Nógrád, 1975. február (31. évfolyam. 27-50. szám)

1975-02-16 / 40. szám

Művelődésről éz ELZETT-ben Feltárt és szunnyadó lehetőségek A csöpp, vakító fehérségű orvosi rendelő, mint minden üzemben, itt is jelkép kissé: a dolgozókkal való fokozott törődésé, a kulturált munka­hely iránti igényé. Az EL­ ZETT szécsényi gyáregységé­ben a bejárók nagy száma is sürgette ezt a beruházást. Látható módon, a nyereség meghatározható forintjaiban ugyan nem térül meg, de a jó munkahelyi közérzetben, a kötődés erősödésében igen. Valahogyan így van a mű­velődési­ viszonyok javításával is. Bejáró dolgozók, kijáró tanárok — Régi vágyunk volt, hogy az üzem területén indíthas­­su­k dolgozók iskoláját. Ha sikerült ez másutt — például Salgótarján több üzemében, Pászttón — akkor nálunk is megvalósítható. 166 dolgozónk nem rendelkezik a nyolc ál­talánossal. Igaz, köztük nagy­részt az időseket találjuk. Néhányan még az írás-olva­sás elemeivel sincsenek tisz­tában. Lehet, hogy az idősebb korban tanulni kezdő egyé­niségén, türelmén sok múlik, de aki már elmúlt ötven, ne­hezen áll rá. Magam is pró­báltam egy velem egykorú dolgozót írni tanítani — egy idő után ideges tutit, beleunt szegény. A kihelyezett 5—6. osztályba is főleg a negyven alattiak jár­nak, összesen ti­zenöten, közülük ketten nem a gyáregység dolgozói, ha­nem postások. A tanárok ki­járnak Szécsényiből órát tar­tani. A 7—8. elvégzésére vál­lalkozó 17 ember bejár Szé­csén­y­be. Csak aki maga is benne van, mindennap busz­ra kell szállnia, az tudja iga­zán, milyen könnyítés, hogy a gyáron belül vannak az órák! — fejtegeti Matuzka Mihály pártvezetőségi­ titkár. A 32 általános iskolással együtt 121 „tanuló” van a gyáregységben. Gimnázium, szakközépiskola, főiskola egy­aránt szerepel a tanulás he­lyei között. 126 kismama gyermekgondozási segélyen illetve betegszabadságon van „Megéri” ez az üzemnek? Bár a húszmillióval megnőtt tervet a szükségesnél keve­sebb emberrel, létszámhián­­nyal küzdve kell teljesíteni, mégis igen a válasz Klubélet pinceklub nélkül fiatal az üzem, sok a fiatal dolgozója is. A KISZ-szerve­­zet vajon segít-e szabad ide­jük hasznos eltöltésében? — Szécsény szívében, a Rákóczi étterem mögötti sa­rokbástya pincéjében szeret­tünk volna egy klubhelyiséget kialakítani. Sorolom, mi min­den volt meg hozzá: a kör­nyék lakóinak beleegyezése, a tanács és a tulajdonos, a Ma­­gyarnándori ÁG . engedélye, az üzemi vezetők helyeslése. De elkezdtünk számolgatni, gondolkozni és többen azt ja­vasolták, ne menjünk bele az átalakításba. Nyitva áll előt­tünk az ifjúsági ház bebúto­rozva, jól felszerelve. Több rendezvényünket ott tartot­tuk, ezután is lehet. Azt hi­szem, leginkább a romantika vonzott minket a pinceklub­hoz. De kielégíthetjük ezt a vonzalmunkat is: a művelő­dési központ ugyanis a 24- szer 6 méteres nagyobbik pincéből szeretne egy szép, vonzó pinceklubot csinálni ehhez kérték a mi segítsé­günket is. Félretéve a klub­kérdést: a szocialista­ brigád­­mozgal­omban rejlik a leg­több lehetőség fiataloknak, idősebbeknek egyaránt a mű­velődésre. 