Nógrád, 1976. december (32. évfolyam. 284-309. szám)
1976-12-12 / 294. szám
Társadalmi vezetőséget választottaki a fohászban az inntézményvezetés ffensszitosának erisítéséért „A SZOCIALISTA HATALOM támogatja a tudást, a tudás erősíti a szocialista hatalmat” — ennek a szimbolikus jelmondatnak a jegyében tanácskoztak a kultúraktívák a napokban Salgótarján legpatinásabb kulturális intézményében, a Kohász Művelődési Központban. Társadalmi vezetőséget választott az intézmény, hogy a jövőben még hatékonyabban bontakoztassa ki az intézményvezetés demokratizmusát, s ezáltal minél nagyobb számban vonja be a munkásokat, szocialista brigádokat, értelmiségieket és alkalmazottakat a művelődéspolitikai párthatározat és a közművelődési törvény végrehajtására. S amint az szokásos, a csaknem kétszáz kulturális aktíva — akiket szakszervezeti taggyűléseken választottak meg a több mint négyezer dolgozót foglalkoztató kohászati üzemek munkásainak képviseletében — először megvonta az elmúlt négy esztendő tevékenységének mérlegét. Bolyós Lászlóné, a művelődési központ igazgatója igen részletesen tájékoztatta a küldötteket a szakszervezeti irányítású, de területi kulturális igényeket is kielégítő művelődési intézmény munkájáról. Hangsúlyosan fogalmazta meg, hogy a munkásművelődési központ — amely 1978-ban ünnepli fennállásának századik évfordulóját — tevékenységének középpontjában a munkások műveltségének gazdagítása, a szocialista életmód és a szocialista gondolkodás kibontakoztatása és kiteljesítése áll. Az intézmény gazdag haladó hagyományokkal rendelkezik, amelyek jó alapot adtak az utóbbi évek művelődéspolitikai feladatainak megoldásához, s elősegítik a jövőbeni teendők eredményes végzését is. A KOHÁSZ MŰVELŐDÉSI Központ eddig is sokat tett a nevelés, a gondolkodás és az életmód formálásában, illetve a színvonalas szórakoztatás érdekében. Munkájának belső szerkezeti arányaiban a munkásközpontúság érvényesült, s a jövőben még hatékonyabban érvényesül. Jelentős fejlődésnek indult a felnőtt dolgozók oktatása, a tudományos ismeretterjesztés, amit nagymértékben segíti a kohászati üzemek önálló TIT-alapszervezete is. Tiszteletre méltó eredményeket értek el a könyvtári munka fejlesztésében, az olvasó munkások számának növelésében. Az elmúlt évek egyik fontos feladata volt, hogy az intézmény irányításával, s a lelkes kultúraktívák segítségével erősítsék és fejlesszék a színházi kultúrát. Az országos hírű ,,Petőfi” színjátszó csoport átmenetileg nem tölti be —s nem töltheti be — a színházi kultúra emberformáló szerepét, így az intézmény — a vállalati szakszervezeti bizottság támogatásával — vendégegyütteseket léptetett fel, majd nemrégiben egész évadra szóló szerződést kötött a Déryné Színházzal. Természetesen emellett — ami nagyon örvendetes és biztató — egyre izmosodik egy irodalmi színpadi együttes az intézményben, s nem „írhatjuk le” a „Petőfi” színjátszókat sem. Erőteljes fejlődésnek indult a többi amatőr művészeti csoport is, így elsősorban a néptánccsoport, s az átmeneti nehézségeket átvészelő fúvószenekar. Az utóbbi évben mind több sikeres kiállítás rendeztek az intézményben, ami nemcsak azt bizonyítja, hogy a kiállítók érdeklődéssel és szívesen jönnek ide, hanem azt is, hogy a döntő részben