Nógrád, 1989. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-07 / 6. szám
4 NOCRAD Legendák és tények Burjátiából Petőfi Sándor és a szibériai Petrovics A segesvári csatavesztéskor 1849. július 31-én nyomtalanul eltűnt Petőfi Sándor költő, a forradalmi sereg őrnagya, az 1848. március 15-i pesti forradalom vezéregyénisége, Bem tábornok hadsegéde. A költő az ütközetben fegyvertelenül, polgári ruhában, gyalogosan vett részt. Eltűnését követően, nevével sokan visszaéltek, szélhámosok, akik elsősorban külföldön, népszerűségének fényében tetszelegtek. A nemzet kegyelete több tucat sírhantot „emelt”, de mindegyikről bebizonyosodott, hogy a hantok alatt nem Petőfi nyugszik. Petőfi halálát a segesvári csatamezőn kortársai közül sokan kétségbe vonták. Egressy Gábor, a színész, Petőfi közeli barátja írja Szászsebesről 1849. augusztus 9-én keltezett levelében : „Bem másik segéde, Lőrincz megkerült. Ez azt mondja, hogy az általános zavar percében látta Sándort, vászonkabátban, gyalog az országúton keresztül futni, s a kukoricaföldek felé tartani. Talán mégis sikerült megmenekülnie, s eddig alkalmasint Tordán, családjánál van.” Köztudott, hogy Szendrey Júlia is csak a második házasságának megköttetése miatt nyilváníttatta halottá férjét, de még évek múlva is visszavárta — amint naplójában írja is. Az osztrák hatóság cselnek vélte Júlia korai házasságát Horváth Árpáddal, amely 1850. július 21-én Pesten, a Szent Lipót plébánia kápolnájában köttetett meg. A házasságot követően, élénken nyomoz Petőfi után a bécsi titkosrendőrség, és figyelteti volt feleségét, Horváth Árpádné Szendrey Júliát. Egy 1853 július eleji, Kempen altábornagynak, a bécsi titkosrendőrség főnökének címzett londoni jelentésben ez olvasható: „A népszerű népköltő Petőfy, akit halottnak tartanak, Pest vármegyében rejtőzködik, felesége, hogy nyomát elmossa, beleegyezésével házasságra lépett...” Szántófy Antal Szentlipótvárosi plébánost, aki Júlia második házasságát megkötötte, jelentéstételre kötelezték, s ennek a plébános 1853. december 29-én írásban tett eleget. Ebben a volt férj, Petőfi halálára vonatkozó bizonyosság igazolására elsősorban Júlia nyilatkozatát említi. Albrecht főherceget nem győzhette meg a jelentés, mert Heydte ezredest is jelentésre kötelezte. Heydte 1849. július 31-én a kora esti órákban, az ütközetet követően, a kozákok után lovagolva, „közvetlenül a szökőkútnál Fehéregyháza és Héjjasfalva között egy leszúrt felkelőtiszt mellett, ki már nadrágjáig le volt vetkőztetve", több vérrel bemocskolt iratot talált, közöttük Kemény Farkas jelentését Bemhez, és 100 darab dekorációt, zsineggel összefűzve. Közelebbről szemügyre vette — de mint írja: „a halott előttem teljesen ismeretlen volt, sovány, kicsiny, száraz arcú, nagyon határozott kifejezéssel és nagy fekete körszakállal. Nadrágja fekete pantalló volt. Később tudakozódtam több felkelőtisztnél, ezeknek az adatoknak a közlése mellett ezután a személyiség után, és a legtöbb közülük úgy vélte, hogy a halott bizonyosan Petőfi volt, akit az ütközetben még láttak Bem oldalán, de akit az ütközet után senki többé nem látott”. A titkos jelentés csak a trianoni békekötést követő években került Magyarországra, egyéb katonai iratokkal. Érdekes, hogy az utóbbi három évtizedben írt Petőfi-életrajzok a Heydte által leírt személyleírást egyáltalán nem, vagy csak pontatlanul közlik. A jelentésből, mely a csata után közel öt év elteltével készült, egyértelműen megállapítható: a holttest azonosítása nem történt meg, olyan személy nem látta, aki Petőfit is ismerte ! Tudott, hogy a költőnek sohasem volt korszakába, sőt, Egressy Ákos szerint az 1848 márciusi napokban szakállát leborotválta, és „ezek után folyvást csak bajuszt viselt”. 