21 brigád, 105 fő­vel vett részt az üzemi ve­télkedőn. Képviseltük a gyá­rat az ifjúmunkásnapokon, a tavalyi karancssági ifjú­munkás-fesztiválon. Ott mu­­­tatkozott be a fiatalokból ál­ló kórusunk. Sok brigádnál vált gyakorlattá, hogy jól ki­használják a közös kirándu­lásokat. Nem erőltetett a múzeumlátogatás, tártetnézés, ha jól választják ki az úti­­célt, ha tudnak valamit a táj­ról. Például Sárospatak, Sá­toraljaújhely emlékezetes tú­ra színhelye volt­— gondolja végig a lehetőségeket Rácz András KISZ-titkár. Kulturális , tartalékok ’ — Lesz üzemi könyvtá­runk! — újságolja meg. — Ebben a fél évben megvaló­sul. A járási könyvtár letét­je, de az SZMT könyvtárából is kapunk cserélhető állo­mányt. A­ kistanácskozóba tervezik, már csak a könyv­­szekrényeket kell megvenni. Gyárnézőben megállunk a büfénél , kitűnő feketét le­het kapni, jó a választék az uzsonnának való árukból is Eszembe jut: vajon árul-e valaki könyvet is az üzem­ben? — Buga Ferenc a Kossuth­­könyvek terjesztője. Ebben az évben 10—15 brigád csatlako­zik a „Tudjunk többet!” ol­vasópályázathoz, melyet az MSZMP megyei bizottsága, az SZMT és a Kossuth Könyv­kiadó hirdetett. Ez bizonyára fellendíti a forgalmat. Szép­­irodalmi könyveket tudomá­som szerint Józsa Pálné számviteli vezető árul egye­dül. — Nem mondhatom ma­gamról, hogy üzemi könyv­terjesztő vagyok, a munka­köröm sem engedi, meg, hogy utánajárjak a műhelyekben, kinek milyen könyv tetszene. December óta még nem ju­tottam be a könyvesboltba új áruért, mert az évzárás, a leltár nagyon lekötött. Csak „maszek” bizományos va­gyok. Józsa­ Pálné álláspontja ért­hető. Mégis nagy kár, hogy kihasználatlanul marad egy lehetőség éppen ott, ahol 121 dolgozó tanul. A szécsényi könyvesboltnak és az EL­­ZETT vezetőinek közösen kel­lene keresni a megoldást, hogy intenzívebb könyvfor­galmat lebonyolító bizomá­nyosuk legyen. Mert az éven­te megrendezett, vásárlással egybekötött könyvkiállítások fogadtatása azt bizonyítja: a dolgozók igénylik ezt! G. Kiss Magdolna tévéajánlatunk Mai 20­10: Színészmúzeum. A Színészmúzeum mai adá­sa a nagyszerű énekes szí­nészt, az opera-operettszín­­pad és mozivászon egykori közkedvelt sztárját, Sárdy Jánost mutatja be. A duna­­földvári tanító nagy ambíció­val és a tanulni vágyással ké­szülődött színészi mestersé­gére. Először Rózsahegyi Kál­mán színésziskolájába járt, majd énekelni tanult, s 1937-ben próbaén­eklésre jelentke­zett az Operában. Felvették. Erre az időszakára Budano­­vits­­ Mária, Orosz Júlia, és Palló Imre emlékeznek. Fényes Szabolcs, a Főváro­si Operettszínház akkori igaz­gatója — és zeneszerzője nemcsak operett-, hanem film­zenéknek — miután megis­merte kiváló képességeit, át­csábította az Operettszínház­hoz. Közben jöttek a híres filmek: Álomkeringő, Utolsó dal, Éjféli zene, Tavaszi álom, Koldusdiák... Mindezek kép­sorai felelevenítik Sárdy alakját. Petress Zsuzsa a Csókolj meg Kajtám-beli kö­zös szereplésükre emlékezik; ez volt Sárdy első musical­szerepe. A Sárdy-mű­hosz megfejtésé­re, a Színészmúzeumban Szi­­netár Miklós vállalkozik. Mű­sorvezető: Farády István. Szerkesztő-rendező: Csent­e­rics Ágnes. NÓGRÁD — 1975. február 16., vasárnap felé távcsövezett volna.4 i Csók Istvánra emlékezünk Száztíz éve, 1865­­ február 13-án született Csók István Kossuth-díjas, a magyar festőmű­vészet egyik kiemelkedő egyénisége. Képünkön: Züzü a kakassal. (39.1 — Megyek hazafelé — s mutatott arra, amerre Ma­gyarországot gondolta. — Pasli haza. — Ahá, mátyár... — mond­ták a civilek. — Pu! Pu! Rusaki szóldat, pu, pu! — A katona magya­rázta, hogy az oroszok lelö­vik. — Engem nem. Tudok én beszélni velük. Persze, nem értette a ka­tona, és csak mutogatott: — Pu! Pu!... Kaputt! De megunták azután a né­metek a győzködést — vagy s­etniük kellett az ásással —, mert