Nógrád, 1989. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-07 / 6. szám

1989. JANUÁR 7., SZOMBAT « NOGRAD Szülőföldjük Nógrád Egy hűséges színész: Zenthe Ferenc Zenthe Ferenc neve halla­tán leginkább egy-egy té­véssorozat valmelyik rokon­szenves figurája rémlik fel előttünk. Hogy melyik, az korunktól is függ. A­men­­nyiben óvodások, illetve kisiskolások vagyunk, a ked­ves, okos Albert bácsit lát­juk, aki egy kislánynak ma­gyarázza ,a természet rejtel­meit. Ha­ ennél idősebb ge­nerációkhoz tartozunk, jó kiállású nyugdíjas tűnik elő a Szomszédokból, Lenke né­nivel az oldalán. Azután­, ahogy öregszünk, úgy fiata­lodik Zenthe. Egy bizonyos korban jól emlékszünk rá, mint ifjú és rettenthetetlen Tenk­es kapitányra, de az is előfordulhat, hogy már a Kétszer kettő néha ötben is élveztük az alakítását. Az említettek sejtetik, hogy Zenthe Ferencet nem könnyű utolérni. Ha nem forgat éppen valamilyen so­rozatot, ak­kor rádiózik, vagy a Madách Színházban dol­gozik. Több hónapos pró­bálkozás után azért sikerült megbeszélni egy találkozót. Ódon, kastélyszerű épület valahol Zuglóban. Hervadt, őszi kert ,a falakról mállik a vakolat. Azután, ahogy nyílik az ajtó, vidámabb lesz minden. — Jöjjön be, bár most éppen szükségállapot , van — hallom a jól ismert han­got. — Tudja, belülről fel­újítjuk a lakást. Kívülről majd jövőre —,­teszi még hozzá, s ezt nyilván a ház is örömmel nyugtázza. — Meddig tart még a Somszédok? — ezt laza, be­vezető kérdésnek szánom, miközben letelepszünk a tá­gas szoba egyik sarkában. — Remélem, minél tovább — válaszol nevetve. — Ezt nagyon kellemes csinálni, ez az igazság. — Közel áll magához ez a becsületes, családszerető, ám nagyon vagány szupernagy­papa? — Hát, tulajdonképpen igen — vallja be némi gon­dolkodás után. Mint már em­lítettem, nagyon szívesen játszom a Szomszédokban. Valószínűleg ez azt jelzi, hogy a figurát is szeretem. Tudja, Gazdagréten bér­tünk hat lakást az ajtókra ki vannak írva a nevek, hogy Vágási, meg Böhm, és a többi. Sok zűrt nem csi­nálunk, ritkán van csak éj­szakai felvétel, amikor igyekszünk csendben dol­gozni. Néha előfordul, hogy valaki nem zárja el a laká­sában a melegvíz-csapot, ak­kor zúg az egész ház, és nem tudunk felvételt csi­nálni. Ha meg központilag elzárják, akkor sehol nincs víz. Ennek ellenére még nem panaszkodtak az igazi la­kók, a gyerekek pedig, azt hiszem, egészen megszeret­tek minket. — A sorozatokon kívül, miben szerepel mostanában? — Nemrég forgattunk egy filmet, amely Tamási Áron utolsó előtti novellájából készült. Gyökér és vadvi­rág a címe, karácsonykor mutatták be. Ebben egy öregembert játszom, aki a hegyek között, az erdőben él az unokájával, de nem akarom most elmesélni a történetet. Veszprém kör­nyékén forgattuk, mert Er­délybe, az eredeti helyszín­re nem mertünk elmenni. Elég sokat kínlódtunk a filmmel, nem volt hó pél­dául télen, hiába vártuk, nem jött, több százezer fo­rintért hozattak műhavat, erre elkezdett esni az igazi, a műhó pedig besárgult. Szóval volt elég gond, de remélem, megérte. — Fogadni merek, hogy ebben is pozitív figurát ala­kított... — Igen, eltalálta. Úgy lát­szik, én erre vagyok alkal­mas. — Még nem is játszott „rosszat”? — Nem fontos. Miért kell