Nógrád, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-15 / 64. szám
Megkérdeztük a rendezőt: Mi újat nyújt a Szinyei Merse-kiállítás? Nagyszabású, a teljes életművet felölelő, rajzokkal, dokumentumokkal kiegészített tárlat nyílt a Magyar Nemzeti Galériában Szinyei Merse Pál és köre címmel. • Vajon tud-e nekünk újat mondani, hagyományos Szinyei Merse-képünkön változtatni egy ilyen kiállítás? — A kérdésre Szinyei Merse Anna, a mester dédunokája, a kiállítás rendezője, koncepcióját kifejtve adja meg a választ. — Monografikus kiállítást rendeztem, a korba és környezetbe helyezve a festő életművét, amelyet nem nagyszámú, de jelentős művek képviselnek. A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán 30 Szinyei Mersekép van, a raktárakban ugyanennyi. A galéria tulajdonából 50 kiemelkedő kép reprezentálja a nemzeti gyűjteményt e kiállításon. A további ötven festmény a kiscelli, a győri, a szegedi, a miskolci múzeum gyűjteményéből, külföldről és magángyűjteményekből érkezett. Szerencsére a galéria tulajdonában sok Szinyei Merse-rajz van, amelyek új szempontokkal gazdagíthatják a kutatást. E rajzok, vázlatok híven kísérik a műalkotás keletkezési folyamatát, különösen a fiatalkori műveknél. Mert ahogy Szinyei Merse Pál festészete éretté válik, egyre kevesebb a rajz, biztos kézzel nyúl mindjárt a vászonhoz, festékhez. — Miért Szinyei Merse és köre a cím? — Azért, hogy helyet kapjanak mestereinek, tanárainak, festőbarátainak olyan művei, amelyek barátságukból, közös élményeikből, olykor művészi egymásra találásukból születtek. Így került a falakra a nagyváradi Mezey Lajos képe, akitől gimnazista korában tanult festeni. Müncheni tanárának, Pilotynak, tanulótársának Gabriel Maxnak, barátjának Böcklinnek egyegy festménye. A festői rokonság révén vannak, itt a barbizoniak, vagy Ferenczy Károly munkái. — Szinyei Merse Pálnak, aki kétségkívül legnagyobb festőink egyike, ez a mostani mindössze a negyedik önálló kiállítása. — Valóban. Az első önálló kiállítás lehetősége is csak 1905-ben, hatvanéves korában adatott meg neki. Bár azt a kiállítást az 1896- os, millenniumi országos kiállításon aratott elsöprő sikere óta tervezték. Aztán 1912-ben, az Ernst Múzeumban, s legutóbb 1948-ban, a Szépművészeti Múzeumban volt Szinyei Merse Pálkiállítás. (A háború miatt három évvel megkésve, a művész születésének centenáriumán.) Ez, a mostani minden eddigi kiállításnál teljesebb. Sikerült eltűntnek hitt, lappangó műveket megtalálnunk, sikerült külföldi gyűjteményekben lévő képeit kölcsönöznünk (de még mindig sok az ismeretlen helyen tartózkodó mű, a jelentősek közül is). — A festményeket, rajzokat gazdag dokumentumanyag kíséri. Mik ezek? — Képviselői szereplésének, főiskola-igazgatói tevékenységének iratai, levelezésének egy része. E családi, baráti, hivatalos és külföldi levelezésekből fény derül festői hitvallására, módszereire, személyes ambícióira, lényének rezdüléseire. És itt vannak hazai és külföldi díjai, kitüntetései, arany-, ezüstérmei. Mert ha ugyan későn is, évtizedes meg nem értés, mellőztetés után, de megtört a jég, és Szinyei Merse Pált ünnepelte az ország, mesterének kiáltotta ki az ifjú festőnemzedék. Lilaruhás nő (1874) A hinta (1869) ADY ENDRE: A TŰZ MÁRCIUSA Csámpás, konok netán ez a világ S végbe hanyatlik, kit annyian űztek, De élethirtelen, üldözött haló, Március kofáira és szentjeire Hadd szórjam szitkát és dicsét a Tűznek. Hadd halljék végre olyan magyar szava, Ki sohse félt, de most már nem is félhet, De kihez bús Hunnia szikjairól Sírjáig eljut, lazítva, bárhova, Gőgös, grófi szó s piszkos szolgaének. Vesznem azért kell tán, mert 'magyar vagyok S terhére e föld száz Pontiusának S haldoklóan mégis elküldöm '•magam Boldogabb testvéreimnek síromon: Az új, jobb márciusi ifjúságnak. Testvéreim, nincs nem igaz szavatok, S százszor többet merhettek, minthogy mertek. Békésebb, szebb, jobb, vidámabb, boldogabb Életre váltott jussa nem volt soha. Mint mad, bús, magyar, ifjú embernek. Úgy nézzetek szét, hogy ma még semmi sincs. Csak majmolás, ál-újság és gaz bírság S mégis, lám, ti vagytok a fiatalok S mégis, sír-mélyről látom sikeretek: Holnap talán könnyebb lesz a mártírság. Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet, Mert él basák és buták közepette, Mert hiába lett acélból itt a szív, Szép ember szívként szikrázni ha akar: A honi rozsda megfogta, megette. De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim, Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni. Az Élet szent okokból élni akar S ha Magyarországra dob ki valakit, Annak százszorta inkább kell akarni. Életet és hitet üzen egy halott Nektek fiatal, elhagyott testvérek. Az olvasztó Tüzet küldi a hamu S láng óhaját, hogy ne csüggedjetek el. Március van s határtalan az Élet. „A pályára alkalmatlanok szuverenitásától mentsen meg minket és gyermekeinket az Isten!" — egy „munkaközösségi apuka” sóhajtott így a szülői értekezlet előtt. Az osztályfőnököt megkímélte ettől a közléstől, aki a helyi nevelési rendszer fogalmát és gyakorlatát magyarázta a szülőknek. A sajátosságok, az önállóság hangsúlyozása sokakban kelt aggodalmat; a nagyobb tanári szabadsággal vissza is lehet élni — hallom a szülőktől s a diákoktól. Az oktatási törvény az iskolák működésével kapcsolatban így fogalmaz: „Az alap- és középfokú nevelésioktatási intézmény a helyi szükségletek figyelembevételével kialakítja helyi nevelési rendszerét, továbbá kiegészítő tananyagot dolgozhat ki, és megválaszthatja a fakultációs irányokat.” A nevelés helyi rendszerének egyik sarkköve az önállóság, amely eddig is létezett, de nem markánsan és pedagógiai programokban is megfogalmazottan. Minden iskola kénytelen volt alkalmazkodni a mindenkori „diákanyaghoz”. Minden pedagógus rákényszerült, hogy a követelményszintre felemelje a nagyon különböző tudással, alapműveltséggel rendelkező tanulókat. Ha ez nem ment, a követelményt kellett igazítani az adott képességekhez. Bármennyire is zárt, elzárkózó, nehezen igazodó az iskola, kénytelen volt együttműködni a szülőkkel, a támogató üzemekkel, és ez kötelezte őket bizonyos mértékű alkalmazkodásra. A jellemző mégsem a sokféleség volt, a sajátosságok hangsúlyozása, hanem az egyöntetűség, a felülről kapott célok végrehajtása, a nevelési elvek, módszerek, a tantervek totális kidolga- A RÉSZ ÉS AZ EGÉSZ Bi zottsága. Ezek a felülről és kívülről ható kényszerek csökkentették az oktatás hatékonyságát, örökös korrigálásokra kényszerítették a nevelőket és az irányítókat. A teljesíthetetlen elvárások, a nem a helynek, nem az iskolának való követelmények miatt mindennapossá vált a lelkiismeret-furdalás, a megkésettség érzése, a sikertelenség miatti aggodalom. Az önállóság, a szuverenitás persze nem kényszeríthető ki máról holnapra. Az oktatási törvény ebben is a folyamatosságot hangsúlyozza, hiszen sok helyen még nincs meg ennek a magasabb rendű minőségnek a személyi és tárgyi feltételrendszere. De a reális és kívánatos cél, mindenütt találkozik a nevelők törekvéseivel, a szülők igenlésével, a társadalmi-gazdasági környezet elvárásaival. Egyre több olyan iskola van, amely a maga működését, saját logikája szerint gondolja át, s építi föl. Főleg a középiskolák között találhatunk vállalkozó kedvűeket. Az elmúlt tanévben például huszonhét középfokú intézmény kért engedélyt a tantervtől való eltérésre. Ezek a kezdeményezések, főleg ha majd engedély sem szükségeltetik hozzá, cseppek a tengerben, de összeadódva hozzájárulhatnak egy újfajta, eredményesebb fejlesztési stratégia kialakításához. A sokféleség, a sajátos arc persze nem jelenthet alapvető eltéréseket. A helyi közösségek, a nevelőtestületek dolga és kötelessége, hogy ne adjanak életteret a „kilengéseknek”, a nagy szélsőségeknek. Ezen egyébként a rész és az egész dialektikája is őrködik. Minden helyi nevelési rendszerre kötelezően érvényes az egész dominanciája a rész fölött. Az egységes követelmény orientál és szabályoz. A nevelés alapvető céljai az oktatási rendszer egészére érvényesek, s ezeknek a nemzeti műveltség törzsanyagának egységes meghatározottságában és a legfontosabb alapeszmék, értékek kötelező tiszteletben tartásában kell kifejeződniük. Z. E. Az Üllői út egyik szűk mellékutcájában (ma Erkel Ferenc nevét viseli) nagyjából egy távolságra a Duna-parttól, a Múzeum-kerttől, a Kálvin tértől, meg a mocsárra épült Nagykörúttól, áll egy öreg bérház. Homlokzatát a főútnak veti