Nógrád, 1984. január (40. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-08 / 6. szám
Magyar könyvek Krakkóban A közeli napokban zajlott le a televízió több milliós nézőközönségének szeme előtt, a népszerű Elmebajnokság című adássorozat döntője. A műsor résztvevői heteken keresztül adtak sokszor meghökkentően gyors és alapos választ az irodalom, a különféle tudományok, a képzőművészet és a zene, meg a természeti világ ismeretanyagának szinte kifogyhatatlan témaköréből. Jómagam, aki frissiben érkeztem vissza Krakkóból, a patinás régi városból, Lengyelország „öreg” fővárosából, csupán egyetlen kérdéssel bővítettem volna ki az oly sokszor megfejthetetlennek tűnő „elmebajnokságot”, nevezetesen ezzel: — Hol és mikor jelent meg az első magyar nyelven kinyomtatott köny? Nem tudom, kapásból hányan vágták volna rá az egyetlen helyes választ: — Krakkóban, 1533-ban, Hieronym Vietor könyvnyomdájában... A könyv Komjáti Benedek fordítása: Pál apostol levelei magyar nyelven. Ugye, jóformán hihetetlennek tűnik ez a hiteles válasz? Pedig így történt: Magyarországról a mohácsi csatavesztés, 1526. után kiszorult a magyar szellem és kultúra. A törökök elleni küzdelem olyannyira megbénította az ország erejét, hogy a magyar kultúra központja külföldre, azaz Krakkóba tevődött át. Az első teljes egészében magyarul közreadott könyvnyomtatvány is az akkori lengyel fővárosban készült. Mindezt, most, 450 évvel a történelmi események után, rangos magyar könyvkiállítás adja hírül az érdeklődőknek Krakkó legendás szépségű főterén, a Rynek Glówny egyik nevezetes ódon épületében, ami ma a városi művelődési ház szerepét tölti be. Itt nyitotta meg Zöld Ferenc, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének igazgatója azt a gazdag kiállítást, amely Magyar könyvek Lengyelországban — lengyel könyvek Magyarországon címet kapta. Ott lehettem a megnyitón, és személyesen is utánanézhettem mindannak, amiről a „néma” könyvek olyan beszédesen szóltak. Nevezetesen: miért éppen Krakkó fogadta be a korabeli magyar szellemet és kultúrát? Az 1364-ben megalapított Jagelló egyetem a mohácsi vészig 2500 magyar diákot fogadott be. Az alma mater, a „tápláló anya” a mohácsi vész után további ezer magyar egyetemista diáknak adott nemcsak egy egész életre szóló tudományt a fejekbe, hanem oltalmazó otthont is számukra, kenyeret, sót, húst meg ünnepi kalácsot. A magyar diákoknak külön házuk is volt, a ma is épülia Brackán, az ötös szám alatt. Ilyen előzmények után válhatott Krakkó vagy harminc esztendőn át , a mohácsi országvesztés után a magyar könyvkiadás központjává. Harminc különféle egyházi meg világi kiadvány tanúsíthatja mindezt ezen a kiállításon is. A krakkói magyar könyvkiállítás felsorakoztatja a régiek mellett a mai magyar könyvkiadás színe-javát: lexikonokat, tudományos munkákat, képzőművészeti albumokat, s nem utolsósorban a lengyel irodalom, tudomány és művészet magyar nyelven is hozzáférhető, hazánkban kiadott kincseit. A lengyel kiállításlátogatók szép számmal keresték fel a krakkói kultúrpalota termeit. Különösen sokan időztek abban a teremben, ahol lengyel nyelvű könyveket, újságokat, különféle nyomtatványokat lehetett találni. Ezek a kiadványok Magyarországon jelentek meg, 1939. és 1945. között, a hazánkban második otthonra talált lengyel menekültek számára. — 400 évvel ezelőtt törökök dúlták fel országunkat, 40 évvel ezelőtt a német fasiszták döntötték romba a lengyel hazát — mondotta Zöld Ferenc megnyitó beszédében. — Ekkor adtunk egymásnak papírt, nyomdafestéket, vásznat, ám ennél többet is: éltető és bíztató erőt, ami a könyvekben öltött testet. Tóbiás Áron Krakkóban nyomtatott magyar könyvek első magyar nyelven nyomtatott könyv címlapja Hogyan szerezzünk