az embernek megerőszakol­nia magát? „Lépjen ki a skatulyából” — mondják időnként. Dehát az ember a skatulya, bizonyos képessé­gekkel, ezeket tudja, erre képes, dehogy van beskatu­lyázva! Én soha nem vágy­tam arra, hogy eljátsszá­m a III. Richárdot... Szerencsés ember vagyok, jól éreztem magam azokban a szerepek­ben, amelyeket kaptam. Voltak régen amolyan báj­­gúnárszerepeim, mint a Kétszer kettő, meg a Gábor diák. Ezekben vívni kel­lett, lovagolni, és hasonlók. Azért nem volt­am egészen tökéletes­, mert énekelni nem tudtam, a Vámosi Jam­est énekelt helyettem, én voltam a pléjsbek, így hív­tak. Ezek nagyon népszerű filmek voltak, szerette őket a közönség. — Játszott nem kifejezet­ten közönségfilmekben is. Ilyen volt például a Jób l­á­­­­zadása. — Igen, ez egy csodála­tos, humán film volt, ilyet nem mindennap csinál az ember. Kimentünk egy fa­luba, ott volt egy házunk, egy udvarunk, fölhúztam a csizmám, s elkezdtem élni a magam életét. A gyerek­kel is olyan jóban voltam, mintha a sajátom volna. Úgy éltünk ott, mintha ott­hon laknánk. Én mindig arra vágytam, hogy ne kell­jen játszani. A színészet nem csak játék. Mindig ar­ra törekedtem, mint a Spencer Tracy vagy a Pa­ger, hogy jelen legyek, ott legyek, odafigyeljenek rám anélkül, hogy különösebb színészi eszközöket alkal­maznék. Ehhez persze kell az anyag is. Szmokingot pél­dául szövetből lehet varrni, ha csak klottot kapok, ab­ból klottgatya lesz. Szük­ség van tehát a jó darabra, forgatókönyvre, jól megírt szerepre a jó alakításihoz. Amibe bele tudok bújni, to­vább tudom fejleszteni. — Mennyire válogathat a szerepek között? — Nem nagyon. Most már hogy nyugdíjas vagyok, megkérdezik, elvállalok-e valamit. Azelőtt nemigen. Bár egy bizonyos kor után már fogynak a szerepek. A férfiak azért szerencsésebb helyzetben vannak. Lear király van, Lear királyné nincs. — Elárulja, hány éves? — Hatvannyolc. — Hm! (Kérdező őszinte csodálkozásának adott han­got.) — Biztos jó a világítás — szerénykedik. — Meg aztán, aki Salgóbányán születik, az sokáig fiatal marad. — Biztosan. — Én beleszülettem a ro­mantikába, a Salgó-vár alatt. Tízéves koromig laktunk ott, azután Pestre költöz­tünk. Gimnáziumba Eger­ben, majd Nyíregyházán jártam, papokhoz. Aztán jött a színiakadémia... — Simán indult a színé­szi pálya? — Nem egészen, mert apám ellenezte, ő mérnök volt, és azt szerette volna, ha én is inkább hasonló pályát választok. Egyébként, a családban még senki nem volt színész azelőtt, meg azután sem. A fiam is mér­nök. Szerepelt gyerekkorá­ban sokszor, de végül úgy döntött, hogy őt nem fog­ják dróton rángatni.. —­­Mi jött ,az akadémia után? — Közbejött a katonaság. A páncélosoknál szolgáltam, f­el déri fő-zászlóaljnál. A háború után vidéken dol­goztam, néhány évig: a pé­csi, a győri és a debreceni színházban. 