Nógrád, 1981. február (37. évfolyam. 27-50. szám)

1981-02-17 / 40. szám

k­sa Erőltetett ücsörgés Adódnak olyan hetek, hogy bár utólag meg kell vallanom, bírálatára, ezt egyébként is a recenzens szinte semmi ér­demlegeset nem tud feljegyez­ernyőn. Csupán olyan művé­szeti produkciót nem sugároz­mind a három kisjátékfilmet elvégezte helyettem, helyet­ A képzett beteg, a Selejt­tünk a zsűri, de azt kijelent­­ni a televízió műsoráról. No bosszúja- a Péntek 13 — „na- hetem, hogy élvezetes perce­nem arról van szó, hogy nem gyobb” filmnek gondoltam, két szereztek a számomra, látható semmi érdekes a kép- Az ötvenes évek elejének ti- mi több, patrióta büszkeség pikus termékei- melyekben a dagasztotta mellemet. A rádió konstrukció fontosabb a való- és a televízió közös népdal­nak, amely életteli helyzetei- Ságnál, a hitelességnél, a kép­ versenye, mielőtt a képernyő­vel, aktuális gondolataival, letek a gondolatnál, a hely­­re került, tudtommal hét ,a­­vagyis a jelenlét izgalmával zetek a jellemnél. Minden sárnapon szórakoztatta a rá­kényszerítené a tollforgatót a kritikai megjegyzés ellenére dióhallgatókat, s ezeken az véleményformálásra, a néző azonban érdemes volt bemu­ órás versenyeken több tucat megegyezésre, tatui e kisfilmeket, kultúrhis­ szólista, kórus megjelent, Si­tóriai érdekességükön túlme­­pésné és Holczné végig a leg­voltam nőén. Olyan kiváló nevette- jobbak között, bekerülésük a műso­­rokkel találkozhattunk újra, tévé nagy nyilvánossága elé íráskor akik közül sajnos a legtöbb szinte egyetlen percre sem a már nincs közöttünk. Kapás­ volt kétséges. Ez pedig telké­ből: Kiss Manyi, Tompa Pu- szükségüket, rátermettségüket is meg Latabár Kálmán, aki­ dicséri, egyben tanítóikat, fél­re a kacagtató filmek széria- készítőiket, valamint azt a fát lehetett volna építeni, közösséget, amelyben élnek. Hogy nem így történt, szinte amely lehetővé teszi számuk ítéletével való vagy polémiára. Szorgalmas nézője ezúttal is a televízió rainak, de most­ az még erősebben érzem azt kényszert, amit már az adá­sok pillanatában is. Mert mi­ért néztem végig hétfőn a Közellenség című háromré­szes produkció Infarktus cí­mű bevezetőjét? Nem azért, hihetetlen. Sportnyelven szól­­ta a szereplést. Nem tudni, mert mély élményt jelentett. Inkább mert a téma érdekelt, tanul­t hipochondriára hajlamos lé- Persze sorolhatnám vén, vártam az okos, felvilá- azokat a produkciókat zalmat szavazok a sorozat kö­vetkező darabjaira, majd meglátjuk. Miért néztem meg a keddi Stúdió ’81-et? Pusztán szokás­ra, ziccer maradt kihasználni- mi lesz a végeredmény, a két örökre, asszony -anélkül is megtette a még magáét. be- A Röpülj Páva verseny gosító szavakat, csalhatatlan leértve Molnár Ferenc Üveg- mindenkor élmény volt, az jó tanácsokat, helyette meg­ cipőjének csapnivalóan rossz most is. A válogatás szem­ismerhettem egy am­­erikai ön­ vígszínházi előadását —, me- pontjait azonban nem értem, kéntes mentőszolgálatot, lát- lyehet valamilyen oknál fog- Pontosabban azt nem, miként hattam egy nyitott mellkast, ha érdemtelennek tartok a kerülhet egymás mellé az és ehhez hasonló dolgokat, feljegyzésre, de nem teszem, operai igényű hangkultúra- Nem ilyen lovat akartam . Szerencsésebb a Röpülj Páva­jú énekes és a „csak” daloló kiálthatnék fel a költő