Nógrád, 1989. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-07 / 6. szám
IRODALOM Bódi Tóth Elemér: Fényűzésre hajló kísérlet Jó, hogy éber szelleme a legutóbbi súlyos személyes veszteség, a hűséges társ, Ábel Olga távozása óta újra frissen pezseg ebben a fénytöréses dunai városban, a működészavaros, képtelenségekre hajló, mégis lehetőleg európai módon szervezett, s talán éppen különös eklekticizmusával vonzó Budapesten. A városban, amely mindig megpróbálja eltitkolni legalább önmaga előtt oly gyakori tisztes szegénységét, nem is mindig rejtőző kopottságát, a nehezebb időkben is megengedvén magának némi csillogást és fényűzést az építészeti és szellemi térszervezésben egyaránt. Jól teszi, ha ezt teszi. Még akkor is, ha ettől nem változik meg a lényege, köz- és magántörténeteinek időnként vészes, többnyire azonban inkább csak tragikomikus zaklatottsága. Díszleteit tekintve pedig változatlanul egy kicsit Bécs, icipicit Párizs — sőt, parlamentjével London — marad, afféle ez is, az is város a Kárpát-medence közepén, kicsit Nyugat és Kelet, de leginkább egy kicsit zene, már amennyiben lényege éppen megfoghatatlanságában rejlik. Azért nem mindig könnyed zene. Lehet szemlélni innen , is, onnan is. Egyik szélén, az M 7-es autópálya kivezető szakaszának aszfaltjára ráírták, hogy Wien. Bécsben is ott az irányjelző tábla: Budapest. Másik pereméről az Alföld, a magyar puszta felé futnak az utak. Elérnek Ázsiáig. Miként a magyar felvilágosodás eszméi Bécsben d&ftáztak. Pest és Buda a medence népei számára volt szellemi kiröptetőfészek, horváthnak, szerbnek, románnak, magyarnak, másnak. Nem csoda, hogy néha az azonosságnélküliséget szokták igazságtalan leegyszerűsítéssel a szemére hányni, hiszen éppen ebben a köztes szerepben bújhat meg azonossága. Szégyenkeznie — más kontinentális városokhoz hasonlóan — súlyos történelmi kisiklásai miatt kell például e századi sötét korszakaiért, köztük mindenekelőtt gettózásaiért, zsidó vadászataiért, egyéb előítéletességeiből fakadó túlfűtöttségeiért, önnön gyalázatait követő nagy elhallgatásaiért. Bár nincsen lakásom benne, mint szeretném, azért beszélek Budapestről, mert Közép-Európáról beszélek. S azért róla, mert Benamy Sándorról, egy állampolgárról Közép-Európában. Aki, ha már annak idején kijött Erdélyből, s mindig az egyéni és társadalmi létezés titkait kutató, ritka mozgékonyságú, borotvaéles szellemétől, hajtva, ám többnyire mégis történelmi, társadalmi kényszerektől űzetve meglakta Európa és Ázsia városait. Nyugatot és Keletet, végül megült Budapesten s itt ül a század vége felé közeledvén is. Megülhetett volna másutt, teszem azt, Bécsben, ha nem is 1938 márciusában, az Anschluss idején. Történetesen éppen ott volt Adolf Hitler bécsi bevonulásánál, amikor csaknem egymillió osztrák rajongója éltette hatalmas lelkesedéssel. Látta a gépkocsiból kipattanó figurát, ha nem is éltette, sőt megírta fellebbezését a fasizmus elleni, amiért nem is olyan sokkal később Hitler minden rendű és rangú követői, köztük nem utolsósorban magyar hívei elől is jócskán bújkálnia kellett, és ez a legenyhébb utalásom erre a korra. Igen, Benamy Sándor akkor is, mint mindig, történetesen éppen ott volt, ahol valami történt, hasonlóan a prágai Egon Erwin Kischhez, a „száguldó riporter”hez. Manapság, amikor az elektronikai tömegtájékoztatás valójában a rész uralmát hozta bóduló fejünkre, az egész érzékeltetése helyett, vagyis egy illúzióval, az eseményeken való „jelenlét” csialóka érzetével fizet ki bennünket anélkül, hogy a világban zajló folyamatok mélyebben fekvő összefüggéseinek fölismerésére ösztönözne, szinte bámulatra méltó az a háttérelemző írói és újságírói magatartás, amely Benamy Sándor