üres ablakszemeivel, mert a sarkon áll, így ablakai részben az Üllői útra tekintenek, de keskeny kapubejárata a sikátor felől nyílik. Mint minden régi épület, ez is megőrzött valamit a régi térből, melyet környezetéből kihasított, az udvar ecetfái és pocsolyái régibbnek látszanak a falaknál. Valaha tán a város legszélén állt, de ahogy egyre tovább terjeszkedtek a háztömbök, egyszer csak belül találta magát, szinte belváros lett. A bejárat macskakövei még a régiek. Ezeket rótta valaha Arany János. Oldalt, a kapubejáraton túl, két díszes és értelmetlen vakablak ásít a falban. Szerencsére alig lehet észrevenni őket, mert van ebben a bejáratban valami bunkerszerű. Az ember akaratlanul is legörnyed, ha ide belép, pedig csak a félhomály tréfálja meg. Balra nyílik a lépcsőház. Szemközt a szabálytalan alakú udvar. Körülzárják a szomszédos házak tűzfalai. Fény alig téved ide a magasból, de ha mégis, megvilágítja a falak tövén zöldellő bokrokat, az alattuk ásító veres macskát, a kékestollú galambokat, egy pillanatra idilli hangulatot teremtve. Az udvar közepén három óriásira nőtt ecetfa áll. Szinte lábujjhegyen nyújtóznak a fény felé. Kezdetben tán túl akarták nőni a tűzfalakat, de mivel ez nem sikerült, legalább a térnek azt a negyedét választották lombjuk számára, ahová leggyakrabban tűz be a napsugár. A tűzfalak illeszkedései az egykori építkezés szeszélyességéről árulkodnak, de a lépcsőház szép lehetett valaha. Vaskorlátja rozsdásan, foghíjasan is szép vonalú. Elképzelem a költőt, ahogy tartózkodó idegenséggel felkapaszkodik a lépcsősoron, mely inkább harangját vesztett torony hangulatát idézi gyors kanyarulataival. A koránál mindig idősebbnek látszó férfi itt lakik, bár egészen idegen. Mintha vendégségbe járna önmagához. Tele van sóvárgással. A színek és visszfények alkonyi játéka távoli világokat kelt életre benne. Néha, amikor ideje engedi, és kedve támad egy kis sétára, elbolyong a mocsaras, gyorsan alakuló városvégen, és ideig-óráig elnyomja lelkében a szorongást. Figyel egy görbe fát, lehajlik egy virághoz. A ligetek közt, melyek visszamaradtak a durván illeszkedő háztömbök takarásában, feltör a víz, a betemetett láp olykor még visszakövetelné a magáét. Az utcaparti kanálisban döglött macskák, rothadó gyümölcsök. Ha nincs sétálós kedve, beül a közeli Két Oroszlán fogadóba. Ennek cégére, a két kopott kőállat, ma is látható az egyik Kálvin téri ház kapubejárata felett. Bent tágas udvar fogadja, a forgalmas térből — egykor piactér volt! — kiszakított nyugalom. Leül, megfog egy idegen tárgyat. Talán ez a legnehezebb számára: az új tárgyakhoz szokni. A hideg, sokasodó, egészen egyforma ipari limlomokhoz — kanálhoz, pohárhoz, szék karfájához, kilincshez. Az egyszeri tárgyak varázslata, melyben felnőtt, nincs többé. A személyes és emberarcú használati eszközök kultúrája és zenéje. Ezek az ipari tárgyak sosem tudnak megérni. Nincs történetük. Cserélgetik őket. Nem szelídülnek az ember kezéhez az elődök keze érintésével. Talán még nehezebb ezekhez a lomokhoz szoknia, mint az idegenszerű beszédhez, legyen az magyar, vagy német. Mindkettő csak karikatúra. A hangsúlyok megbicsaklanak, a mondatok összevissza indáznak. Nincs zenéjük. Minden csupa csikorgás. Kifejezések illeszkednek ormótlanul. A szavaknak nincs íze, ahogy a nagyban főzött ételnek sem, melyről a szakács maga sem döntötte el, minek szánja: beleaprít mindent, ami a keze ügyébe kerül, de többféle ételre is emlékeztet az eredmény. És ami többféle, az sem ilyen, sem olyan. Zagyvalék. Az arcokat mintha maszk takarná. Az emberi kapcsolatok bonyolultak, de mélyükön az érdekek talmisága. Talán egyvalamit szeret ebben az idegen nagyvárosban. A telet. Ilyenkor eltompulnak a zajok. Egyneművé érik a hó ragyogásában a sok esetleges részlet, a járművek és hivalkodó kapuk, hintók és elesett koldusok, a lovak és a rikkancsok. Minden meghitt lesz, majdnem otthonos. Ahogy kapaszkodik felfelé a lépcsőn, a félhomályban, távolból száncsengő csilingelése hallatszik idáig. Bal kezével kitapintja a korlátot, jobb kezében görbe botot tart, kopogtatja velük a lépcsőket, de a falak visszhangja sehogysem akar találkozni lépcsei ütemével. Szepesi Attila: Arany János háza -v- /