Nimród, 1993 (81. évfolyam, 1-12. szám)
1993-06-10 / 6. szám
(5,6 x26R) pedig nem csak peremes, hanem egyszersmind peremgyújtásos is, a .338 Lapua Magnum (8,6x70) egyszerű hornyos ismétlőpuska-töltény. „Visszafelé” is akad kivétel: a 7 mm Sharpe and Hartnál (7x61 BR) sosem írták ki a magnum szót, holott hornyos-szalagos hüvely kialakítása miatt bátran annak számítható. A mai értelemben vett legelső „igazi” magnum töltényt is a fentebb említett patinás Holland & Holland cég dobta piacra körülbelül 1910- ben. Ez volt az egykori .275 Holland & Holland Magnum, amelynek hüvelyén alkalmazták elsőként a hornyosszalagos megoldást. Ez egyfajta erősítés, amely a szakértők szerint a töltény továbbmozgását is hivatott megakadályozni a töltényűrben. Írásbeli jelölése Európában a hüvelyhossz után megadott BR betűk (Belted Rimless = szalagos perem nélkül). Az ilyen magnum töltényhüvelyek tényleg meglepően erősek, de nagy hátrányuk, hogy éppen vaskosságuk miatt lényegesen több helyet igényelnek a tolózáras puskák középágytárában, mint átlagos, standard társaik. Ezért legtöbbször a magnum puskák egy-két tölténnyel kevesebbel tárazhatók. Németországban talán éppen ezért nem kedvelik ezt a megoldást. A nagy teljesítményű, magnumokkal felérő erejű speciális töltényeik - például 8x68S, 9,3x64 - semmivel sem rosszabbak vagy balesetveszélyesebbek, holott ezek csak szimpla, perem nélküli hüvelykialakításúak. Az első igazi magnum töltény nem keltett nagy érdeklődést vadászkörökben. Tulajdonképpen csak érdekes ritkaságnak, kuriózumnak számított kezdettől fogva, s az is maradt mindvégig. Ám nem ez az érdektelen, dicstelen sors jutott a másodjára kitaláltnak; a .375 Holland & Holland Magnum (9,5x72 BR), amelyet 1912-ben szabványosítottak Angliában, és a világ első valóságos „magnumlázának” kiváltója lett. Az angol gyarmatbirodalomban, aki csak tehette, ilyen töltényhez készült puskával szerelte fel magát. (Erről a híres kaliberről a Nimród 1992. novemberi számában bővebben is megemlékeztünk.) Ezt követően egyre több magnum töltényt konstruáltak, amelyek között volt kiváló és csapnivaló egyaránt. A két világháború közti időszak egyik csúcsszuper tölténye volt például a .300 H. & H. Magnum (7,62x72BR), amelyet leginkább a hegyi vadászok szerettek - mára már kiment a divatból; karcsú lövedéke messzire is pontosan, és nagy átütőerővel csapódott a célba. Csupán egy nagy baj volt ezekkel a régi magnumokkal. Nevezetesen az, hogy hüvelyük túl hosszúra sikerült, amiért nem lehetett az eredetileg katonai mintájú tolózáras fegyvereket harmonikusan hozzáalakítani. Hosszabb, speciálisabb zárszerkezetet igényeltek, ami alaposan megdrágította az előállítás költségét, s ezzel együtt a bolti árát is az ilyen fegyvereknek. Ezért aztán egészen az 50- es, 60-as évekig a magnum puskák kissé „exkluzív”, ritka vadászfegyvernek számítottak. Aztán az USA- ban kifejlesztették a standard hosszúságú magnum „tölténycsaládot”. Közéjük tartozik például a .264 Win- Magn. (6,7 x 63BR), .300 Win.Magn. (7,62 x 66BR), .338 Win.Magn. (8,6x 64BR) stb. Ezeket a megszokott, „rendes” Mauser Mod. 98-as zárhoz, illetve annak „leszármazottjaihoz” igazították a konstruálás során, s ily módon alaposan csökkentették a gyártási költséget, és némiképp az eladási árat is. Persze erre újabb magnumláz hullámzott végig Amerikán, s végül Európába is eljutott, rengeteg erdőjárót „megfertőzött”. Igen sok vadász tért át az ilyen nagy teljesítményű puskákra, töltényekre. Időközben piacra dobtak néhány szuper-rövid „magmunkát” is - például a .350 Rém. Magn. (8,9x 55BR) töltényt -, de ezek az igen csekély hüvelykapacitás miatt sehol sem váltak be. Ma már egyetlen gyár sem készít hozzájuk puskákat. Mindenesetre azóta is szinte minden évtizedben újra és újra végigsöpör a magnumláz Észak- Amerikán és kisebb mértékben Európában is. Különösen, ha valami újdonságot találnak