Új Nógrád, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-03 / 128. szám

4 imumu LÁTÓHATÁR „Második szülővárosom Salgótarján” A zongoraművész minden zenét szeret Gyakori vendége Salgótarján­nak régi kedves ismerősöm, Sze­­lecsényi Norbert zongoramű­vész. Többször kitért már szeré­nyen az ostromló kérdések elől. Most végre kötélnek állt. — Gyermekkori élményem egy repülő szőke hajú, debreceni diák. A KI MIT TUD?-on zongo­rázott óriási sikerrel... Hogyan alakult azóta az életed ? — A Kodály Zoltán Zenegim­názium után rögtön fölvettek az Akadémiára. Zemplényi Kornél volt a tanárom a művészképző­ben. Életem legnagyobb szeren­cséje, hogy hozzá kerültem. Sokszor elfeledkeztünk az időről, jó volt a zenéről beszélgetni. — Beszéljünk hát mi is a zené­ről! Ki a kedvenc zeneszerződ? :— Kicsit szégyenkezem, mert alig van olyan, akit ne szeretnék. Pedig az általában gyanús, ha valaki mindent szeret. De­ én fo­gékony vagyok mindenre. — A mai zenére is? — Nagyon! Ebben annyi érde­kes, gazdag gondolat van! A ze­nei hangzásban pedig vonzó kompozíciók. Igaz, mi most élünk. A jövő dönti el, mi marad és mi hull ki az idő rostáján. Én szeretném a kevésbé ismert alko­tásokat megmutatni. — Bemutattál már elfelejtett művet? — Párszor megtiszteltek ilyen felkéréssel. Engem pedig az új­donság vonzott. Zongorakísérő­ként is volt szerencsém ilyen darabokban asszisztálni. — Hatalmas a repertoárod. Ha kérnek tőled három-négy darabot például a gyermekek bérleti kon­certjére, te negyvennel állsz elő. — Igaz — mosolyodik el. Kis­iskolás koromban kitűnő taná­raim voltak, ők neveltek arra: sose szabad nyugodni; mindig újat, ismeretlent kell meghódíta­ni. A megelégedés a fejjődés ha­lála. Hát én is mindig tanulok, s ezeket szeretném másokkal is­­ megosztani. — Ne haragudj, de aki ennyire szerényen visszahúzódik, s ön­magát nem menedzseli, meg tud élni ebben a kegyetlen tülekedés­ben? — provokálom. — Valóban most már a keres­let-kínálat törvénye uralkodik nálunk is. „Kapásból” 500 zon­goristát tudnék említeni. Sokan vagyunk. Megyünk, ahová hív­nak. — Salgótarjánban már „vis­­­szatérő léleknek” számítasz. — Igen! Tarjánt második szü­lővárosomnak tekintem. Egyéb­ként jelenleg még a Nemzeti Fil­harmóniától kapom a fizetése­met, de már jelezték, hogy 1992- től más koncepcióban tervezik a foglalkoztatásunkat. — Finoman fogalmazol... — Van egy maroknyi kis csa­pat a művészvilágban, amely valójában jól él. De ők jogosan kerültek a szakmai csúcsra. A muzsikusok többsége azonban szerényen él. A kilátások pedig egyáltalán nem kecsegtetőek. De még szép, tartalmas zenéket játszhatok, addig boldognak ér­zem magam. — Terveid? — Egyelőre két felkérésem van már 1992 májusára: Grieg zongoraversenyét fogom játszani a Zeneakadémián, illetve Sop­ronban Liszt Esz-dúr koncertjét. Ezen kívül — remélem hívnak még „kamarázni” is. — Úgy tudom lemezed nincs. Nem „könyökölted ki” magad­nak. — Szólólemezem valóban nincs, de Rózsa Pál szerzői leme­zén én szólaltathattam meg zon­goraszonátáját, s a KI MIT TUD anyagát őrzöm még lemezen. A vidéki embernek egyébként is nehezebb a helyzete... — Talán nem érzed magad