Nógrád, 1983. február (39. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-12 / 36. szám
Hazafelé menet elgondolkoztam a világ során. Tudom, én jól, az a baja a világnak, hogy nem a tehénpásztorok kormányozzák. Ha én valamikor miniszter leszek, mindent visszájára fordítok. A csősztől elveszem a bunkósbotot, a revolvert szintén a saját derekamra kötöm. A pofonokat végleg eltiltom. Aki vét a törvény ellen, azt fölpofoztatom a bankterral. Az ország vászontarisznyájára lakatot, tétetek, nehogy kilopják belőle a pénzt. Konc bácsi minisztertanácsos lesz a tudománya miatt. Ha pedig ő lesz a tanácsos, jó lett volna megkérdeznem tőle, hogy mikor leszek miniszter, mert egyrészt az éppen nekem való hivatal, másrészt meg úgy se akarok sokáig itt maradni ennél a bakternál. Ha én leszek a fő, nem lesz panasza a szegény embernek, mert még a Bundás kutyának is akkora pampuskát juttatok, mint a két öklöm. Törvénybe iktatom, hogy palacsintán kell élni a tehénpásztornak. Sok mindent gondoltam hasáig és lefeküdtem az istálló* ágyra aludni. Hogy történt, hogy nem, ezzer csak miniszter lettem. A kesémben bunkósbot volt, a derekamon meg a csősz hatlövetű revolvere csüngött madzagon. Aztán, hogy módfelett unatkoztam, kimentem a patak mellé lótetőt fogni. Éppen én gondoltam, hogy a löketű mennyire nem hasonlít rám, mikor a bakter el akart surranni mellettem köszönés nélkül. Mondom a bakterinak: , — ABj esek meg, te puruttya jószág... Talán bizony veréb van a baktersapka alatt, hogy sem tud köszönni? Nyolcvan éve született Rideg Sándor " Rideg Sándor, az Indul a baki"-ház, a Sámson, a Daruszegi vasárnapok, A Tükrösszívű huszár írója szegényparaszti sorban született 1903. február 12-én. Részt vett a munkásmozgalomban, több ízben börtönbüntetést szenvedett. Első elbeszélései a Népszavában jelentek meg. Elbeszélései, később regényei is, többnyire az uradalmi cselédség, a szegényparasztság sorsát ábrázolják. Hősei szembeszállnak a nyomorító hatalommal, fellázadnak, jellemük hajlíthatatlan, akár a népmesék hőseié. Aki személyesen bár csak egyszer is hallotta Rideg Sándort, tudja, hogy ő maga is éppen ilyen volt: kemény szavú, de emberséges. Szatíra és népmesei fantázia, groteszk és realitás olvad különös zamatú egységgé életművében. Most lenne nyolcvanéves. Az alábbi részlet talán legismertebb regényéből való. A furfangos pásztorfiú, Regős Bendegúz álmát meséli el, aki éppen a szomszéd baktertől, Konc bácsitól tér haza. RIDEG SÁNDOR: Indul a bakterház (Részlet) Erre lekapta a sapkát. Mondom aztán neki: 1 — Ugorj csak bele gyorsan a vízbe, oszt mosd meg a lábam, már vagy három hónap óta nem mostam. De a fájós bokámra vigyázz, mert ha meg találod nyomni, rögtön lecsukatlak. Nem mondom, megmosta a lábam rendesen, szinte észre se vettem. , — Megtörülheted — mondom — az inged aljába is, csak a tisztább felit fordítsad. Alig törüli meg a lábam, aszongya a barkter: — Nem vóna-e olyan jó a nagyságos kegyelmes úr, hogy biztosítaná egy rendelettel a kis nyugdíjamat, szeretném megkapni fönnakadás nélkül az államtól, harmincévi szolgálat után. Úgy elfutott a méreg, hogy csuda. Mondom aztán a pimasznak: — Minek nézed te a magas kormányt tulajdonképpen ? Hatókörnek, mi?! Rögtön nem tudom, mi lesz, ebadta kutya bakter! Hogy jut ilyesmi eszedbe, mi?! Mér — mondám. — tömlőcbe csukatom a zsiványt, de amint jobban megnézem a fizimiskáját, látom, hogy új ködmüni van rajta. Mondom magamba: — ez a bt teng, úgy látszik, tavaly is letagadta az egyenes adót, le ez, tisztára letagadta!... A madzagról hamar leadtam a revolvert és ráfogtam a baktorra: — Föl