Nógrád, 1976. szeptember (32. évfolyam. 206-231. szám)

1976-09-16 / 219. szám

A SZÉNBÁNYÁSZAT és a bányászélet Nógrád megyé­ben, 1361—1962. címmel nagy­szabású állandó kiállítás nyílt meg Salgótarjánban, a Nóg­rád megyei Munkásmozgalmi Múzeumban, az idei bányász­nap kiemelkedő kulturális eseményeként. Jelentős kiállításról van szó, nemcsak azért, mert a nógrádi szén alapvető szere­pet töltött be a salgótarjáni medence, közelebbről Salgó­tarján iparának kialakulásá­ban. Ez ma már Nógrád me­gye ipartörténetének része. Csak utalásként jegyezzük meg, hogy a Salgótarjáni Kő­­szénbánya Rt. 1868-ban ala­kult meg, magába olvasztva a megye kis- és középüzeme­it, így az ország legnagyobb kőszénbánya vállalata lett. A kiegyezést követően például Nógrád adta az ország szén­­termelésének több, mint 40 százalékát, s erre épülve, je­lentős ipar alakult ki. Példá­ul 1868-ban megalakult a Salgótarjáni Vasmű Rt. ipar­telepe, 1894-ben az üveggyár­tás­, a vas- és gépgyártás erőteljes fejlődésnek indult. Ugyancsak ide tartozik, hogy a szén és a gyáripar alakította ki azt a munkás­­osztályt, amely hamarosan a legjelentősebb forradalmi küzdelmet vívók közé került országosan is, kiemelkedő szerepet töltve be a magyar munkásmozgalom történeté­ben, amint azt a korabeli munkásmegmozdulások, sztrájkok stb. is bizonyítják. A más iparágakban dolgozó munkásokkal együtt a nóg­rádi bányászok kiemelkedő szerepet játszottak 1919-ben, a Magyar Tanácsköztársaság megvédésében, annak bukása után következetes harccal vették ki részüket a Horthy­­fasizmus elleni küzdelemből, küzdöttek az országot meg­szálló német fasizmus és magyar csatlósaik ellen. Mindeme küzdelem ma már közismert, számos mo­nográfia részletesen foglalko­zik ezzel. A múzeumi tárlat jelentőségét érzékelteti, hogy a rendezők sikerrel követik végig e folyamatot, a kezde­tektől 1962-ig. Miről vall tehát a kiállí­tás? MINDENEKELŐTT a nóg­rádi szénbányászat összefo­gott, rövid történetével kí­vánja megismertetni a láto­gatót. Ezen belül először a bányászkodás kialakulását követi nyomon a felszabadu­lásig. Csak egy adatot emlí­tünk itt annak illusztrálásá­ra, hogy milyen veszteség után indult meg rövid időn belül a szénbányászat a fel­­szabadulás után. A háborús kár az 1945 végéig végzett javítási költségekkel együtt mintegy 200 millió pengő volt. A bányászok az elsők kö­zött álltak munkába az újjá­szerveződő ipar szénigényé­nek biztosítására, magas fokú osztályöntudatról és kiállás­ról téve bizonyságot. Az MKP felhívására 1946 elején elkez­dődött az országos széncsata, amelyből a medence bányá­szai kiemelkedően vették ki részüket. A széntermelés az első ötéves tervben kétszere­sére emelkedett. A második ötéves tervidőszakban a be­ruházások 40 százalékát kap­ta a szénbányászat. Az 1960- as években azonban ennek ellenére gyengébb minőségű szén került felszínre, az ener­giaszerkezet átalakulása ér­zékenyen érintette a nógrádi szénbányászatot. A harmadik ötéves tervben visszafejlesz­tésre került sor. Napjainkban ismét a szénbányászat stabi­lizálódásának vagyunk tanúi. A kiállítás e része gazdag tárgyi anyaggal, dokumentu­mokkal stb. vall a szénbá­nyászat történetéről. Újabb jelentős része az állandó kiállításnak a mun­kásmozgalom kibontakozásá­nak, illetve történetének