munkásközönség mind nagyobb érdeklődést tanúsít a tárlatok iránt. A művészeti csoportok színpad- illetve kiállításképesek. Ez pedig a tudatos és tervszerű fejlesztésről, a párt művelődéspolitikájának szellemében történő kulturális tevékenykedésről vall. A művészeti csoportok mellett — hat felnőtt- és öt gyermekcsoport működik —, ígéretes fejlődésnek indult az ifjúsági klub tevékenysége, s erősödött a szocialista brigádvezetők, a női és nyugdíjasklub munkája. Igen eredményesen tevékenykednek a bélyeggyűjtő, valamint a galamb- és díszmadárszakkör tagjai. Természetesen szó esett a gondokról és a problémákról is. Nagyon őszintén, nyíltan és tárgyilagosan. A beszámolóban éppen úgy, akárcsak a hozzászólásokban. De a problémákról úgy beszéltek, hogy összefogással, tudatosabb és szervezettebb munkával, a társadalmi vezetőség, a kultúraktívák lelkes támogatásával megoldhatók a gondok, s elháríthatók az akadályok a munkásművelődés útjából. A kohászati üzemek vezetői maguk is nagyon sokat segítettek eddig is ezeknek a gondoknak a mérséklésében, hiszen csak az utóbbi években mintegy kétmillió forintot nyújtottak a régi épület felújítására, a kulturált belső környezet kialakítására. A FELADATOK MEGHATÁROZÁSÁNÁL olyan jelentős teendők kerültek az első helyre, mint a vasasszakszervezet 100 esztendős jubileuma méltó megünneplésének elősegítése, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójának megünneplése, s az intézmény százéves születésnapja alkalmából rendezendő ünnepségsorozat megszervezése és lebonyolítása, az intézményről írandó könyv megjelentetése. Egy tv-bemondónő vallomása Beszélgetés Berkes Zsuzsával Ugyan, hogy lesz valakiből tévébemondónő? Ha pedig már ott van, milyen az élete, vannak-e nehézségei, amelyekkel meg kell küzdenie? Ezekre a kérdésekre kerestem a válaszokat, amikor sokak kedvencével, Berkes Zsuzsa bemondónővel beszélgettem. A Kívülállók jobbára irigyelnek bennünket. Azt azonban kevesen tudják, milyen hosszú is az idáig vezető út? Én például hat évig voltam „külsős” a televíziónál, még szerződésem sem volt. Idegesített az a bizonytalanság, mondhatom. Berkes Zsuzsa kockáztatott ugyan, de nem tett fel mindent egy lapra. Az évek során francia nyelvtanári tanulmányokat folytatott, 1974-ben sikerrel államvizsgázott. Ez az év egyébként élete legsikeresebb esztendeje volt az eddigiek közül: ekkor lett a Magyar Televízió munkatársa, s ugyanebben az évben ment férjhez. — Felvettek, ez kimondhatatlan örömöt jelentett számomra. Előzőleg fél évig jártam a legeredményesebb magyar beszédtechnika-tanárhoz, Fischer Sándorhoz. Azért még ma is elővesz néha a régi gyengeség: tulajdonképpen, rettenetesen gyorsan beszélek! Ma már mind ritkábban esik a régi hibába Berkes Zsuzsa, aki a rendkívül fiatal átlagéletkorú bemondógárda törzstagjai közé tartozik. — Nagyon sok külföldi tévé műsorát láttam — vette vissza a szót — de sehol nincs ennyi fiatal bemondó. Én ezt mindenképpen jó dolognak tartom... Azután sok mindenről szó esett, többek között a nyelvtudásról is. Kíváncsi voltam, ugyan Berkes Zsuzsa tudja-e hasznosítani francia nyelvismeretét? — Eddig mindössze két alkalommal került rá a sor Igaz, az egyik eset életem egyik legmaradandóbb élménye. 