a kezekkel! Fizesd ki az adót vagy füvek!... De a bakter, hogy így meg úgy, ő már kifizette, meg, hogy elhozza nekem a nyugtákat. Várjak nyugodtan, mert ő becsületes ember, meg így meg úgy... — Korábban kelj föl — mondom —, ha engem akarsz elbolondítani! Ide a tojás árát hirtelen, mert leütlek, mint a kutyát. Nehogy azt hidd, hogy a fazéksapkád miatt elengedem a fizetséget! De ő egyre esküdözött, hogy nincs egy krajcárja se, meg nem is lesz, mert rettentően kevés a fizetése olyan szegény, hogy a csalággya minden szerdán kint kódul a piacon, a felesége meg már úgy zörög a szárazságtól, mint a talicska... Erre kiforgattam az összes zsebeit így tudódott ki, hogy a bakter názudott. Az egyik pantallózsebbe találtam egy vadonatúj hatost A hajam is az ég felé állt, annyira meglepődtem. Tudtam, hogy nagy zsávány, de ilyesmire nem voltam elkészülve. • — Ugye, hogy gazember vagy?! — mondom a bakternak. — Mégiscsak jól ismerlek én téged! Most aszomygya nekem ez a bakter, hogy ő azon a pénzen kukoricakását akart főzni, mert igen nagyon éhes, majd megvakult egy kis kukoricakásáért. Három napja színét se látta a kukordeagölödingnek, pedig él-bal érte. — Figyelmeztetlek — mondom a bakternak —, hogy a magas kormánnyal szemben ne kommnistálkodj, mert úgy váglak bagótartón, hogy lenyeled a bagói evet.. Aztán, hogy kétszer-háromszor nyakcsigán tenyereltem hátulról, a bakter letárgyalt előttem, aszongya, hogy ő egy nyomorult féreg, szegény meg szerencsétlen. .. — No, látod, hogy észretértél — mondom a bakternak —, így kellett vóna kezdened rögtön. A hatost kivételesen visszaadom, nehogy fölfordulj éhen, de a ködmönt vesd le egy-kettőre, mert lefoglalom hátralékos adó miatt. Nincs olyan hideg, hogy lekopna képedről a szőr. Vesd csak hirtelen! ! A ködmönt már sehogy se akarta levetni a bakter, aszongya, hogy ír nekem levelet az árvízkára miatt, így hát kénytelen rólam erőszakkal levetkőztetni. A bakter persze még mindig alkudozott velem, aszongya, szeretne belenyúlni a ködmömzsebbe, benne felejtette a zsebóráját. — Most már le van foglalva — mondom —, meg aztán minek róna neked az óra ? .. A magas kormánynak mégiscsak jobban kell tudni, hogy hányat ütött az óra, mint neked... Evvel elbocsátottam a bakiért: — Vihet az ördög! —,mondtam neki. Amint a halmi határ felé nézek, meglátom, hogy a Konc bácsi lélekszakadva cipel egy óriási keresztet, éppen akkora kereszt volt a vállán, mint annak idején Krisztus Urunknak, mikor a pogányok fölkísérték a kálváriára. A Konc bácsi odahozta elém a keresztet, és azt mondta: — Kegyelmes miniszter úr! Itt van a becsület nagykeresztje, az inácskakucsi király küldte nagyságodnak, hogy akassza a nyakába és viselje minden alkalommal... I Kis Ferenc születésnapja Kis Ferenc nyomdászmesterséget tanult,a felszabadulás után pártmunkás és könyvtáros volt. Munkádból lett igazi költővé. József Attila vonzásában a proletariátus élményeit szólaltatta meg tiszta, világos költeményeiben. Mély őszintesége segítette abban, hogy az ötvenes évek elején se nyerje el verseit a sematizmus. Költészetének szépségét, derűs biztonságát Nagy László, Juhász Ferenc nemzedéke is nagyra becsülte. Életének, költői pályájának révbe jutása szinte történelmi példázat volt. Kis Ferenc: József Attila halálakor QmRfc a víz, a gőzölgő esővíz, keservesen és múlhatatlanul — a házőrző eb nézi, mintha ő is pusztítaná az otthont, amit őriz s a vackot, ahol dühödten lapul! Dühödten, árván, tehetetlen nézők ablakon át a lucskos őszbe ki — a félhomályban úgy szorong a lélek rémülten, mintha benne születnének a közelgő tél farkaskölykei! Rendületlenül