ki a nevesebb töltény- és fegyvergyárak, akkor nyomban telikürtölik a világot a vadászlapok, imponáló óriás teszteket közölnek róla, s a ballisztika tudományában talán kevésbé jártas puskás erdőjárók egy része valósággal megszédül, és rohan venni egyet, vagy kicseréli a régit egy újra, egy jobbra! De vajon valóban jobbat vesz-e? Ez mindig nagyon kérdéses. Mert kétségtelen, hogy a rendszerint duci magnum töltények varázsának nehéz ellenállni, különösen ha tudjuk az újságból, hogy ezek sebessége, s vele az átütőerő jobb, mint az azonos lövedékátmérőjű standard töltényeké. Csupán a példa kedvéért: a .300 Win.Magn. hornyos-szalagos hüvelye körülbelül egy grammal több lőport tartalmaz, mint a gyakrabban használt, jól ismert ,30-06-é. Ami mindenekelőtt azt eredményezi, hogy míg a .30-06- os 11,6 grammos lövedéke 853 m/s-mal hagyja el a csőszájt, ezzel szemben a .300 Win.Magn. ugyanolyan tömegű lövedéke 945 m/smal. Ebből következik, hogy a .300-as magnumnak körülbelül 50 méteren akkora a sebessége, mint a .3006- nak a csővégnél . Ez így leírva, papíron igencsak imponáló. A valóságban, természetes vadászkörülmények között, erre egész egyszerűen nincs szükség! Tegyük fel, hogy mondjuk húsz méterre álldogáló erdei őzre lövünk egy ilyen ,300-as „ágyúval”. Vajon mi marad belőle ? Borzalmas lesz a hasroncsolás mértéke ! Természetesen sok múlik a lövedék megválasztásán. Eszerint - a szakirodalmat tanulmányozva-a kiválasztott vadfajhoz és távolsághoz megfelelő kialakítású, tömegű lövedéktípust kell választani. Ez mind szép. De mi van akkor, ha a vadász egy tőle 150 méterre legelésző őzbakra számít, s közben tíz méterre előkocog egy derék agyaras vadkan? Akkor minden előzetes, józan számítás dugába dőlt! Sajnos sokszor a nagy sebességű, aránylag kis tömegű lövedék szétfröccsen az igen erős lapockacsonton és minden lényeges mélyrehatolás nélkül irtózatos felületi sebet okoz. Ha mindenképpen ilyen magnumokkal szeretnénk vadászni, akkor éppen ezért érdemes többé-kevésbé univerzálisabb, „mindenes” lövedéket választani. Ilyen például a különben elég drága Noster Partition jelzésű. Másrészt semmiféle vadászaton nem lehet cél a fölösleges bravúroskodás, messzire lődözés! Csakis közelre becserkelni a vadat az igazán sportszerű, a kockázatos távlövéseknek egyetlen igazi vadász sem lehet a barátja! Véleményem szerint - amelyet a tapasztalatom is alaposan alátámaszt - a különböző magnumcsodák csak az átlagostól nagyon eltérő, igazán extrém feltételek melletti vadászatokra valók. Például a magas hegységekben zergére, hegyi kecskére príma választás egy 7 mm Rém - Magn. (7 x 63BR) hosszúcsövű puska. De hasonló erejű, testfelépítésű vadfajok erdei vadászatára a magam részéről szívesebben választanám a 7 x 57-et vagy 7 x 64-et. Ázsia, Afrika irdatlan kiterjedésű sztyeppéin ugyancsak előfordulhat - a mi „közép-európai” szemünkkel nézve, mérve - abnormálisan hosszú lövés. És persze az sem vitás, hogy a veszélyes nagyvad vadászatán is elsőrangúak a valóságos „életbiztosítást” jelentő, nagyobb átmérőjű, nehezebb lövedékekkel szerelt magnumok, például a .458 Win.Magn. (11,6x63BR). De Közép- Európában ezek teljesen szükségtelenek! Az ilyen hornyos-szalagos kialakítású golyós töltények óriási teljesítményét sosem adják ingyen! Részben drágábbak a töltény is, a puska is - a standardoknál, és a fegyverek tekintetében a magnumok rendszerint jóval hosszabbak, nehezebbek, visszarúgásuk meglehetősen nagy mértékű. Nehéz megszokni. Csöveik, különösen a kisebb kaliberűeknek jóval előbb, sokkal kevesebb lövéstől tönkremennek, mint az átlagos puskáé. Tehát leszámítva egy-két kirívó esetet, túl sokat nem nyerhet a magyar vadász egy ilyen speciális puskával. A minduntalan betörő „magnumláztól” fertőzött vadászok ritkán keresnek az üzleten, annál inkább a fegyver- és tölténygyárak, valamint a kereskedők! Kovács László 300 H & H Magn. 33