szavai­ első középdöntőjéről megem- asszony, hogyan mérhető ösz­­val- de elképzelhető, hogy fékezni, melynek hétfőn este­sze egy délszláv dalokat ének­­bennem van a hiba és nem az lehettünk a részesei, amely­ fő duó teljesítménye a Havi­­alkotókban, ezért úgy egyez­­ben szűkebb pátriánk, Nógrád rág kamarakóruséval, vagy a tem meg magammal, hogy ki­­megye két hírességével is nyiregyházi népdalkörével. A szembesülhettünk. Hogy híres­ törekvést próbálom érteni, a aztán ségeink, az számomra ma már fentiek megítélésem szerint egyértelmű. Mind a ketten — mégis más kategóriák. Ennek a nemű­ Sipos József­né és a ellenére a műsorral és min­­k­mód­ Holecz Istvánná — a den közreműködőjével rokon­ból. A Péntek 13 című kis- palóc népdalkincs olyan mi- szenvezem, és várom­ az újabb film-összeállítással már nem vés válogatását mutatták be, közvetítést, amelyben Holecz­­ilyen egyszerű a helyzet, noha amely hatalmas mennyiségű né után a rimóci asszonyka­­nem volt új a számomra — ismeretet feltételez aranyfede­­rás is bemutatkozik, gyermekkorom egyik szenzá­­zorként. Zenei tekintetben la- Tévézésem várhatóan nem diós moziélménye volt. Grat­­ikus lévén, nem vállalkozha- lesz erőltetett ücsörgés. Nem az ismételt találkozásnak, tem produkciójuk szakszerű (sulyok) Balassagyarmatról indult Zórád Ernő kiállítása Budapesten Január végén szép meghí- Gyula Hídi vásár, Juhász­donságkeresésében, ennek el­vét hozott a posta. Zórád Er- Gyula Ancsa szolgáló, Jékely lenére modern korunkkal lé­vő grafika-művész kiállítása- Zoltán Pisztrángbalett, Rád­­pest tartani tudó, egyáltalán nak ünnepélyes megnyitására nóti Miklós A félelmetes­en­ nem konzervatív művész. Ez­­invitált, a budapesti Csók­ást- gyal, Juhász Ferenc Betyárok­ról győz meg a kiállítás anya­­gán Galéria grafikai termé- sírja és az Őszi harmat után­ ga, melyet a megszépült Ba­be. A tárlatot Krúdy Zsuzsa és a Kollázsok és a Fejezetek lassagyarmaton érdemes len­­— akivel mintegy negyven egy életregényből tíz tusraj­ ne ugyancsak bemutatni, ki­éve együtt teszünk a magunk­jának megtekintésére, sajátos módján, a Nógrád Miként Krúdy Zsuzsa írja, megyéhez is jócskán kötődő Kórád Ernő nem vesz részt a jeles magyar író, Krúdy Gy.­ változó izmusok technikai új­­ra művészetének elismerteté­séért — nyitotta meg. Krúdy Zsuzsa már a katalógus elő­szavában tudtunkra adta, hogy miért szívügye ez a megnyitó: a Balassagyarma­ton 1911-ben született és fő­iskoláját Budapesten, végzett Zórád Ernő, aki a sajtó mun­kásaként számos hazai és külföldi kiállításon vett részt, kétszer kapott a Szocialista Kultúráért Érdemérmet, szere­ti az irodalmat, jó értője Krú­dy romantikus antifeudalista­­antikapitalista művészetének, s maga is, mint szeretett mestere, Krúdy, az érzelmek, hangulatok, szimbólumok hi­vatott tolmácsa. Krúdy egyik mondását is megismerjük az előszóból: „ ... Ha már semmi se vagyok, legalább kortárs vagyok”. Ezt Zórád Ernő is gyakran idézte, amihez azt teszi hozzá Krúdy Zsuzsa: al­kotó, tehát értékes kortárs! Nos, erről a kiállításon is alkalmunk volt meggyőződ­ni Krúdy Zsuzsa nem töre­kedett a megnyitón a kiállí­tó művész fölé nőni, ami oly gyakori ilyen alkalmakkor. Páratlan leleménnyel segített hozzá bennünket, hogy elin­duljunk a kisteremben sze­rény zarándokutunkra az „Irodalmi pantheon”-hoz (Madách, Arany, Petőfi, Jó­kai, Ady, Krúdy, Móricz, Ka­rinthy Frigyes, József Attila, Németh László), , a „Krúdy Kalendárium”-hoz (12 színes grafika), a „Költők művei”­­hez (6 színes grafika, Illyés egészítve esetleg az életmű néhány más, értékes darabjá­val is. B. M. NÓGRÁD - 1981. február 17, kedd MARLENE (VI) Az akadékoskodás a szerelem halála A memoárjával kapcsola­tos jelenetek 1965-ben már ti­zenöt évesek voltak. A nagy amerikai kiadóval, a New York-i Doubledayvel Mar­lene már 1950-ben szerződést kötött­­, inkább kényszerből, mint az íráshoz való vonzó­dásból, főleg azért, mert ak­koriban már szüksége volt a pénzre. „Ebből nem lett semmi, és Marlene visszafizette az elő­leget” — mesélte Hugh Cur­­now. Doubledaynél még azt is hozzátették: „Nem fizette vissza az előleget. Abból a kevés anyagból, melyet a rendelkezésünkre bocsátott, egy aforizmagyűjteményt ad­tunk ki, „Marlene Dietrich ABC-je” címmel...” Szelle­mes kijelentések ezek, mint például ez a szexről: „Ame­rikában fixa idea. A világ más részein tény”. Vagy például az agglegénységről: Ideális állapot, az ember öreg, vagy annak érzi magát. Németor­szágról: A könnyek, melyeket Németországért hullattam, felszáradtak. És az akadékos­kodásról : Az akadékoskodás a szerelem halála. „Eljött az idő” — mondja Madame Odette —, „mikor Monsieur Curnow elutazott. Marlene azonban nem akadé­koskodott, és amikor Európa­ olyan büszke volt a hódításé­ is széttört egy tükröt, és el­ra! És mi lett volna erre al­kalmasabb, mint ez az ün­nepnap!” Marlene azonban gyűlölte azt, hogy az embe­rek között mutatkozzon, hogy ment. A Madame, akit na­gyon felizgatott a dolog, ágy­ba feküdt, és egész éjjel sírt. Közben mindig felkelt, ki­ment az erkélyre, betege volt felismerjék és zaklassák. Az a félelemnek, hogy valami Elysée Palotában levő kap- történhet vele...” szekedést. „Végre már a nyíl­­­,Amikor a lakásba értek,­ vánosság előtt akart mutat- egy szót sem szóltak egymás­ban nyár lett, Hugh Curnow hozni a híres Marlenével —, hoz. Hugh Curnow végül­­ ismét megjelent, hogy új erő­vel vesse magát Marlene Dietrichre és a memoárjára. „Most négy hónapig ma­radt, és be kell vallanom” — mondja Odette Miron — „hogy most lényegesen job­ban tetszett nekem, mint az első látogatása alkalmával, mely csak négy hétig tartott.” A jó kedvű ausztrál most sokkal elegánsabban nézett ki azokban az öltönyökben és ingekben, melyeket Marlene ajándékozott neki. De a me­moárírás még most sem ha­ladt jól. Az uraságok sokáig aludtak a fárasztó éjszakai beszélgetések után, és Mar­lene csak nehezen árulta el a múltja részleteit. Az ötvenes években egy második szerződést kötött a csapatai révén szerzett két he­lyet és Fouquetes-nál a Champs-Elysées-n a parádé utánra foglalt egy asztalt. Odette: „Attól a pillanattól nem kellett félnie, amikor a számlát átnyújták, mert a hí­res étterem igazgatója tudta, hogy azt Marlene Dietrichnek kell küldenie...” Hugh Curnow, nagyon fi­gyelmesen, egy csokor­­ búza­virágot tetetett az asztalra, de partnernője egyszerűen ke­resztülnézett rajta, mert azt Mikor Hugh Curnow haj­nalban hazament, teljesen ré­szeg volt. Miközben levet­kőztették és ágyba fektették, Marlene Dietrich és házve­zetőnője átkutatták­ a nad­rágjának a zsebeit, hátha