1849. július 5—17-e között Orlay Petrich Sománál Mezőberényben tartózkodott, az ekkor készült festményen spanyolos kis szakállal ábrázolták. Heydte többször nyilatkozott újságoknak, találkozott Lengyel József orvossal is, aki valószínűleg utolsóként látta a menekülő Petőfit. (Lengyelnek az ezredes hegyes, szőke szakállú egyént említ.) Petőfi segesvári halála soha nem nyert bizonyítást— csak feltételezést —, ezért az eltelt több mint másfél évszázadban sokszor foglalkoztatta a közvéleményt. Az 1940-es években Magyarországon a Magyarság című lap hasábjain Abonyi Ernő ír a szibériai Petrovicsról. Az írásokból az is kiderül, hogy Tisza Kálmán miniszterelnöksége idején az országgyűlésen is felvetődött Petőfi szibériai fogságának híre, de az kivizsgálatlan maradt. Az írások közlik többek között az I. világháborús zentai magyar hadifoglyok visszaemlékezését, akik azt állították, hogy Szibériában találkoztak Petőfi unokájával, Viktor petrovval. Ugyancsak az említett írásokban szerepelnek a következő állítások : Petőfi a Baky családhoz írt leveleket Szabadszállásra, hogy fogságban van. Előkerült a fogoly Petőfi térképe, amelyben Orjolig vezette a foglyok kiharcolásának útvonalát. Szibériában előkerült Petőfi halotti anyakönyvi kivonata. — Bizonyítható, hogy Petőfinek valóban volt Baky István nevű barátja, aki „földbirtokos és postamester, a város legtekintélyesebb férfia” volt. Svigel Ferenc, I. világháborús magyar hadifogoly, 1943-ban nyilvánosságra hozta fogságból hazacsempészett újságkivágásait, amelyekben szerepel : a szibériai sírról készült felvétel, egy Petőfinek tulajdonított versrészlet, alatta a költő két alkalommal azonosított aláírása, 1853-as dátumozással. Napjainkban a szibériai verzió újrafelvetője Vaszilij Vaszilijevics Pagirja munkácsi helytörténész és irodalomkutató, aki már négy éve foglalkozik e témával. Egy poros padláson akadt rá a Magyarság című újság számaira. A kutatásba aktívan bekapcsolódott Alekszej Vaszilijevics Tyivanyenko, a Szovjet Tudományos Akadémia Burját Intézetének munkatársa, aki kollégáival sok figyelemre méltó érdekességre bukkant a távoli Bajkál vidékén. A Svigel által hazacsempészett újságkivágások valóban orosz újságokból származnak. Előkerült egy 1889- es fényképfelvétel a barguzini temetőről, melyen szintén látható a már említett sírhant a kereszttel. Valószínűleg ezt a sírt találta meg Barátosi Lénárt, magyar Ázsia-kutató a század elején. (Est 1939. április 26-i száma.) Megtalálták E. Eliaszov professzor 1937-ben készült feljegyzéseit, amelyeket a Morokov család tagjaival történt beszélgetéseker készített. Ezekben szerepel egy „titokzatos” ember, akit az 1850-es évek elején szállítottak Barguzinba, erős fegyveres kísérettel. Senki nem tudta róla, hogy valójában kicsoda, és miért került Szibériába. Csak azt tudták, Alekszandr Sztyepanovics Petrovicsnak hívják és a postamester házában helyezték el. Petrovics 1854- ben feleségül vette a postamester lányát, Anna Konyecovát, gyermekük is született, aki 1907-ben elköltözött Barguzinból. Petrovics középtermetű volt, sötét hajú, néha bajuszt viselt. Szeretett üldögélni a folyóparton, gyalog bejárta a környező településeket, de Agafonovóba, a lengyel internáltak telepére tilos volt elmennie. Szerette a fürdőt. Szombatonként a gazdag emberek házainál és az utcán előadásokat tartott, oroszul furcsán beszélt, erős akcentussal, verseket írogatott. A helybeliek gyakran fordultak hozzá tanácsért, értett a gyógyításhoz. Nem pravoszláv hitű volt, nem hitt Istenben, templomba nem járt, keresztet sem hordott. Rendőri felügyelet alatt állt, a helybeliekkel nem beszélhetett poitikáról. Köztudott volt róla, hogy ért a fafaragó-, a kovács- és az ónozómesterséghez. Rajzolt, ikonokat festegetett, gyakran halászgatott. Ha a múltjáról érdeklőditek, kitért a válasz alól — így maradt „titokzatos” ember haláláig. 