érdemtelenül keveset emlegetett életművének sajátja. Még ha el is födi ezt a néha szándékoltan frivol stílus, ami más szempontból, úgyszólván eredendő lényege e zsákutcás fejlődési utakat nyitogató boldogtalan századnak. Gyanítom, sohasem volt egyszerű és unalmas Közép- Európában, ezen a fantasztikusan másodlagos, lényegében peremvidéki tájon élni. Már az előző századvéget és e századelőt is átjárta valami alig megfogalmazható, ám mindenképpen valóságosan jelenlévő, nyugtalanító sejtelem, vibráló fantasztikum, türelmetlen parlagiassággal, másrészt édesdeden könnyű operettel, vaskos naturalizmussal és időnként misztikus romantikával, gazdag jelképiséggel elegy érzelem, ugyanakkor a látszatlét és perspektívátlanság meglepően színes, sőt, otthonos burkából kipattanó szellemi zsenialitás. A bécsi Freud, Hofmannstahl és Schnitzler, a csöndre vágyó Wittgenstien és a hangos Karl Klaus, a pesti Karinthy Frigyes, a prágai Franz Kafka vagy a magyar ugarról Ady Endre, Bartók Béla és Schönberg, hogy csak néhány végletes példára utaljak, a tudomány, a művészetek habzó gazdagsága mind-mind a valójában nem valóságos lét súlyos valóságából bomlott ki csodálatosan messzesugárzó, mindmáig ható fénnyel. Véletlen-e, hogy egy diák, Albert Einstein éppen a prágai egyetemen kezdett el gondolkodni a relativitás elméletén? Hogy ma ismét fogékonyak vagyunk e tünékenységben maradandó ragyogásra, az nem abból fakad, hogy újra századforduló előtt állunk. Inkább abból, hogy a kataklizmákat hozó huszadik század végére hovatovább az egész emberiség közép-európizálódott, globálisan vergődik a változatlanul zsákutcás megoldások csábításának fimonhálóiban, sőt, ezt tartja természetesnek. Ezért égetően szükséges megint minden fellebbezés, de már nemcsak az értelemhez, hanem mindenekelőtt az erkölcshöz. A fürge észjárású és érzékeny idegzetű Benamy Sándoré, a pazarlóan, gyakran hírlapíróján „könnyed” jegyzetelő is. Aki egyszer, még az „ősidőkben” hajóra szállt és elment Kolozsvárról Konstantinápolyba, akkoriban még másképpen két világ, Európa és Ázsia határára, hogy gondolkodóként, művészként mindent megnézzen és tanítson, megírja tapasztalatait, előérzeteit a világról, Európától Ázsiáig címmel, barátja, Henri Barbusse francia előszavával. A könyvet először Bécsben, másodszor (a honi politikai viszonyok miatt csonkítottan) Budapesten, harmadszor, eredetiben itt és most, 1988-ban adta ki, egyébként „saját kontójára”, miként ezekben a zaklatott esztendőkben egész Epocha-könyvsorozatát másodszor is asztalra teszi. Ezt tette a két világháború között is a szellem ébrentartására. Úgy veszem észre, hogy a jellegzetesen sárga fedelű régi-új könyvek csöndes szenzációja zajlik az olvasók körében. Ebben a sajátosan fanyar, européerre valló könyvben is újra közli mélygenetikus elgondolását, világnézetét „a zavaros XX. század utolsó előtti — ha nem utolsó! — évtizedében” Fellebbezés az Értelemhez! címmel, amelynek lényege az ember méltóságának hangoztatása, függetlenül valamennyi „külső adottságtól, etnikumától, nyelvétől, vallásától, mindentől, ami elválaszt, de ami csupán hét, fölismerve az ember lényegi egységét a sokszínűségben, a különbözőségben, ami persze szintén eleve emberi jog. Magam is ezt vallom. Az élmény mégis másutt érint meg. Benamy Sándort sohasem zavarta az, ha legszemélyesebb dolgairól is tudomást szerez a világ. Ellenkezőleg, mindig hallgatott legfrissebb benyomásaira, azon nyomban le is jegyezte őket, még a válogatásra sem ügyelve. Csak ezzel az attitűddel lehetséges például a tenger elemzése. A tengeré, ami kezdetben nem okoz örömet. Talán nem jó szemszögből nézem? Ez az ő kérdése. Az enyém pedig az, hogy egyáltalán milyen szemszögből kell