1952-ben kerül­tem a Madáchba, Pestre. — Végig egy színháznál volt Pesten? — Igen. Nem tudom, mi­től jó váltogatni. Biztos érdekes lehet annak, akinek ehhez van kedve. Vagy va­lamiért nem tetszik neki va­lami. — És magának soha nem volt senkivel semmi baja? — Nem. Ha vendégnek hívnak, szívesen elmegyek, de odatartozom a Madách családjához. Csak csendben, jó hangulatban, jó kollégák között tudok dolgozni, akik már ismernek. Nem kell mindenféle másra figyelni, hogy ez meg az miit szól hozzá. Egy színész amúgy is nagyon érzékeny. — Minden téren ilyen hűséges? Visszajár példá­ul a szülőhelyére is? — Igen, bár nem túl gyakran, mert a házunk, ahol születtem, szörnyű ál­lapotban van. De a fiam narancsságról nősült. Az unokámat abban a temp­lomban keresztelték Salgó­tarjánban, amelyikben en­gem. — Említette, hogy ön vi­szonylag elégedett ember. Biztosan voltak azért ne­héz korszakok is az életé­ben... — Persze. Legszebb éveimből néhányat a hábo­rúban töltöttem. De ezt sem bánom, mert úgy ér­zem, a nehézségek tartást adnak az embernek. Elő­fordult az is, hogy nem kaptam szerepet, de mindig el tudtam foglalni magam valamivel. — Most viszont nagyon sokfelé hívják... — Igen, sokat dolgozom, így jött össze. Szeretem, amit csinálok, s egy bizo­nyos határt nem lépek túl. — A szabad idejét mivel tölti? — Szepezden van egy nyaralónk, oda szoktunk le­járni a feleségemmel, kül­földön is megfordultam már elég sok helyen, de az az igazság, hogy azt kevésbé szeretem. Olyan kiszolgálta­tott az ember. — Szóval, maga csak a jól megszokott, nyugodt he­lyeket szereti. Semmi ka­land, kockázat... — Ügy van. Én nem me­gyek a sűrűibe. Szeretem a biztonságot... — Hát, akkor további jó munkát kívánok és bizton­ságot! Köszönöm a beszél­getést! V. M. 5 Gyöngyszemek Nógrádban Szügyi látnivalók Mondják, a pince olyan föld alatti labirintus, hogy akit ott „börtön fenekére ve­tettek”, sose került elő. Mondják, lidércek is­­ járnak odalenn, és kísértetek, tűz­piros ruhában. Sok mindent mondanak, de senki se a maga tapasztalatát adja to­vább, hnem csak amit má­soktól hallott. Ám azt, hogy boroshordók vannak oda­lent, azt sokan látták, így abban nincs okunk kétel­kedni. Mint, ahogy abban sem, hogy több mint két és fél évszázaddal ezelőtt Szügy községben volt a nógrádi megyeháza. Megyeszékhely volt a falu akkoriban. Ké­sőbb beköltözött a megye Balassagyarmatra, az épüle­tet az igazságszolgáltatás (bíróság, börtön) örökölte, innen a pince kísérteties hí­re. Évek múltán, a bíróság is beköltözött Gyarmatra, katonák jöttek a helyébe, laktanya lett a ház, s, hogy a tiszteknek is legyen ott­honuk, a börtön egykori két őrtornya hely­ébe építettek két kis barokk palotát. Jó ízlése lehetett a király­nőnek — Mária Terézia uralkodott akkor .— még a törzstisztjeinek is olyan pa­lotácskákat szánt, amilye­nekhez hasonlókban a bécsi Burg körül a táborszerna­gyok laktak, csak persze, kisebbeket. Most ott áll a kecses két kis­­ palota, ragyo­góan újjászületve, jobbra, balra a díszes, barokk nagy­kaputól, melyen át szépen gondozott kertbe jut a láto­gató, s a kertben... Vajon mi van a kertben, az állólám­­pák, s a barokkos nosztal­giapadok között ? Ott bizony semmi se lenne —, mivel­hogy a megyeházából csak az alapfalak, s a pince ma­radtak meg —, ha nem épült volna a helyére egy gyönyö­rű szép, „kacsalábon, forgó” iskola. Ha csak azt mondanánk el róla, hogy a tervezett idő­nél egy évvel hamarabb át­adta a Heves megyei építő­vállalat, már ezzel is szo­katlan dolgot közölnénk, de szépsége, a barokk környe­zethez simuló modernsége ennél többet érdemel. A To­rna Emőke tervezte épület hófehér falsíkjait