1856 májusában halt meg, tüdőbajban, Barguzinban temették el. Felesége, Anna (másodszor is férjhez ment, és 104 évesen, 1935- ben halt meg) csak Petrovics halálát követően árulta el barátnőjének, M. I. Morokovának, ki volt valójában a férje: „A felkelő nép egyik vezére volt, részt vett a királyával szembeni harcban, mely az orosz cár és Ferenc király győzelmével végződött. Egy vesztes csatában sebesülten egy tömegsírba dobták, de egy katona megmentette, és a közeli erdőben rejtette el.” Nagyon röviden így hangzik a lejegyzés. És ami tény. Barguzin régi temetőjében a pravoszláv hívőktől távol, egy ligetben Anna Sztyepanova Tokareva sírja mellett, József Varga, Károly Farkas, István Domorót sírjának szomszédságában, pár méterre Zombori, Kalmár, Csizmadia, Bodor nevű személyek sírjától — akiknek keresztnevei már sajnos feledésbe merültek — található egy sírhant. A negyvenes években még kereszt jelölte, s amelyet P. Muravjev 1987-ben ismét azonosított. A hantok alatt a titokzatos Petrovics alussza örök álmát, aki az 1850-es években bizonyíthatóan Barguzinban élt. Senkit nem kívánok meggyőzni, hogy a szibériai Petrovics azonos Petőfi Sándorral. De a két személy közötti hasonlóságok elgondolkoztatóak. Petőfi is középtermetű, sötét hajú volt, bajuszt is hordott. Vonzódott a természethez, különösen szerette a folyókat, amelyek nemegyszer adtak ihletet költeményéhez. Rajongott a színjátszásért, ő maga is foglalkozott vele még elismert poéta korában is. Republikánus volt, nem volt vallásos, Zoltán fiát is csak a családi csetepatét követően tudta keresztvíz alá vinni a bába, a költő tiltása ellenére. „Legalább a neve legyen pogány” — írta. Közismert volt a kézügyessége (rajza Aranyról, Bemről, Zoltán fiáról). TBC-s betegségek a Petőfi családnál is kimutathatók, maga Petőfi is szenvedett kikiújuló tüdőbetegségben. Ilyenkor nem ment orvoshoz, betegségét nem kezelte. Gyermekkorában kovács szeretett volna lenni, erről többször említést is tesz... A Petőfi Irodalmi Múzeum Budapesten ma is őriz egy nyírfakupát, amelyet ő maga faragott az erdélyi táborban. Az Eliaszov-archívumból több orosz nyelvű ismeretlen szerzőtől származó vers került elő, amelyek egy része foglalkozik a transzilvániai eseményekkel, verselési stílusuk feltűnően hasonlít Petőfi verseléséhez. Különösen igaz ez az Álmok, a Keserves életem volt... címűekre. Hosszú lenne elemezni, hogy a fel-felbukkanó kérdéseket miért nem vizsgálták meg körültekintően, de talán egyet mégis érdemes megemlítni. Alekszandr Gerskovics szovjet és Csák Gyula magyar író foglalkozott legutóbb 1968-ban a szibériai verzió létjogosultságával, és tagadó válaszra jutottak. A kutatásban részt vett Sz. F. Kovái professzor is. Amikor 1985-ben felkereste őt V. V. Tyivanyenkó, és ismertette az újbóli kutatások eredményeit, azokat figyelemreméltónak tartotta, és elismerte, hogy korábbi döntésük elhamarkodott volt. A levéltárakban ugyanis kizárólag Petőfi és nem Petrovics írásos nyomait keresték... Kizárható-e hát teljességgel Petőfi Sándor szibériai „utóélete”? Csank Csaba A színház, ahol vakok játszanak Ez a színjátszókör jelentősen különbözik a többi moszkvai kultúrházban működő amatőr színtársulattól, mivel az itt játszók többsége vak. Ha az ember nem tudná, nem is venné észre, annyira biztosan mozognak a színpadon, olyan élesen reagálnak partnerük minden mozdulatára. Ez megfeszített munka eredménye, hiszen a szerep elsajátítása, belső átélése mellett meg kell tanulniuk szabadon mozogni a színpadon és kontaktust teremteni társaikkal és az általuk nem látott nézőkkel. Ezzel a munkával nagyon magas színvonalat értek el, és olyan népszerűséget, ami túlnőtt Moszkva határain. Az önképzőkör kezdetei a 60-as évekhez vezethetők vissza, amikor is Moszkvában, a Vakok Össz-oroszországi Szövetségének klubjában megkezdte működését egy amatőr színpad. Nem volt saját épületük, egyik bérelt teremből a másikba vándoroltak. 1970- ben felépült a vakok kultúrháza, és a színpad végre otthonra talált. 