Nő, 1977 (26. évfolyam, 2-52. szám)
1977-12-20 / 51-52. szám
tíz óra után lakott területen még csukott ablakok mögött sem dalolhat. Nem tud, talán nem is akar halkan énekelni. Azon vitázni, hogy igaza van vagy sem, fölösleges. Egy ilyen vita csak arra derítene fényt, hogy ő tudja, érzi, megszenvedi a népdalt, az esetleges opponens viszont nem sokat konyít hozzá... Ezek a dalok, amelyeket Budai Ilona énekel, nem is adhatók elő halkan. Van az életben néhány jelenség, amely lehalkíthatatlan. Ha megpróbáljuk ezeket lehalkítani biedermeier szobadísz lesz belőlük. Gondoljunk csak az égzengésre, a jég roppanására, a gyermekkacajra ... én azt hiszem ilyen a népdal is. — Én a lelkemből, a véremből énekelek, és nagyon szeretek énekelni. Dalolós család voltunk, különösen apám énekelt sokat. Most csak a magnó hallgatja és rögzíti hangját. Közönség sincs és mégis minden érzését, szenvedélyét az énekelt dalban összpontosítja. Szemét gyakran lesüti, lehunyja, s az az érzésem, mikor kinyitja sem lát — míg dalol belülre figyel! „Három piros kendőt veszek, ha fölteszem piros leszek.“ — Az éneklés valóban ünnep. Ha valaki énekel, olyan mintha valóban ünneplőbe, pirosba öltözne. Átváltozik, megtisztul még akkor is, ha csak maga Budai Ilona Az ének valóban ünnep nak énekel. Közönség előtt meg azért szeretek annyira énekelni, mivel ilyenkor az az érzésem, hogy adtam önmagamból hallgatóságomnak egy darabot. Remélem ezt... a közönségem is érzi. A hivatástudat még a dalolgató gyermekkorban született meg. Szinte csak véletlenül: a népdal szeretete és a jó orgánum adottsága átbillent művészi és népművelési hivatástudattá. — Asbóth Márta tanárnőm a gimnázium második osztályában rendhagyó irodalomórát készített elő. Erre az alkalomra vállaltam el, hogy egy megzenésített Csokonai verset (A tihanyi ekhóhoz) eléneklek. Ekkor kezdődött. A tanárnőnek tetszett a hangom. Megkérdezte, akarok-e népdalokat tanulni. Apámtól eddig csak új stílusú népdalokat tanultam. A régi stílusú népdal azonban egészen más volt. Nagyon megszerettem ezt a stílust. Akkoriban még nem volt nagy divat a népdal, különösen a zenei kíséret nélkül előadott, régi stílusú népdal nem. Csatlakoztam tehát a fehér hollókhoz, akik ezt a műfajt művelték. A megyei versenyeken sok első helyet gyűjtöttem össze, de a műfajomnak még mindig nem volt divatja és ezért mindenfajta más műfajjal párosították össze az országos versenyeken. Még az 1968-as Ki mit tud-ban is csak egyedül szerepeltem kíséret nélküli népdallal. Az első Röpülj páva volt az az alkalom, amikor Budai Ilona először került szembe az országos nyilvánossággal. Annak idején még Ortutay Gyula akadémikus is úgy nyilatkozott róla, mint a régi stílusú népdalok szólóéneklésének akkori kezdeményezőjéről. Az első Röpülj páva generációból csak hárman maradtak meg eredeti műfajuknál. Halmos Béla a Sebő együttes tagja, Faragó Laura, aki jelenleg Berlinben folytatja zeneakadémiai tanulmányait és a népdal éneklés mellett más műfajokkal is foglalkozik, valamint Budai Ilona, aki teljesen hű maradt a paraszténeklés régi hagyományaihoz. — Énnekem nincs is szükségem más műfajra. Ebben teljesen megtaláltam önmagamat. Másra rá se áll a szám, hangom. Számomra a népdal egy teljes, kerek művészi világ. Jelenleg szabad foglalkozású művész. Bár sokat utazik, Kassára (Kosice) is Bécsből érkezett, és otthon is gyakran lép fel, mégis megfelel számára ez az életforma. Szabad idejét így is alaposan megtépázza óvodás kisfia és az állandó tanulás. — Én kinőttem az óvodából (eredeti foglalkozása óvónő) a fiam meg belenőtt az óvodás korba. Az ország és nyelvterület határait áttörő hírneve ellenére csak a közeljövőben jelenik meg első nagylemeze a „Táncház“ sorozatban. Budai Ilona neve valóban elválaszthatatlan a táncházmozgalomtól. A budai Fehérvári úti táncházestékről ritkán hiányzik. Szívesen énekel a Muzsikás együttes fellépésein, vagy népdalokra tanítja a táncházak közönségét. Hiányzik viszont — legalábbis annak a közönségnek a szempontjából, amely a budai kultúrpalotától kicsit odébb lakik — hangja lemezjátszóinkról és a tv-műsorokból. Ezen apropó alapján morfondírozgatunk a népzene sorsa — a régi stílusú magyar népdal (legértékesebb örökségünk) a kommersz zenével összevethetetlen mostoha nyilvánossága felett. Budai Ilona optimista ... — Hiszem, hogy a táncházmozgalom, azzal hogy vállalja az oktatásügy hézagjainak befoltozását a zenetanítás területén, kineveli az igazi népművészet közönségét, s ezen belül a kíséret nélküli, régi stílusú népdal közönségét is. Ez lesz a mi törzsközönségünk. Tudom, hogy aranylemezzel, kis stadiont megtöltő közönséggel sem a közeli sem a távoli jövőben nem számolhatok, nem számolhatunk. A népzene nem olcsó, füleket problémátlanságával betapasztó konzum műfaj. Népzenei koncerteken, a szóló népdal éneklése alatt nem esik extázisba a közönség, nem töri össze a berendezést, hiszen „csak“ költészetet kap. „Szállj le madár a kapuról, igyál vizet a kapuról. Igyál vizet, harmatcseppet, vigasztald meg a szívemet !“ GÁGYOR PÉTER