be­mutatása a szénbányászok körében. Külön gazdag do­kumentumanyagot vonultat fel a kiállítás a polgári de­mokratikus forradalom és a Tanácsköztársaság idejéből. S természetesen, részletesen foglalkozik az illegalitás kö­rülményei között vívott kö­vetkezetes osztályharcról, amely számos üldözést vál­tott ki az uralkodó osztály részéről. A bányász munkás­mozgalom történetében a felszabadulás után szintén új szakasz kezdődött. Külön említést érdemel a kiállításnak az a része, amely a bányászok életkörülményei­­vel, művelődési lehetőségei­vel, sportjával foglalkozik. Az ide vágó tárgyi anyagon túl, térképek, grafikonok, irat- és fotódokumentumok, a tárgyak között személyes használati tárgyak stb. adnak számot minderről. Nem vállalkozha­tunk a kiállítás részletes is­mertetésére, hiszen ez bőven meghaladná a rendelkezé­sünkre álló terjedelmet. Megemlítjük, hogy a mú­zeum korszerű tárlatvezetési lehetőséggel él. Magnetofo­­nos tárlatvezetés egészíti ki a látható anyagot. Ez bányász­dalokat is tartalmaz eredeti előadásban. A kiállítás meg­tekintése lehetővé teszi, hogy alapos ismereteket szerezzünk a szénbányászat történetéről, munkásmozgalmi hagyomá­nyairól, a bányászok életkö­rülményeinek alakulásáról az 1960-as évek elejéig. A KIÁLLÍTÁSHOZ gon­dosan szerkesztett katalógust­ is kiadtak. Ezt Balázs Lász­ló, Szvircsek Ferenc és Von­­sik Ilona írta, a szerkesztést Domonkos Alajos végezte. T. E. Kiállítás a Nógrád megyei Munkás­mozgalmi Múzeumban 1 JT 1* 1,/rl 1 * * I * A «fabányá za. és a bányászétet 'A klSdlQK könyVtOTQ Nógrád megyében 1861-1962 Manapság a köny épp olyan természetes ajándék, akár a csokoládé, az a szülő is meg­lepi vele gyermekét, aki ma­ga sohasem olvas, a könyves­polc pedig a kultúra jelenlé­tének kifejezője. A kérdés éppen az: mi kapjon helyet a kisiskolás könyvespolcán, hogyan kezdjük el annak a gyűjteménynek az alapozá­sát, amit majd szívesen és örömmel fejleszt tovább a maga könyvtáraként, s amely­nek első darabjait, mint gyer­mekkora szép emlékeit őrzi, míg csak él. Sokoldalúvá A kisiskolásnál, még aligha találunk határozott érdeklődési kört, — ha oly­kor igen, akkor is arra törek­szünk, hogy annak kielégíté­se mellett tágítsuk érdeklődé­sét, sokoldalúvá neveljük. Azonkívül nem szabad el­felejtenünk az esztétikai szem­pontot, melyre a magyar írók közül Móra Ferenc, Móricz Zsigmond és Németh László int a leghatározottabban: gyermeknek, csak a legjob­bat! Ha ízlésfejlődésüket re­mekművekkel alapozzuk, ha igazi értékekkel indítjuk őket, akkor kialakul a belső immu­nitás a gyönge lektűrök, iro­dalom alatti alkotások ellen, (amelyekkel úgyis megismer­kednek, mert tücsköt-bogarat elolvasnak, míg felnőnek, de ezeknek vonzását, csak a ko­rán megformált igényesség győzi le.) Mindezt átgondolva, ho­gyan építsük tehát cseme­téink könyvtárát? Feltétlenül legyen benne jó néhány művészien illuszt­rált mesésköny, magyar nép­mesegyűjtemény, hiszen a mesét kicsi kora óta szereti és méltán, mert örök érték, fan­táziáját fejleszti, szólásaival kifejezőkészségét csiszolja, anyanyelve árnyalatokban bővelkedő gazdagságát aktív szókincsébe viszi át; erkölcsi érzékét, igazságérzetét fino­mítja. Vannak, akik féltik a gyermeki érzékenységet a mesék borzalmaitól, ez azon­ban túlzás: az élet riasztóbb