nézni a tengert? (Egyébként, a társadalmat is, de most maradjunk a fény- és árnyéksávos víznél.) Azt hiszem, igaza van, amikor azt mondja, természetről, emberről, társadalomról nincs egyetlen szemszög. Nem is lehet másként, hiszem maga a szemlélő is része az egésznek, természetnek és társadalomnak. Ily módon része a tengernek is, amit néz. Amiben minden megtörténhet, és meg is történik. Amiben minden elem megismerhető — csak idő kérdése —, de maga az egész végső soron ésszel föl nem fogható, a ráció eszközeivel meg nem magyarázható. Amiben, miként a lélekben és a társadalomban, oly nagy kedvvel, sőt vélt tudásunk birtokában gyakran öntelten lubickolunk, noha irracionális és rossz áramlatairól való tudásunk legtöbbször alig több a semminél. Amivel kapcsolatban sokszor elfelejtjük, hogy vele szemben nincs esélyünk tudóvá válni. Vagy ha igen, akkor éppen az abszurditás tudásának birtoklása — esetleg csak elgondolása — jelenti a világ lényegének igazi tudását, aminek birtokában egyáltalán hinni lehet a létezés vállalásának szükségességében és csodálatra méltó egyedülvalóságában. Az effajta tudás minden emberi és eleven lényre való alkalmazása lehet a humanizmus és az erkölcs lényege, aminek nevében szembenállhatunk az altracionalizmus nyílt vagy rejtett támadásaival, függetlenül attól, hogy éppen van-e esélyünk. S bár a tengerről sem tudható, mi az, legföljebb sejthető, hogy nemcsak sós víz, aminek nevezni szoktuk, jóllehet bizonyos szemszögből kétségkívül az is, végső soron ez a fölfoghatatlanság mélységesen megnyugtató érzés. Jó szemszögből a tenger maga a létezés bölcsessége, ami, ha nem is több a szellem fényűzésre hajló kísérleténél, nem is kevesebb. Nagyné Hamza Erzsébet: Olvadás PUSZTAI ZOLTÁN: Hajnali strófák elnehezült végtagokkal heverve a reggelre csomóba gyűrődő vásznon mogorva lajhárként várom a kényszerű feltámadást késik az angyali kürtszó túlvilági hangon szortyog hűlt helyeden karattyol a rádiónak mondott doboz torzomborz portrét rajzol a tükör fekete szőrszálakat gyalul a kínzószerszámul választott csorba zsilett fejet hajtva a formatervezett mosdótál fölött örökzöld dalocskát dúdolgatok: „napok és évek suhannak el...” LŐRINCZY ISTVÁN Déryné álma Eger felé 1 vitt a szánkó ezernyolcszáztizenötben három zsivány lóg kötélen egy dombon a hóesésben. 11 öklükben kék jégvirágok fejükbe vágnak vén sasok szívük megfagyott az Égben s megtört szemükben csillagok 111 azt álmodtam ott a szánkón hogy öklömben jégvirágok szívem megfagyott az égben és szememben halott álmok IV hogy sokat kell még szánkáznom míg a magyar színész megél s a dombon a hóesésben három zsiványt tart a kötél SÁRÁNDI JÓZSEF: Röpdolgozat a tetőről BEVEZETÉS Akiről a tető megérzi hogy fél azt ledobja magáról A tetőnek lelke van akár az oroszlánnak mely alkalmasint szorongó idomárját tépi szét TÁRGYALÁS Mit keresek megint a tetőn, az újmódi hagymakupolán, a gömbölyded ácsszerkezeten mért Iszegzek apatin palát? Miért nem érdekel a napraforgó, mely ávóként veszi körül a falut? Mitől fogtam a körülírt szétpörgésben, a le is útban, föl-is-út-gyanút? Talán csak nem a rend rendült meg tőlem, bennem, belém? — Már magamra sem kacsintgatok, csupán a megrendültek felém. BEFEJEZÉS Magaslatáról hova látni? A távlat talán: maga a tető? — mit háló nélkül, pénzért, s feketén művel a tetőfedő. Kényszermunkára ítélt a kor. Uzsorakamatra megy az élet. Csalok, lopok, hazudok. Becsületesnek lenni vétek. ÁDÁM TAMÁS: Marduk tenyere Testeten fenyőtüzek lobognak az ablakban páragömbök sárga borítékon olvad a pecsét titkokat bont a vér ha gyújtja meg a Napot jó így feketedni melledlen szégyellem csontjaim fehérjét letakarom hússal Marduk tenyerén nincsenek sebek.