protekciót? Csingilingi Kázmér, a telefonközpont irigyelt hatalmú csoportvezetője délelőtt tíz órakor jegyet váltott a téli fürdő pénztáránál. Reggel bejelentette a hivatalában, hogy egy fontos ügy kivizsgálására kiszáll a helyszínre. Az ügy egyszerű és világos volt, a fiatalasszony csinos és ledér, így aztán gyorsan megegyeztek. Kázmér úgy gondolta, visszatérőben útba ejti a fürdőt, hogy kipihenje a kiszállás fáradalmait. Háromszor átúszta a nagymedencét, negyed órát lubickolt a meleg vízben, aztán a kabinja felé indult. Közben útba ejtette az illemhelyet. Dolga végeztével nyitotta volna az ajtót. A zár reccsent egyet, de nem moccant. Lökdöste, taszigálta, hiába. „Te jószágé úristen” — gondolta magában, „egy órakor kezdődik az osztályértekezlet, én meg itt ülök bezárva...” Megpróbált kimászni a fülkéből, de mindig visszaesett. Nem maradt más hátra, kiabálni kellett segítségért. — Kabinos! Kabinos! —ordította. Józsi, az öreg kabinos kulcscsomóját lóbálva érkezett. A törzsvendégek már mondták neki, hogy mászkál valaki a rötyi falán, de ő nem vesztette el hidegvérét. Tudta, hogy páciense nem menekülhet. — Parancsoljon a vendég úri — mondta kulcsait csörgetve. — Parancsoljak, parancsoljak... könnyen beszél maga ott kint. Nyissa ki azonnal az ajtót! Maga a kabinos? — Én lennék. Hát az úr kicsoda ? — Nem mindegy az magának? Azonnal eresszen ki! — Ejnye, de haragos az úr. Ha így beszél velem, akár el is mehetek... — Ne hülyéskedjen, kérem! Csingilingi Kázmér vagyok, a telefonközpont csoportvezetője. — Á, ön az, kedves Csingilingi úr? Üdvözlöm a hivatalomban. Remélem, jól érzi itt mágát. Különben mi nagyon jól ismerjük egymást. Tíz éve járok magához telefonügyben. — Ez nem tartozik ide, engedjen ki! Hivatalos ügyben keressen fel a fogadónapomon a hivatalban! — Ejnye, de rátarti. Csingilingi szaki! Nekem csak a kabinokhoz van kulcsom. Rögtön szólok a főnöknek. Ő majd fölveszi a jegyzőkönyvet a rongálásról, átküldi a hivatalba, meg a rendőrségre, értesíti a szerelőket a város másik végén lévő karbantartó műhelyben, akik vagy ma, vagy holnap kiengedik magát. — Mi az, hogy szaki, meg jegyzőköny, mer:... , kikérem magamnak! — Azt lehet Én is tíz éve kérem a telefont,. Hogy miért szaki? Azért, mert én itt vágom meg a palimadarat egy ló kabinért, masa meg a tisztelt hivatalában egy vacak telefonért. A szabál meg itt is szabal. Az ajtorongarasról jegyzőkönyvet veszünk fel. Értesítjük a garázdaságról a munkahelyét, meg a rendőrséget, aztán letiltatjuk a kárt a fizetéséből. Tiszta sor, nem? Maga is ezt mondta, amikor legutóbb bent jártam a hivatalában, és megígértem, hogy magára borítom az asztalt. — No de kedves Józsi úr, ne vegye ennyire a szívére a dolgot. Holnap bejön a hivatalomba, és mindent megbeszélünk. — Miért holnap? Vagy talán nem ül elég kényelmesen? Addig innét ki nem jön, míg ki nem utalt nekem egy telefont. Piros készüléket kérek. De ha úgy akarja, máris felvehetjük a jegyzőkönyvet. — Rohadt zsaroló! — díinynyögte Csingilingi. — Megfagyok ebben a huzatban. — Köszönjük az elismerést, uram. Tudja, mi nagy gondot fordítunk arra, hogy ne érezzék az ügyek szagát.M Tessék, itt egy pokróc, burkolózzon bele. Vigyázzon, dobom! Küldöm a papírt, meg a tollat is. A hivatalnok megírta a kiutalást, és kicsúsztatta az ajtó alatt. — Megfelel, Józsi úr? De, most már tényleg csináljon valamit! Kérem... — Köszönöm uram, megfelel. Pontosan így képzeltem.' Tíz méter piros zsinórral: Pisti! Hozd a sperhaknit' T. Ágoston László f Micsoda természetesség! „...