elengedték. Itt már csakugyan közelről hallatszott az ágyúzás. Lehetséges, hogy most már a front jön. Azt magyaráz­hatta a katona. Pediig jó lett volna elérni Magyarországot még a front előtt. Ha itt találják az oro­szok, még azt hihetik róla, hogy ő is német. Ki tudja, abban a magá­nos épületben már lehetnek oroszok is megbújva. És le­lövik, ha meglátják. Honnan tudhatnák azok, hogy ő nem német Kis­ányászt­a a kebeléből a leventesapkát. Az oroszoknak is tudni kell azt, hogy ez magyar sapka. Sehol nem látott ilyen sap­kát Németországban. Most érne sokat a prém­­sapka, az érne a legtöbbet. Arra nem lőnének akármi­lyen messziről se az oroszok. Megint elmaradt a kutya. A városban nem maradt el, a gödröt ásó civilek között sem. Akkor ott sunyított, szorosan a nyomába szegőd­ve. Fél ez, nyilván az embe­rektől. • Most nem füttyögött neki, csak leült az árokparton. Na­gyon el volt már fáradva. Ropogtatta a nápolyit, s né­zelődött A dombokon túl lehet a front. Ha találkozik az oro­szokkal, az lesz az első, hogy érdeklődik Grísa után. Pal­­kovnyik Szinyicin alatt szol­gál — elég, ha ennyit mond így könnyű lesz megtalálni. A múltkor is rögtön megta­lálta így. Csak most vette észre: a körül a magános épület körül tényleg emberi alakok mo­zogtak. Nyolc—tíz sürgölődő alakot látott, mintha a föld­ből bújtak volna elő. Felugrott, füttyentett egyet a kutyának. Sietősre fogta a lépteit. Már az biztos, hogy kato­nák. Közelebb érve, azután lát­ta, hogy nem orosz sapkájuk van a katonáknak. A ruha színe is látszott már onnan: német színű egyenruhájuk volt. Az egyik mintha erre­Margias töltése volt az út­nak. Lehúzódott a töltés túl­oldalára, ahová a­z épületből már nem láthattak el. És lőni sem lehetnek akkor on­nan. Már csak egy terep­járó vagy teherautó húzott el az úton. Azt is mind katonáik — né­metek — vezették. Óvatosan, körül-körül fi­gyelve ment tovább. Itt már lőhetnek. Mégis egészen vá­ratlanul toppant elébe egy német géppisztolyt­ egy nagy kőhíd alól. Ennek is magyarázta vol­na, hogy hazafelé megy, de ez meg sem hallgatta, csak kiabált: — Los, los! S, hogy nemigen mozdult, elkapta a kabátgallérját, megpenderítette, súgy ülesen rúgta, hogy elesett. Sírva indult visszafelé. De biztos távolságban megállt. . — Los, los! — kiabált a német és lekapta a géppisz­tolyt a nyakából. Kelletlenül indult tovább, vissza-visszanézve: „Hülye!... Úgyse találnál el, hülye!..” Amikor eltűnt a katona — elbújhatott megint a híd alá — lehúzódott a töltés szélé­be. Kanyarodott valamicskét az út, itt már akkor sem láthatja a német, ha kinéz a híd alól. Magára borította a takarót, lekuporodott. Nézte a part tö­vében lehasaló kutyát, és há­lát érzett iránta, milyen hűségesen kitart mellette ilyenkor is. Kidobott neki egy kekszet a takaró alól. Az a baj, hogy ezek nem tudnak oroszul, ő meg né­metül csak keveset tud, és éppen azt nem tudja, hogyan kell mondani. Én magyar vagyok, és haza akarok men­ni Pedrig Henriiktől megtanul­hatott volna német ifj. Magda biztosan megtanult. Persze Magda meg oroszul nem tanult meg. Hacsak a front valahol őt is utol nem érte.