1989. JANUÁR 7., SZOMBAT Könyvkuckó Mátraterenyén Mátraterenyén a könyvtárat nem könnyű megtalálni. Nem az idegenek szeme elől kívánták elrejteni, csupán a célszerűség határozta meg a helyét. Az általános művelődési központ, az iskola és a könyvtár szerves egységet alkot. A hármas tagoltság előnyére válik a lakosságnak és a gyerekeknek egyaránt. — Főleg gyerekek látogatják a könyvtárat — mondja Kortis Gyula könyvtárvezető. — Ez abból adódik, hogy az iskola szomszédságában vagyunk. Végül is jó ez, mert a gyerekek naponta „érzik” a könyveket, megismerik ezt a világot. Rendszeresek a napközis foglalkozások, a könyvtári órák. Létezik úgynevezett Könyvkuckó is. Ebben a formátumban megtanulják a könyvtári alapismereteket. Így megismerhetik a katalogizálást, a könyvek elhelyezésének módjait. Bekapcsolódtunk a Gárdonyi Géza olvasópályázatba is. Húsz tanuló lelkesen tevékenykedik benne. A könyvtár állománya meghaladja a 30 ezer kötetet. Az olvasói létszám 300 fő. S, hogy haladjanak a korral, számítógéppel szeretnének katalogizálni a későbbiekben. Ezért is nyújtották be azt a pályázatot, amivel 250 ezer forintot lehet nyerni. Ha ez nem sikerül, akkor megelégszenek egy Robotron írógéppel, amely megkönnyíti a feldolgozást. Egyébként a katalogizálás az új könyvtáros, munkatárs, Nagy Anikó feladata lesz a későbbiekben. A fiatalok könyvtárba való csalogatásának egyik módját a videózásban látják. Korszerű berendezésekkel rendelkeznek, így ez nem okoz gondot. A klasszikus könyvtári szolgáltatások mellett ennek is létjogosultsága van. De másfajta rendezvényekben szintén látnak fantáziát. A minap járt itt Kun János előadóművész és a NÓGRÁD újságírói tartottak ankétot. — Anyagi bázisunk jónak mondható — folytatja Kornis Gyula. — Az éves költségvetésünk eléri az 50 ezer forintot. Bár, ha változatlan marad ez az összeg, nyilvánvaló, előbbutóbb kevésnek bizonyul. Hiszen az új könyvek árai folyamatosan emelkednek. A selejtezési átlagunk évente körülbelül 200 kötet. Persze ez változó. A raktározásunk megoldott, tehát adottak a feltételek. Az olvasott könyvek nagy része a felnőtteket figyelembe véve itt is a krimik, az irodalmi lektűrök irányába torlódik el. A gyerekeknek nyáron olvasótábort szeretnének létrehozni. A résztvevők mindennap bejárnának, és reggeltől estig tartanának a programok. Még a kisebb diákok hazajárása sem lehet gond, mert nagyon kedvező a szülői munkaközösség hozzáállása. Mátraterenyén a könyvtárban nem várják ölbe tett kézzel az olvasókat. Tesznek is azért, hogy többen járjanak, próbálják megszerettetni az olvasást. Még a látszólag alig kapcsolódó programok is burkoltan ezt a célt szolgálják. Például nyelvtanfolyam és a számítógépszakkör is egy kicsit a könyvek megszerettetésére irányul. Ádám Tamás Az új könyvtáros, Nagy Anikó könyvet ajánl. Aforizmák a Lítiferaturnaja Gazdából Ványka azt hiszi, hogy ő a legokosabb a világon. Ezért mások kissé buggyantnak tartják.☆ Bumburnyakov annyira meg tudta játszani magát, hogy mindenki művésznek tartotta.☆ Seherszkij nagy embernek látta magát a tükörben. Annyira megörült, hogy még a házak is ugrálni kezdtek — ráadásul féllábon. , _ ☆ A kardnyelő megmakacsolta magát: kijelentette, hogy ezután csak rozsdamentes acélkést hajlandó ebédelni. , ☆ Ádám csak azért harapott az almába, mert azt hitte, hogy vitamint fog enni. Aztán rájött, hogy ő is olyan bűnös, mint Éva. ☆ A szakáll igen alkalmas arra, hogy megszelídítse a pofonütést. Sokszor néhány csepp is elég, hogy kicsorduljon a türelem pohara. ☆ Némelyek abban a reményben dörzsölik a vállukat, hogy a nyakukat szappanozzák.☆ Vámpírok! Jelentkezzetek önkéntes véradóknak! ☆ Hogy lépést tartsunk az idővel, autóba kell szállnunk. ☆ Aki sokáig rejti a fejét a homokba, ne csodálkozzon, hogy strucctoli nő rajta. ☆ Életünk két sávon fut. Az egyik a balszerencse sávja, a másik az akadály sávja. ☆ Egyszer volt, hol nem volt egy revizor a közélelmezésügyi igazgatóságról. Sajátos gondolatokat szült munka közben: „Ami az egyik fülemen be, az ugyanazon a fülemen jön ki.”