1975. májusában Szinetár Miklós művészeti vezetővel egy hetet töltöttünk Montrealban, a kanadai tévé vendégeként. Tolmácsot nem is adtak, természetesnek tartották, hogy mi is beszélünk az ő nyelvükön. A kivételes élményt jelentő kanadai út után ismét a dolgos hétköznapok következtek. Mindennapi örömökkel és gondokkal. — Rendszeresen gyakorolok otthon, leginkább újságcikkeket olvasok fel. Persze sokkal lassabban, mint amikor adásban vagyok. Minden alkalommal elfog az idegesség, mégsem gondoltam arra, hogy valaha is abbahagyjam, hiszen tulajdonképpen nagyon szeretem amit csinálok. A későbbi évek során szeretnék más tévérovatok munkájába is bekapcsolódni. A piros lámpa kigyulladása azonban mindenhol egyforma izgalmat okoz... J. K. Aforizma Vannak ilyen emberek Pjotr Mihajlovics Szidorov sokféle tehetséggel dicsekedhet. Mármint az alárendeltjeivel — Ivanovval, Petrovval, Vasziljevvel és Szemjonovval. Egészségügyi szolgálat Ha minden szenvedélyes dohányos komolyan elgondolkodna azon, mennyire árt a cigarettája a nemdohányzónak — akkor öt is megtanítaná a dohányzásra! 4 KONRÁD - 1976. december 12., vasárnap | Mai tévéajánlatunk 17.05: A MAGYAR TELEVÍZIÓ SZABADEGYETEME. 8. rész. A csillag halála. A csillagok élete nem végtelen. Amikor lassan elfogynak a tüzelőanyagok, a csillag zsugorodik, összehúzza a tömegvonzás, hiszen már nincs ami ezzel egyensúlyt tartson. A gravitációs összeroppanás lépcsőkben megy végbe, a lépcsők végén azonban ott van a csillag halála, amely nagyon különböző lehet. Ha kis csillagról van szó, akkor egy bizonyos méret alatt a kvantummechanikai erők újra, egyensúlyt teremtenek, és fehér törpe formájában vegetál tovább a csillag. Ha azonban mérete egy adott méretet megbeszélő halad, különös dolgok történhetnek — ezekről szól a tvszabadegyetem mai adása. Jelenet a „KÉT FÉRFI A VÁROSBAN” magyarul francia—olasz filmből. (December 12. — Vasárnap — 20.05 óra). iARABAS TIBOR regénye nyomat .rta CS HORVATH TIBOR. rajzolta: ZOaAU EKNO A magyar jakobinusok sírja 1700 fejezték le a * ' *'®*'** budai Vérmezőn a forradalmi átalakulásért küzdő magyar jakobinus mozgalom vezetőit, május 20-án. Martinovics Ignácot, Hajnóczy Józsefet, Laczkovics Jánost, Szentmarjai Ferencet és Sigray Jakabot, két héttel később pedig öt Pált és Szolártsik Sándort. A kivégzések a Habsburg-zsarnokság minden ellenfelét felháborították, de a kivégzettekre minden jobbérzésű ember mély részvéttel gondolt. Ennek jeleként — mint Kazinczy Ferenc írta a Fogságom naplójában — már „másnap reggel a vérhelyen rózsa virított. Valaki rózsákat ása le ott csuprokban.” A vértanúk sírjára azonban nem tehettek virágot, mert ismeretlen helyen, a legnagyobb titokban földelték el őket. Hosszú ideig hiába kutattak földi maradványaik után. Ezt tette 1913-ban Gárdonyi Albert, a főváros újonnan kinevezett főlevéltárosa is. A régi budai levéltár valamennyi 1795-ös iratát átböngészte abban a reményben, hogy valami nyomra bukkan. Kutatása ekkor eredménytelen maradt, a következő évben azonban a véletlen a segítségére sietett. Ugyanis Budapest vezetősége, mikor a Vérmező birtokjoga miatt vitába keveredett a katonai kincstárral, őt bízta meg, hogy nézze át a Vérmezőre vonatkozó aktákat, így került a kezébe Hainiss Frigyesnek, Buda hites mérnökének egyik jelentése. Hainiss