barnára pácolt faszerkezetek bont­ják meg, a gyerekeknek Jancsi és Juliska meseházát juttatják eszébe. A lépcsőház süttői már­vány, a napfényben úszó tantermekben sok-sok virág, és végre, valahol ízléses ké­pek a fehér falakon­. A ha­talmas teraszon akár az egész diáksereg levegőzhet, amikor a zord időjárás el­veszi a kert vonzását. A sti­­lizáltan archaikus tető üveg­részei sejtelmes fényt bocsá­tanak be a folyosókra. Az iskola vonzása, hangulata, légköre minden bizonnyal hozzájárul, hogy a pedagó­giai főiskolákon tanuló egy­kori itteni diákok hazaké­szülnek, itt szeretnének ta­nítani. Szügy hajdani fényes nap­jaiból tehát nem maradt más, csak az őrtornyok he­lyén álló két kis palota, ám az új iskolával kulturális központtá lett az együttes, a község büszkeségévé. A palotácskák egyikét a községi könyvtár kapta meg, a másikban kiállítóhelyisé­gek lesznek, időszaki kiállí­tások, s egy mindig látha­tó faluszoba számára. A falu emlékeinek megőrzésére ütött az utolsó óra. Még állnak itt-ott bá^os kis tetőkon­­tyukkal, a régi palóc házaik, de egyre-másra ledöntik őket, még azok is, akik in­kább megőriznék raktárnak, vendégszobának, ám kötele­zi őket a tanács, ha felépült a kertben az új ház, a régit le kell bontani. Hogy miért, azt senki sem tudja. Pedig oly szépek, máshol védett népi műemlékek az ilyenek, de itt nem védi őket senki, semmi, holott ennek a ha­társzéli, lankás dombok kö­zé épült, 1300 lakost szám­láló falunak sajátos hangu­latát ezek adják meg. A mindenfelé épülő 4—6 szo­bás villák szépek, de nincs helyi karakterük : ilyen tá­gas családi otthonok Stock­holmtól Nápolyig tömegével épülnek; csak a legújabbak oszlopos tornácai, árkádso­rai hordoznak hazai jelleget, de sajátos palóc stílusjegye­ket még azok sem. Az egykori népviselet még nyomokban fellelhető, az idősebb asszonyok hordják, olyanok benne, mint az ele­ven kis feketerigók, mert bár színe komor, de a rö­vid, röppenő szoknya mozgást, lendületet érzékel­tet. A fiatalok régi, ragyo­gó viseletét azonban már csak a sublótfiókok mélyén nyugvó ruhadarabok, robo­tok őrzik, de még megvan­nak, s menthetők! Szügy lakosai bejárnak dolgozni a mindössze 5 ki­lométerre fekvő Balassa­gyarmatra, illetve a szintén közeli Salgótarjánba. A he­lyi tsz-nek is van­ vastár­gyakat gyártó melléküzeme (a kulturális központ kert­jének padjait és lámpáit is az készítette) ; munkaalka­lomban tehát nincs hiány, s az otthonmaradók sem res­tek tehénnel, hízóval, ba­romfival, kerttel vesződni (esténként hatalmas gulya ballag haza a legelőről); a község gazdagságát ez ma­gyarázza. A lakosság fele szlovák, fele magyar, de kö­zösen, együtt „palócok”, jó­­szívűek, barátságosak, bé­kés természetűek és igénye­sek. Ha már a művelődési központjuk odavonzza a tu­risták tekintetét (most ké­szült csak el, az egyik épü­let belsejében még folynak az utolsó simítások, az is­kola idén kezdte meg a má­sodik tanévet), már fogal­mazódnak is az újabb re­mények: a kert tágas térsé­ge szabadtéri hangverse­nyeknek, színjátszásnak szinte kínálja magát. A vá­ros is közel, nyáron sok itt az autós, közönség is len­ne. Reméljük, hogy sikerül. Ami szép, azt nem szabad véka alá rejteni. (B. É.) A felújított kastély homlokzata * t

Next