★ Henrik az a sebesült német őrmester volt, akit Rezső bátyja szervezett be a mene­küléshez. Fél karja felkötve, gipsz­ben. De nemigen látszott, hogy fájlalta volna. (folytatjuk) Géppel a kézben Herbst Rudolf elmaradha­tatlan a tarjáni „Stécé”-mec­­­csekről. Középtermetű alakja — vállán a nagy táska, kezé­ben a fényképezőgép — hol az egyik, hol a másik kapu­fánál tűnik fel. A futballis­ták jól ismerik, és a szurko­lók is megszokták már­ rend­szeres jelenlétét. — Nagyon szeretem a ri­portfényképezést, különösen a sportmérkőzéseket. Egyéb­ként mindent csinálok, de legjobban a mozgás, egy-egy izgalmas, szép pillanat meg­örökítésének örülök. Spanyolországban az elmúlt évi nemzetközi sportfotó­kiállításon Futballisták című képével bronzérmet nyert. Díjat kapott Csehszlovákiá­ban és számos hazai verse­nyen. Mint a Nógrád megyei Fotóklub tagja két alkalom­mal nyerte el az év fotósa címet. — A fotóklubnak nagyon sokat köszönhetek. A klub által rendezett kiállítások, fotótúrák, közönség-művész találkozók, pályázatok nagy­ mértékben járultak hozzá fejlődésemhez, ezen keresztül sikereimhez. Feleségével és két gyerme­kével Jobbágyiban lakik. Harmincnégy éves, Borsodból származik. — Apám tanító volt, és lel­kes amatőr fényképész. Ma­ga laborálta, dolgozta ki a képeket Nyolcadikos korom­ban egy boxgépet vásárolt nekem. Ekkor kezdtem el já­tékból, szórakozásból kattint­gatni. Kaptam egy könyvet is. A fényképezés kisiskolája volt a címe, hogy jobban megismerjem a fényképezés tudományát. De a lelkesedé­sem szalmalángnak bizonyult. A technikumban és még hos­­­szú évekig nem is fotóztam. Fúrtam-farigcsáltam inkább, mert mindig a produktív munkák érdekeltek. Hűvöskék szeme van, mint az objektívnek. Enyhén hul­lámos, szőkésbarna haját fél­refésüli. Koránál fiatalabbnak látszik. — Tíz évvel ezelőtt, a le­szerelésem után kezdtem csak el újból fotózni. Két bará­tommal külföldi motornstú­­rára mentünk. Valakinek meg kellett örökíteni az úti élmé­nyeket. Én tudtam egyedül fotózni. Jobban mondva tud­tam azt, hogy ha süt a nap, akkor tizenegyes, ha kevésbé süt a nap, akkor nyolcas blendét kell használni A ne­gatívot az OFOTÉRT-nál hí­vattuk elő, a nagyításokat a Diósgyőri Gépgyár fotószak­körében készítettem. Ekkor láttam meg, hogy ez nem is olyan ördöngős dolog. Beirat­koztam a szakkörbe. Igaz viszont, majdnem muszáj is volt, mert az egyik főnök elkapott a sötétkamrában. Benyitott, látta, hogy nem vagyok odavalóki mekérdez­­te: Maga mit keres itt? Hát behozott az Epres, a barátom — válaszoltam. A gépgyári szakkör szakmai vezetője, Juhász Miklós volt, aki ma elismert fotós. Kez­detben tulajdonképpen tőle tanultam meg mindent. Az­tán felnőtt voltam, tudtam, az embernek sokat kell olvas­nia ahhoz, hogy fejlődjön. Szakkönyveket kölcsönöztem a könyvtárból és vásároltam. — Most milyen géppel fényképez? — Több fajtával. Plexaret­tel. Praktikával, Pentagon sixszel. Mindig attól függ, hogy mit kell fényképezni. A téma határozza meg tulajdon­képpen,­ hogy milyen fényké­pezőgépet használ az ember. Mert olyan gép nincs, ame­lyikkel mindent jól lehet fényképezni. És természetesen kiegészítő eszközök is kelle­nek a géphez. Vettem vakut, teleobjektíveket. Így a pálya közepén 1 történteket is jól tu­dom fotózni. Az­ eszközök most világos színű Trabantjában — amel­­­lyel a megyét járja — pihen­nek. — Mit tanácsol a sikeres fiatal fotós az ifjú kezdők­nek? — A fotózás tipikusan olyan mesterség, amit nem lehet pusztán könyvből megtanulni. Állandóan gyakorolni kell Ezért csak azt tanácsolhatom, hogy legyenek szorgalmasak, fényképezzenek és olvassanak sokat. A fényképezés nem misztikus dolog, de eredményt ebben is mint az életben minden másban, csak kitartó munkával lehet elérni. —ok— j A fotós

Next