ebben azt javasolta, hogy a mai János-kórház mellett fekvő katonai temetőt bővítsék ki azzal a területtel, ahová Martinovicsot és társait temették. Jelentéséhez egy térképvázlatot is csatolt, s ezen feltüntette a sírok helyét. Ez a hely a mai Vöröshadsereg útja, és a Kútvölgyi út által bezárt háromszög csúcsa. Gárdonyi felfedezését a Világ című napilap 1914. január 18-i számában tette közzé, s ezzel egyidejűleg jelentette a dolgot a fővárosi tanácsnak. A tanács egyhangúan elhatározta, hogy felásatja a sírokat. Az ásatásokat Bartucz Lajos, az egyetem embertani tanszékének fiatal tanársegédje, akit a munka vezetésével megbíztak, 1914. április 29-én kezdte meg. Az első sírt három héttel később, május 20-án, tehát éppen a kivégzés évfordulóján találták meg, a többit pár nappal később. Bartucz ezután áttanulmányozta a vértanúk termetéről, magasságáról stb. szóló egykorú leírásokat, arcképeiket, a kivégzésről készített jelentést, összevetette életkorukat, és mindezek alapján sikerült mind a hét forradalmár csontját meggyőző hitelességgel azonosítani. A maradványokat ezután hét fehér tölgyfaládába zárták, lelakatolták, lepecsételték, és ideiglenesen a Fővárosi Levéltár egyik sötét raktárhelyiségében helyezték el. A tanács 30 000 koronát szavazott meg Martinovics és társai méltó eltemettetésére, csak arról vitatkoztak, hogy hová temessék őket, a Vérmezőre, a Kerepesi temetőbe vagy máshová. A tervezésnek az első világháború kitörése vetett véget, elhatározták, hogy majd csak a békekötés után döntenek. 1919. után azonban hazaárulónak és kommunistának bélyegezték volna azt, aki a jakobinusok emlékének méltó megbecsülését szorgalmazta volna. A csontokat rejtő hét ládát, így Gárdonyi őrizte. Csak két gyermekének és néhány bizalmas barátjának mutatta meg néha, hogy emlékezzenek a ferenci abszolutizmus áldozataira. A tanács 1914-ben azt is elhatározta, hogy a vértanúk emlékét könyvben is megörökíti. Ebben Bartucz részletesen beszámolt az ásatás menetéről és a csontok azonosításának módjáról. Gárdonyi pedig hosszabb tanulmányt írt a mozgalom történetéről. A magyar jakobinusok emlékezete című könyvet különböző nehézségek miatt csak 1919. március elején adták nyomdába, és a sajtó alól a Tanácsköztársaság idején került ki. Ma könyvészeti ritkaság, mert 1919. után valamennyi fellelhető példányát megsemmisítették. Az 1920-as évek végén valaki felhívta a városházán uralkodó Keresztény Községi Párt vezetőségének figyelmét a levéltárban levő ládákra. Ennek következményeként egyik délután polgármesteri utasításra elszállították onnan. Hogy hová, az hosszú ideig titokban maradt. Csak 1960-ban találtak újból rájuk a Kerepesi temető egyik jeltelen kriptájában. Bartucz Lajos nyugalmazott egyetemi tanár ekkor még élt, 75 esztendős volt. A csontokra újból agnoszkálta, s ezután eltemették őket közös sírba, a temető főbejáratától nem messze. A vértanúk mai nyughelyét feketemárvány sírkő díszii. Rajta áll arany betűkkel a hét név és négy sor Petőfi Vérmező című verséből, négy olyan sor, amely csak 1945. után vált igazán időszerűvé: „Olyan sokat volt átkozott nevetek, Megemlíteni sem volt szabad benneteket. De már annak vége. . . . megadhatjuk a bért, Áldozhatunk könnyet a kiöntött vérért!” Vértesy Miklós