pislog néhány sárga gázláng az őszi rothadás felett — az ország hull itt, részegül a sárba, magányos fények, ha lángok hiába vívódnak, mint a lelkiismereti Hát meg kell halni mégis? tegnap Szárszón József Attilát nyelte el a sír — gyászszalag lett, ki csillag volt a Zászlón, a Mocsár felett, büszkén is meg fájón, örök vigasz volt, nyíló Gólyahír! ömlik a víz, az ablaknál esetlen didergek, mint a kocsonyás falak — zokognék, ó de sírni sincs már kedvem, a házőrző eb vinnyog s tehetetlen dühében önnönmagába harap! Gink Károly fotóiból Budavári Te Deum címmel nyílt kiállítás a Mátyás-templomban. Magyarországon nincs nagy tekintélye a filmfessziválok Újainak. Ee alól — nem egészen indokoltan — talán csak az Oscar-díj kivétel. Feltehetően, mert az amerikaiak nagyobb reklámot csinálnak, mint bárhol másutt. Valószínűleg nem sokan figyeltek ezért arra sem, kik kaptak a közelmúltban díjakat a magyar filmkritikusoktól, s nem sokkal többen figyelnek majd arra sem, hogy e napokban (február 11—16) kik kapják a XV. magyar játékfilmszemle díjait. Az igazság az, hogy mindkét esetben a díjak odaítélésénél is fontosabb az áttekintés az elmúlt év filmterméséről. (A listák persze, nem azonosak, a kritikusok januártól januárig kizárólag a mozikban bemutatott művekből válogatnak, a filmszemle zsűrije viszont ugyanebben az időszakban elkészült valamennyi film alapján dönt, tehát szerepelhetnek a jelöltek között, a mozikban még nem játszott filmek is.) Nem szeretném most a sok jeles szakemberből, kritikus kollégából álló testületek filmmérlegét a magam értékrendjével szaporítani. Csupán egy jelenségre szeretném felhívni a figyelmet, hogy aztán egy logikusnak tetsző következtetéshez juthassak. A jelenség az, hogy egyre szaporodik az úgynevezett c'Vitmentarista játékfilmek s ma. S ennek csak egyik oka, ha éppen nem a következménye, hogy ma már működik a korábbi négy mellett egy ötödik, Társulás névre hallgató, elsősorban ilyen dokumentarista jellegű filmeket létrehozó stúdió. Azért lehet ez okozat, mert az ok mélyebben fekszik — az anyagiakban. A filmgyártás költségvetése az elmúlt években nem sokat változott, ugyanakkor a nyersanyagárak, az energia, a díszlet, természetesen minden költség — kivéve talán a művészeknek kifizetett honoráriumokat — jelentősen megnövekedett. Ami magyarul azt jelenti, hogy ugyanabból a pénzből ma kevesebb filmet lehet elkészíteni, mint régebben. Kivéve... Kivéve a dokumentarista filmeket, ezeket ugyanis a hagyományos játékfilmekhez képest lényegesen alacsonyabb költségvetési keretek között gyártják. Eléggé logikus következmény hát, hogy ilyen gazdasági feltételek mellett több lehetőséget erőszakolt ki magának ez a műfaj. A hagyományos játékfilmek rendezői ebből az anyagi szorításból kétféle koprodukcióval próbálnak kimenekülni. Egyrészt külföldi, lehetőleg tőkés partnereket keresnek. Az ilyen együttműködés járhat nagyon jó eredménnyel, mint a Mephisto példája mutatja, de vezethet kudarchoz is, amit éppen ebben az évben a Viadukt bizonyít. Azt hiszem, ebben a történelmi korszakban, amikor a magyar gazdaság egésze keresi az utakat-módokat, hogyan lehet nemzetközi együttműködéssel, közös vállalkozásokkal segíteni hazai tőkeszegénységünkön, akkor a tőkés koprodukció természetes megoldási módnak kínálkozik. Legföljebb arra kell figyelmeztetni magunkat, hogy a film, gyártását tekintve, iparszerű tevékenység ugyan, de művészet is lehet, s nincs egyéni összefüggés a befektetett pénz és a végeredmény művészi hatása között. A másik út a hazai koprodukció az egyetlen lehetséges hazai partnerrel, a