ta­lálnak valamilyen számlát arról, hogy merre járhatott. Több párizsi bár számláját is megtalálták, köztük a hírhedt Pied de Cochonét is... Ennek ellenére a világ­sztár megbántódott, ahelyett, tekintélyes New York-i ki­­hitte, hogy ez a tulajdonos Hugh,Curnow-t’6 adóval, a Holt, Rinehart and gesztusa. Erre a fiatal auszt­­­­r. . . Winstonnal, és az előleget rö­­rül nagyon szűkszavú lett, vid idő múlva ismét vissza­­duzzogott. Marlene később fizette. „Amin most dolgoz- bőszen mesélte el a bizalma­­tak” — mondja Odette Miron­dának. „Egyáltalán nem értet­­„az a harmadik szerződés te a magatartását” — magya­­rok­ a harmadik kiadóval, a rázta Odette a szituációt, „és New York-i MacMillannel, és ha valamit nem ért, akkor a lénél fogva dobta volna ki”. Most kissé más véleményen volt, és a világ legizgatóbb nagymamája mennydörgött, még mindig csak a címe volt készen: Tell me, Oh, Tell Me Now lett volna az emlékeiről szóló könyv címe. Július 14-én, a francia nem­zeti ünnepen élte át Odette Miron a Marlene Dietrich és Hugh Curnow közötti első­re­„Úgy kezelik, mint egy pa­sát és van pofája hozzá!” — mondta. Végül a házvezető­ Madame nagyon haragos lesz, nőnek kellett Hugh Cornow-Fouquets-nál még egy borzal­mas jelenet játszódott le, ami azzal végződött, hogy a Ma­dame felugrott, és elhagyta az éttermet. Gyalog ment haza, tíz méter távolságból Hugh Curnow követte... ” hoz mennie. „Kedvesen meg­szidtam és meggyőztem, hogy kérjen bocsánatot a Maflámé­tól. Ezután semmi sem állt a kibékülés útjában... ” (Folytatjuk) 1942-ben Marlene Dietrich még aggódott a fogoly Jean Gabin miatt. Ami a tervekből hiányzik ötlettelen közművelődés Lapunkban rendre beszá­molunk a közművelődési in­tézmények mostanában zajló tervtárgyaló értekezleteiről, híven tudósítva az idei esz­tendő főbb célkitűzéseit. A tudósításokban persze nem­igen esik szó arról, ami a ter­vekből kimaradt. Ezt póto­landó, ezúttal — a megye jó néhány művelődési intézmé­nyének terve ismeretében — hiányérzetünknek szeretnénk hangot adni. Nem árulunk zsákbamacskát, mint az írá­sunk címéből is kitűnik: az ötletek hiányát kifogásoljuk! Induljunk ki magukból a tervekből, vagy — mert ezek olvasóink többsége számára nehezen hozzáférhetők — a havi műsorfüzetekből! A művelődési házak tevé­kenységének általában két formája ismert: az úgyneve­zett nagytermi rendezvények és a kiscsoportos foglalkozá­sok típusai. Az előbbihez tar­toznak a színházi előadások, hangversenyek, előadói estek, politikai és társadalmi ünne­pekhez kapcsolódó rendezvé­nyek stb. A második csoport­ba a szakköröket, klubokat, öntevékeny művészeti csopor­tokat soroljuk. E két hagyo­mányos forma mellett néhány művelődési intézményben — főként művelődési központok­ban — hálózati-módszertani, olykor tudományos kutató­munkát is végeznek, és persze vannak olyan tevékenységi formák (vetélkedők, kiállítá­sok, „rétegprogramok” stb.), melyek egyik alaptípusba sem sorolhatók. Maradjunk azonban a „nagytermi” és a „kiscsopor­tos” formánál, annál is in­kább, mert a lakosság széles tömegeit legközvetlenebbül e kettő érinti. Már amennyire érinti, hiszen amióta a tele­vízió úgymond „házhoz szál­lítja a kultúrát”, a művelődé­si házak vezető szerepe meg­ingott a közművelődésben. Vé­leményünk szerint azonban hi­ba lenne