dolgait sem titkolhatjuk el előle. Ne hiányozzanak a polcá­ról a számára már érthető magyar klasszikusok! Nevelő hatásuk épp olyan, mint a népmeséé; etikai, nyelvi fej­lődéséhez nélkülözhetetlenek. Természetesen, illusztrált, ké­pes, világos tipográfiai kiadáso­kat keressünk, de feltétlenül szerezzük be a János vitézt, a Toldit, Mikszáth Beszélő kön­tösét, Móra Ferenc, Krúdy Gyula, Gárdonyi könyveit, a „nagy” ifjúsági műveket (me­lyek nem is ifjúságinak ké­szültek, de olyan könnyen ért­hetők, hogy életük során bár­mikor olvashatjuk, és mindig szívesen újraolvassuk őket), a legszebb Jókai-regényeket, Móricz Légy jó mindhalálig, és Molnár Ferenc Pál utcai fiúk című könyvét. Az iro­dalmon növekvő gyermek, igen korán „ráveti magát” a nagyobbaknak szánt köny­vekre, az Egri csillagokat jó­val előbb olvassa, mintsem kötelező lenne (sok gyermek olvasástanulásának épp az ad szárnyat, hogy erre a könyvre kíváncsi, és ha okos szülője felolvasván épp a legizgalmasabb résznél áll meg, a „próbáld meg egyedül” felszólítás után, ha kínlódva is, de nekifog, s mire befeje­zi, hibátlanul olvas); ugyan­csak örömét leli az Arany­balladákban, s a népballadák­ban is. Vershez kalauz Nem maximalizmus ez, ha­nem természetes folyamat, mely feltétlenül bekövetke­zik, ha a szülő nemcsak könyvvásárló és nem elég­szik meg az ajándékozás té­nyével, hanem mesélő­, felol­vasó kalauzként vezeti be a könyv világába a megajándé­kozottat. Leginkább a versesköte­tekhez kell a szülői kalauzolás. Hiszen a vers, zene, úgy él leginkább, ha mondják. Min­den kisgyermek ösztönös ze­neértő, és mindegyik a legtö­kéletesebb versmondónak a saját anyját tartja. A ver­set úgy szeretjük meg, ha úgy kapjuk, mint a táplálékot az anyai kézből. A házikönyv­tárban tehát legyen sok vers, Weöres Sándor, Csanádi Imre, Zelk Zoltán, Nemes Nagy Ág­nes, Beney Zsuzsa és mások gyermekversei mellett a klasszikusok: Petőfi, Arany, és rajtuk kívül a többi na­gyoknál is találunk olyan verseket, amelyeket a gyer­mek szeret és ért, (Csokonai, Vörösmarty, Kosztolányi, Ba­bits), vagy olyanokat, melye­ket ugyan még nem ért, de zeneiségüket hallatlanul él­vezi. Nem kell félni a bátor lépésektől: amíg az érdeklő­dés nem lankad, merészen száguldhatunk az irodalom szeretetének tartományaiba. Már a kisiskolás könytárá­­ban kapjanak helyet­ a világ­­irodalom remkmívű gyer­mekkönyvei, Tolsztoj meséi, Tolsztoj és Gorkij gyermekko­­rukról írt emlékiratai, Mark Twain könyvei, a Dzsungel könyve, a Tamás bátya kuny­hója,­­a Robinson, a Gulliver, az Alice csodaországban, A kis herceg, stb. Jóllehet itt megint előrelépünk az ifjú­sági irodalom területére, csakhogy az olvasásra szokta­tott kisiskolás 8—9 éves ko­rától szenvedélyesen olvas, és értelmileg elég fejlett ah­hoz, hogy megismerkedjék a később többször is újraolva­sott könyvekkel, melyeknek kedvéért és melyek által le­győzi az olvasástechnikai ne­hézségeket. A jól olajozott ol­vasás pedig óriási előny a felső tagozatban, ahol már „tanulni” kell. Ha pedig a szépirodalomban merészen előrelépünk, te­gyük meg ezt az ismeretter­jesztő gyermekirodalom te­rületén is. A Képes történe­lem, a Képes földrajz soroza­tai nyugodtan helyet kaphat­nak a Bölcs Bagoly és az állatvilágot bemutató bioló­giai sorozatok mellett. Per­sze ez utóbbiak