televízióval. Ebben az évben is készült néhány MAFILM— Tv produkció, ezek közül egyet (Vörös föld) alig néhány nappal a mozibemutató után már a képernyőn is látni lehetett. Azért kell erre emlékeztetni, mert jelzi az ilyen közös produkciók egyik gondját. Mikor érdemes a televíziónak „beszállni” a mozifilm gyártási költségeibe? Nyilván ezt a téma is meghatározza, de a stílus is, hiszen a képernyő mérete eleve bizonyos előnyöket jelent éppen a dokumentarista filmek számára: jobban, természetesebben hatnak ezek a beszélő emberfejek itt, mint a mozivásznon. Azt hiszem mégis, a tévé alapproblémája: mikor mutathatja be a mozi után a filmet? Hiszen a gyártási költségeknél lényegesen kevesebbe kerül a televíziónak, ha a MAFILM által már legyártott, moziban bemutatott filmet egymásfél év után egyszeri sugárzásra megveszi. Ez az, ami a nagyközönség számára is nyilvánvaló, vagy legalábbis logikusan kikövetkeztethető. Amiről kevéssé tud a nyilvánosság: lényegesen eltérőek a mozifilmgyártás anyagi körülményei — nagyobb költségvetéssel, nagyobb anyagi érdekeltség mellett dolgoznak —, mint a tévés produkciók többsége. Ez olyan következménnyel jár, hogy jó néhány világrangú rendezőnk eleve csak mozisfilmben gondolkodik. (Nem a maga jövedelme miatt van így elsősorban.) A televízióban viszont a relatíve kisebb tehetségek is gyakrabban kapnak munkát. Van, kétségtelenül van már átjárás egyik területről a másikra. (Makk Károly rendszeresen forgat a tévének, Jancsó is befejezett egy tévésorozatot.) Ám, hogy az együttműködés nem a legtökéletesebb, bizonyítják olyan idei példák, mind a Tündér Laláé, vagy a Névtelen váré, amelyeket a televízió után kellett most moziforgalmazásra átalakítani, ahelyett, hogy eleve közös produkcióban készültek volna, nagyobb anyagi lehetőségekkel, feltehetően a mozi és a tévé számára is jobb színvonalon. A következtetés pedig elég egyszerű: a jelenlegi együttműködési rendszer mellé valami új, mindkét részt vevő fél számára előnyösebb, főleg a művészet érdekeit — nemcsak személyes anyagi, hanem a művek előállításának gazdasági érdekeit is — elősegítő formát kellene találni. Nyilvánvalóan nem az eddigi művészi műhelyek egybeolvasztása,vagy valami rendeletileg előírt kötelezettségvállalás a járható út. A művészetekben az alkotóműhelyek különbözősége, mintsem centralizálása a jobb eredményhez vezető módszer. Sok országban sokféle próbálkozás nyújthat tapasztalatokat, hogy megtaláljuk a mi viszonyaink számára legelőnyösebb formákat. Több szocialista országban például a filmgyárakban működnek külön televíziós filmeket létrehozó csoportok. Az olasz vagy a nyugatnémet televízió viszont önmagában tart fenn olyan külön alkotóműhelyeket, amelyek elsősorban művészileg igényes filmek létrehozására törekszenek. Nem biztos, hogy pontosan az egyik vagy a másik formát kell választani. Nagy a valószínűsége, hogy egy anyagiakban és szellemiekben önálló vállalkozás nálunk eredményesebben járható alternatívát kínál. Nem lehet eleget ismételni: nemcsak — s talán nem is elsősorban — a gazdaságosabb filmgyártás miatt, hanem sokkal inkább a meglevő művészi energiák, a valódi tehetségek jobb kihasználása érdekében van erre szükség. (Más műfajban ilyesmire már akadt példa, nemrégiben alakult a budapesti fesztiválzenekar hasonló okokból, s valami hasonlóra kíván majd vállalkozni.) Éppen ezért mindez elsőrendűen a közönség érdeke. Ezért mertem szóvá tenni a javaslatomat még a játékfilmszemle alatt, mert ebből a nézőpontból valóban majdnem mindegy, ki kapja a díjakat. Bernáth Lászóó Film, tv, vállalkozás A XV. magyar játékfilmszemle elé