vadonéban. Noha egyik helyen sem tartottak sosem igazi vadszámlálást, a szakértők becslése szerint Írországban valószínűleg több ezer ilyen, századok óta elvadult kecske mekeg, míg Ausztráliában százezrekre tehető a számuk! A kisebb szigetek állományaival együtt, a Föld jelenlegi elvadult kecskeállománya legkevesebb egymillió példányra tehető. Vadászni nem csak érdemes rájuk, hanem egyenesen kell is. Anélkül számuk hihetetlen mértékűre duzzadna, és óriási károkat okoznának az adott területek növényvilágában. Ezért lett sok földközi-tengeri sziget teljesen kopár, és Földünk félsivatagait is nagy ügybuzgalommal változtatják igazi homoksivataggá a jó étvágyú „vadkecskék”. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy nem csupán ők felelősek az ilyen természeti katasztrófákért, hanem jobbára inkább az igazi házikecskéket tartó, hajtó természeti népek, akik gyakorta tilosban legeltetnek. Visszatérve az elvadultakra, vadászatuk teljesen sportosnak mondható, mivel érzékszerveik az elmúlt évszázadok alatt messzemenően kifinomultak, s a legkisebb gyanúra azonnal kereket oldanak. A legkiválóbb példányok szarvai pedig figyelemreméltóan nagyok, mutatósak, nem csoda hát, hogy sok világhírű trófeakatalógus jegyzi, rangsorolja őket. Bizony, ha megtehetném, magam is szívesen vadásznék ilyen nagy szarvú, és szakállú éber bakkecskére! Kovács László A SZERZŐ FELVÉTELEI