És most valahogy valamilyen izgalmat érzek Maga iránt, engedje meg, hogy megcsókoljam... Mintha az édesanyja csókolná meg..." És megcsókolja Szili Leontin írónő a régi ismerős rádióriportert, Rapcsányi Lászlót, beszélgetésük végén. „Nagyon szépen köszönöm” — ’mondja Rapcsányi és nyilván odatartja az arcát az idős hölgynek, miközben eltartja maguktól az élő mikrofont A csók hangját tehát nem hallani. A szeretetnek pedig nincs hangja. Nem olvastam Szili-regényt, de ahogy a minap délidőben a Kossuth-adón elhangzott beszélgetésből kivehető volt: ez a magyar írónő elsősorban a családregények írásában jeleskedett, ezt a témakört tartotta mindig is a legfontosabbnak. Miért is? Amiért Németh László és mindazok, akik még hittek a szeretetben-szerelemben, és keresték is a teret-témát az építő erejű „járvány” terjesztésére. „Ó, a régi szép romantikusok!" — mondják a mai szerzők és költők, s kitalálják mindennek az ellenkezőjét. De kitalálható-e a szeretet- és családválságos világ egyáltalán? Nem valóság-e az, ami újkori könyveink lapjain kesze-kusza világunkról szól? Vajon hol és kivel, mikor kezdődött ez: „ne lelkizzünk!” Valamikor fiataloktól hallhatta az ember és legfőbb tartalma feltehetően a „teljes felszabadulás” volt mindenféle ósdi kötöttség alól. Mindenféle „divatjamúlt emberi gesztus” látványos elutasításaként érzékelhettük a szüzesség szégyenét, a „na jössz?” szerelmi stílus diadalát és mindazt, amit akkor már csak a legmaradibbak mertek vitatni — mert amúgy meg polgárjogot nyert egy dekadensnek ítélt (elítélt és kiirtott) polgári erkölcs elleni széles körű és azóta persze felismerten jócskán elhibázott és elkapkodott küzdelemben emez „új stílus...” Szili Leontin, a családregényeket fontosnak tartó írónő ma egyetértve Rapcsányi Lászlóval azt mondja: a szeretet már a családokból is kiveszett, az idegenség ott is terjed, egymás iránt közömbösséget érezhet a családtag, pedig az ember ma is hálás lenne egyetlen jó szóért, egyetlen megértő és szeretetet kifejező gesztusért. Akinek része lehet vagy van ebben, nyilván tudja miről szól az írónő. Miféle hála ébred emberben ember iránt, ha durvaság vagy jobb esetben!?) teljes vagy részleges közömbösség helyett egy kis szeretetet kap valahol, valakitől. Hát idekerültünk, emberek? Aztán szó esik a rádiós beszélgetésben egy kis eozinvázáról is, amely kényes-fényes és mint az emberi lélek, szeretetre vágyik (ha egy váza vágyakozhat valami után egyáltalán), de jól tudjuk — ez is csak amolyan „költői kép”. Az eozinvázáról teljes materialitással annyit, hogy valószínűleg olyan fémesen csillogó mázas kis vázáról van szó, melyet ezzel a különleges anyaggal vontak be, amely talán szebb színekben játszik, ha gyakran kézbe fogják, simogatják. A ráció kenyerén felnevelkedett nemzedék úgy vélekedhet: „a szeretet nem kifizetődő, mit szeressek én bárkin is, amikor ezért semmit sem kapok a piacon”. A szeretet „egy másik dolog”. Ha szét lehet választani az emberi életet meghatározó, társkapcsolatait gazdagító vagy sekélyesítő dolgokat és lehet ezt hinni, vallani: van az egyik dolog, ami „fontos” és van a másik dolog, ami vagy van vagy nincs... Nem érdekes. Sikerül felfordítani a valóságot, sikerülhet feje tetejére állítani a világot. Sikerül elérni azt, hogy az ember átlépjen a másikon; hogy az ember titkolja az érzelmeit; hogy az ember fukar legyen nem elsősorban az anyagiakban — az érzelmekben; hogy az ember a világért se ismerje el a másik értékeit, mert már régen elhitte, hogy a másik értékeinek, emberi vonásainak fel- és elismerése őt magát hozza hátrányos helyzetbe — micsoda elferdült durva valóság rejtőzik e mögött? És mindeközben mindenki áhítozhat is a szeretetre. De ki kezdje? Az E. T. fantasztikus film alapmeséje figyelmeztet, hogy itt bizony nagy bajok vannak világszerte: a távoli égitestről ittmaradt kis szörnyet a gyerekek rejtegetik a felnőttek elől, mert biztosak benned, hogy ha megtalálják, akkor el is pusztítják. Egy „kedves” szörnyet szeretnek a gyerekek, mert a szeretet ennek a szörnynek az életet jelenti. A mai idősebbek gyerekkorában még a „kék madár” szállt és az Óz csodái neveltek a rossz, a gonosz érzelmek ellen az összefogásra és az egymás iránti szeretetre. Ma túlvilági szörnyek veszik át Judy Garland és egykori társainak szerepét. A siker óriási világszerte. A film erősen realista az alapmondanivalót illetően. Szili Leontin „nyilvánosan” megcsókolja a riportert. Bevallja szeretetét és ebben a meghittségben óriási erejű figyelmeztető kiáltás hangja száll. (T. Pataki) Tallózó Eozin váza Ahol Déryné is fellépett Az első tulajdonos Somogyi Mihály hajdúkapitány volt, aki nyolc, romokban heverő kis házat bontatott le, hogy újat, rangjának megfelelőt emeltessen magáénak a jókora telken. Ez az otthon — az egykori összeírások szerint 1690-ben már állt. Később kanonokok, városi szenátorok és más tisztségviselők váltották egymást, de egyikőjük sem gondolt arra, hogy bővítse, tágasabbá, szebbé, mutatósabbá varázsolja. Fordulatot csak a vállalkozó kedvű, ötletgazdag, a kockázatoktól sem húzódozó Spetz József gyógyszerész fellépése jelentett, aki 1802-ben 4500 forintért vásárolta meg ezt az épületet, többek között azért, hogy nagyvonalú, s üzleti szempontból is ígéretesnek tűnő elképzeléseit valójóra válthassa. Fantáziát látott — egyebek között a cukorgyártásban, s meg is próbálkozott vele. Patikájából származó jövedelme kevés a beruházással járó kiadások fedezésére, ezért a kincstártól kíván kölcsönt felvenni Nemsokára újabb akcióba kezdett, s megnagyobbította családi fészkét. Ismét a kiaknázható lehetőségekre, a pénzre gondolt, ezért toldotta meg a földszintet emelettel. Lett kávéház és táncterem. Ez a férfiú azonban nemcsak önző érdekeit tartotta szem előtt, hiszen a szájában a színészek, Thália sorsüldözött magyar papjai és papnői is bemutatkozhattak. Olyan fényes tehetségű egyéniségek is színpadra léptek, mint Déryné, aki naplójában mondja el, hogy 1823 decemberében járt és szerepelt itt. Bizonyára kellemes élményekkel gazdagodva távozott, különben aligha idézné fel eseménydús életének ezt az epizódját. Az 1827-es tűzvész a klasszicista hanngoltságú épületet sem kímélte. Birtokosa nem keseredett el, hanem helyrehozatta, méghozzá egy emelettel bővítve, így mintázva meg végső alakját. A bajok ezután következőtek. Spetzet a csőd réme fenyegette. A bekövetkező bujkást az sem késleltette, hogy szállodának teremtett helyet,’ s termeket adott bérbe az 1833-ban alakult egri kaszinónak, amely nemcsak a főnemességet, a papságot, hanem a hivatalnokokat, sőt az ambiciózus, a jó képességű iparosokat is tömörítette.’ Az alapító tagok sorában ott volt Joó János, Pyrker érsek rajzmestere is. Ez a Ielkés pedagógus 1838-tól a He’ ti Lapokat szerkesztette, s levelezett Széchenyivel, szorgalmazva — többek között — a különböző mesterségek szerszámainak magyar elnevezését. Bútorokat, könyvi szekrényeket tervezett ide. 1848. május 22-én az elnök 3ség „fegyverre szólít mindezt arra alkalmas embert, hogy lépjenek az önkéntes nemzetőri seregbe, s tegyék áldozatul a haza oltárára vágyó nykmaik valamely részét.” A felhívás követőkre talált, ezért nem véletlenül szólt 1849. március 31-én Kossuth az őt ünneplő fáklyás menetéhez: „Egerben nem hirdetni, hanem csak tanulni lehet hazafiságot.” Jó néhányan eltűnődtek már a homlokzaton olvasható „Fath Partos” felíráson. A' latin kifejezés jelentése: a végzet szülötte, s arra utal,’ hogy két ízben égett le (1800- ban és 1827-ben), s azt sugallja, hogy az emberi akarat úrrá lesz az olykor tornyosuló akadányokon. A szerencse kegyelhette mégis ezt a házat, mert minden újjászületéskor szebb és szebb lett. Pécsi István 1 NÓGRÁD — 1984. január 8., vasárnap