a televíziót hibáztat­ni — mint ahogy sok népmű­velő teszi — a kultúrházak látogatottságának visszaesé­se miatt. Sőt, ha közelebbről vizsgáljuk a dolgot a tömeg­kommunikációs csatornák bővül­­ termékenyítőleg hat a köz­elődés egészére, hi­szen bővíti a kínálatot. Ma már sem a városlakók, sem a falusiak nem mennek el „akár­milyen” rendezvényre, és nincs is abban semmi kivetni­való, ha megválogatják, mire áldoznak szabad idejükből. Ez — noha az elkényelmesedés veszélyét kétségtelenül magá­ban rejti —, az igények meg­növekedését is jelenti. No de, konkurrálhat-e egy művelődési ház a — személyi és tárgyi feltételeit tekintve —­monopolhelyzetben levő­ te­levízióval? Ugyanabban a „versenyszámban” aligha... A művelődési intézmények­nek tehát valami mást kell nyújtaniuk, mint amit a tele­vízió, vagy a rádió nyújt. Pon­tosabban nem mást, hanem másként! Ha azt mondjuk, hogy a televízió kulturális­ konzerveket, „készételeket”­ tálal nézői elé, akkor a mű­velődési házaknak „frissen­­sültekkel” kell szolgálniuk Míg a televízió többnyire passzivitásra kárhoztatja kö­zönségét, addig a művelődési házak egyik nagy lehetősége, hogy aktivizálhatják a közön­séget... A hagyományos rendez­vénytípusok még azokban az időkben gyökereznek, mikor a kultúrházak és a könyvtá­rak jelentették a művelődés szinte kizárólagos forrásait. Ma sem csökkent a művelő­dési házak jelentősége, csak épp funkciójuk módosult né­mileg, s lett feladatuk nehe­zebb. Itt most százszorosan igaz, hogy a tegnapi babérok­ból holnap már nem lehet megélni. Olyan vonzó, újsze­rű művelődési formákra van szükség, melyek a jelenlegi helyzetben is képesek felkel­teni a lakosság érdeklődését! Eleddig közművelődésünk irányítói jobbára csak arra a felismerésre jutottak, hogy erősíteni kell a művelődési házak „otthon” jellegét, a „közösségpótló, közösségte­remtő közösségformáló stb.” tevékenységet. Ennek a célki­tűzésnek a jegyében szaporod­tak el a különböző kiscsopor­tok, s került­ hivatalosan is a közművelődés zászlajára a „műhelymunka” jelszava. Hogy mindeddig kevés ered­ménnyel, annak egyik oka épp az, hogy az új célok nem pá­rosultak új módszerekkel, új formákkal. Pedig a változtatást a gaz­dasági helyzet alakulása is szükségessé teszi, hiszen majd­nem mindegyik munkaterv hangsúlyozza, hogy a közel­jövőben a közművelődésben is a meglevő anyagi és személyi feltételekkel kell „hatéko­nyabban gazdálkodni”. S­ ez magyarul nem jelent mást, mint ötleteket. Ha most újszerű formákat, ötletes kezdeményezéseket keresve tekintjük át me­gyénk művelődési intézmé­nyeinek munkatervét — vagy akár havi műsorfüzeteit —, bizony elég hervasztó az össz­kép. Jóllehet, mint említettük, néhány művelődési központ­ban külön „szakemberek” foglalkoznak módszertani munkával. Egyre-másra je­lennek meg közművelődési ki­adványok ilyen-olyan viszo­nyok, szintek, rendszerek, rá-, be- és kihatások elemző vizsgálatáról, különböző fel­mérések tapasztalatairól... Vagy talán épp a közműve­lődés „intézményesített” volta nehezíti az „egyszerű, de nagyszerű” ötletek kigondolá­sát. Meglehet, egyszer még szükség lesz a módszertárak mélyén felhalmozódó­ iratkö­­tegekre, de momentán úgy tű­nik, hogy az elméletek gyár­tása helyett néhány kézzel­fogható ötlet hasznosabb len­­ ne...Pintér Károly

Next