ak­kor hasz­nosak igazán, ha kirándulá­sok, a természet tudatos, ala­pos megfigyelése után vesszük kézbe köteteiket, mondván, lássuk mit mond a könyv pl. a lepkéről, vagy a fecskéről, melyeket megcsodáltunk. N­ézzünk utána Mit mond a könyv — ez jelszóvá lehet. Mert hány­szor kérdez gyermekünk, és hoz zavarba minket kérdé­seivel! Ostobaság volna ta­gadni, hogy nem vagyunk mindenttudók. Dehát ott a lexikon! Nézzünk utána! Elő­ször együtt. Aztán keresse ki ő, egyedül, hadd tanuljon meg eligazodni a betűrendben... És milyen élvezetes is egy jó lexikon lapozgatása, képeinek figyelése! Valóban nem túl­zott igény a jó lexikon — igen, az ő korában is. Még jobb, ha , irodalmi, zenei, mű­vészeti és technikai is akad a háznál. Indításul legalább Az én múzeumom, Az én ze­neszerzőm című olcsó gyer­meksorozatokat szerezzük be.­­Ezzel a nagy vonalakban vázolt alapozással már el­indulhat gyermekünk a gyűj­tés útján. Ha jól vezetjük, épít majd az alapokra és szé­pen bontakozó könyvtára tük­rözni fogja belső fejlődését. Ha jól vezetjük, ha együtt fejlődünk vele És ez legalább olyan fontos, mint a könyvek megvétele. Bozóky Éva Nagy­namával. Mai tévéajánlatunk 81.40: Lássuk a zenét — Középdöntő. Az elmúlt héten a tévé­nézőket is beavatták a zenei rendezők munkájában. A ze­nei rendezők nagyszabású versenyének elődöntői a nyil­vánosság kizárásával zajlot­tak. Most a középdöntőn az elődöntő után továbbjutottak vesznek részt. A nézők azon­ban nemcsak a zenei rende­zők munkáját ítélhetik meg, hanem nagyszerű zenei él­ményekben is részesülhetnek. A hat zenei rendező ugyanis a következő zeneműveket ,,ül­teti át” a kép nyelvére: Schu­bert: Pisztráng ötödének ne­gyedik tétele (Ránki Dezső zongoraművész és a Kodály­­vonósnégyes előadásában), va­lamint Bartók: Szonáta két zongorára és ütőhangszerek­re. Ezt a művet Jandó Jenő és Baranyay László zongorán, Kaszás Mihály és Madarassy Gábor ütőhangszereken ad­ják elő. A közvetítésre a IV. stúdió­ból, színesben kerül sor. A közvetítést a televízió gya­korlott rendezői továbbítják a közönségnek: Bánki Iván, Csenterics Ágnes és Szitányi András. Mindenki iskolája Újszerű tanév kezdődik a­ádióban, a Mindenki iskolá­éval bővül az Iskolarádió. Az új sorozat az általános isko­­a 7. és 8. osztályos tananya­gnak elsajátításához nyújt egítséget azok számára, akik a dolgozók iskoláiban kíván­tak bizonyítványt szerezni. Az első „magyaróra” ma es­te hatkor kezdődik a Petőfi adón, másnap pedig történe­lemóra következik. Az újsze­rű oktatásból részt vállalt a televízió is, a természettudo­mányi órák sugárzásával. A rádiós és tv-s órák anyagá­ból a tervek szerint könyv is készül. 4 NÓGRÁD - 1976. szeptember 16­, csütörtök | I 50. — De rég láttunk — mond­ta Jánnak a bortól fényes szemmel. Aztán Teréza bement, a férfiak pedig ott maradtak a bor mellett. Ján azt mond­ta: — Jókor jöttem, Asztalos kell ide. — És mindjárt neki­látott ő is. Ketten rakták az ólat Matejjal. Néha egy kicsit megálltak, ittak. — Mi újság odakinn? — kérdezte Matej. — Mi volna? — mondta Ján. — Csend van. — Sört kapni? — Kapni — mondta Ján. S tudta, hogy a kocsmáról kell hírt adni Matej­nak, meg az emberekről ott. — A kocsma megvan, az emberek megvannak.... — mondta, csendeskés mosoly úszkált a szavai körül. — Mennek a­ beszédek. Králik Franyo a minap esküd­özött, hogy megfogja a katonát. Ondrej meg váltig, hogy őt a katona kerüli, mert tudja, hogy ő egy erős ember... Köz­ben a térdük reszket, fogadok. Zabszem nem fér a fenekük­be! Ivott Ján, és nevetett. S Matej a fejét csóválta, boros­tától sötétlő arcai.. A kőbányát karéjosan er­dők vették körül. Csak a be­járata volt nyitott többé-ke­­vésbé, a falu iránt. Lankás, világos táj terült el arra, ritkuló erdőfoltokkal. A meg­szelídült szekérúton nemcsak a kocsik gurultak, láncaiktól megszabadítva, hazafelé vi­dámabban; az ember úgy neki tudott iramodni, mintha a hátizsákját eldobta volna, vagy legalábbis a lelke sú­lyát, a végtelen sötét erdőből kiérvén. A kőbánya úgy festett itt, ahogy a bozót kezdte birtok­ba venni, mint ősidőktől itt maradt őrhely az erdőség kapujában. Évekig használaton kívül állott, s most újra hangos volt. Zengtek a vastuskók, az acélfejű, hosszú ékvasak, csengtek, bongtak a macsik, a súlyos kalapácsok. És robaj­­lott a kő. De az erdő sötét és mély csendjét ennél is élesebben felverték az emberi hangok. Vidám társaság dolgozott a kőbányában. A meredek fa­lak visszazengték a jókedvű kiáltozásokat, uram bocsá’, tarzánüvöltéseket. S mint közibe keveredett aranyrö­gök, a kőgörgetegekkel ka­cagás gurult. Buda tanító fiai megmász­ták a leglehetetlenebb helye­ket. És egyáltalán nem gon­doltak rá, hogy ez munka. Jó kis virtus, szórakozás — így fogták fel. S Buda tanító is „harci cselekedetnek” ne­vezte inkább. S ők maguk szívesen buzdultak fel, de világért nem nevezték volna így, amit csináltak. Egymás előtt szégyellték a nagy sza­vakat. S ez általános jelenség volt az ifjúság körében. Buda tanító azt is mondta, hogy a klubkönyvtár kövei „mindétig” megőrzik az ő életüket, „magukba fagyaszt­va”. Mert a kő a legmaradan­dóbb anyag. S meglátják majd, ha öregek lesznek, és akár­hányszor elmennek a klub­könyvtár előtt, eszükbe jut­nak a régi vidám napok, mint­ha csak ma lett volna. S azt fogják mondani: „Lám csak, az én kezem munkája is benne van.” A fiúk nevettek, hiszen ma van. — Lesz az még tegnap is — mondta Buda tanító. — Az is benne lesz, hogy leszedte a körmöm? — vi­gyorgott keservesen Kosz­­novszki Feró. — Bőven — mondta Buda tanító. Anyicska is mosolygott. Ő volt ott az egyetlen lány. Szabadságot vett ki a gyár­ból, hogy ide­ jöhessen. A kisebb köveket ölelgette, gyenge hasához, szorítva, s Holub Cipriánnak adogatta, ki fenn állt a szekérderék­ban, s vén kecske módján virgonckodott ott. A lányra csikkangatott sű­rű ráncainak bokrából. A nyicskának muszáj volt ne­vetnie, ahogyan mulatságos szeme golyója ki-be ugrált. — Húsz év csinálna vissza, és volnék fiatal! — Kevés lenne az, tata! — röhögték a fiúk. Anyicska pedig édes mo­solyt küldött fel a szekér­derékba. Harmatos, kék mo­solyt, a tekintete tükréről. — Ne hagyja magát, Cip­­rián bácsi ! — „Cipri bácsi csak egy van, az se baj, ha fogatlan” — énekelték a fiúk. — Ez ronda — mondta Anyicska csucsori szájjal, tré­fás duzzogón. Hornyák Marci kereste a kannát, hogy meghúzza. — Hol a kanna, gyerekek? — Elmentek vele vízért — mondta valaki. — De mikor elment már! — Kosznovszki Feró meg­állt, kezében állt az ékvas, amivel ott nagyolta a követ. — Legalább egy órája vagy még több.(Folytatjuk)

Next