jól a fővárosban? — Bárhol a földön jól érzem magam, ahol zenélni lehet. Csak: jól kell muzsikálni! —ez vezérel. Legyen az élő előadás, kama­raest, stúdiófelvétel vagy családi összejövetel. Azt az élményanya­got, gondolatiságot és érzelmi töltést, amit a szerzők megalkot­tak, tolmácsolni kell. A muzsika is emberek produktuma. Ember által ránkhagyott üzenet. Én a hármas egység középső pontján állok, s igyekszem eleget tenni a szerzőknek, s a közönségnek egyaránt. Boros Ágnes Mongóliai dinoszauruszok 1991. május 17-én páratlan őslénytani kiállítást nyitottak meg a Budavári Palota A épületé­ben, melynek szereplői felső-kré­ta korú (100—60 millió éves) di­­noszauruszmaradványok. Teljes csontvázakat, koponyákat, foga­kat és tojásokat egyaránt látha­tunk a kiállítás anyagában. Mongólia területén a század eleje óta kutatják azokat a lelőhe­lyeket, melyek igen gazdag ős­maradványanyagot szolgáltattak a tudomány számára. A munká­ban amerikai, szovjet, kínai és lengyel expedíciók is kivették részüket. A nevezetesebb ősma­radványokból most először állí­tottak össze egy vándorkiállítást Európa számára, melynek első állomása Budapest ez év novem­ber 3-ig. A látogató képet kaphat arról, hogy a melegvérű emlősállatok elszaporodását megelőzően a Földet milyen alakgazdaságban népesítették be a hüllők. Láthat­juk itt az alig lúdnagyságú psitta­­cosaurust, mely papagájcsőrsze­­rű állkapcsaival tépdeste növényi táplálékát. A tojásból frissen ki­bújt tenyérnyi bébitől a méteres nagyságú kifejlett példányokig több képviselőjét is megfigyel­hetjük a protoceratopsoknak, melyek sajátos csontgallért visel­tek nyakszirtjükön. Jókora struccra emlékeztetnek a két lá­bon futó gallimimusok (nevük jelentése: tyúkot utánzó). A „szépségdíjat” azonban valószí­nűleg a 15 méter hosszú tarbosau­­rusok viszik el. Méternyi kopo­nyáikból 20 centiméter hosszú hegyes fogak villanak elő. Hazánk földjéből a dinoszau­­rusoknak csak lábnyomait ismer­jük. Keleti határainkhoz közel egy bihar-hegységi bauxitbányá­ból és néhány erdélyi lehető­ségről csontmaradványok is ke­rültek elő. Ezek azonban távolról sem olyan látványosak, mint most „idelátogató” mongóliai rokonaik. dr. Hír János POPSAROK A Ride oxfordi zenekar. Más az (elvárható) imázsa, mint azoknak az együtteseknek, melyek — pél­dául — Manchesterből jönnek. Előny is van ebben, és a tagok tudatosan élnek ezzel. Őszintén megmondják, örülnek, hogy ox­fordiak, mert a divat nem kény­szeríti őket semmire. Oly kevés pop- vagy rockelőadóval büsz­kélkedhet a város, hogy nyugod­tak, hisz senki sem tudja összeha­sonlítani őket senkivel, aki eset­leg az elődjük lenne, aki már vágott utat valamilyen irányban, tehát nem születhetnek veszélye­sen munkáló előítéletek sem. A Ride számára első a zene, mely — ha százszor is ebben a műfajban, de — művészet. Könnyű volt rabul eljtenie Mark Gardenert vagy Andy Bellt, akik gitároznak és énekelnek, és a basszusgitáros Stephen Querault-ot, hiszen ők már rég el­jegyezték magukat a művészet­tel: az oxfordi képzőművészeti főiskola hallgatói voltak. Arról tán a legismertebb a város, de lám, nem csak egyetem van ott. 1988-ban aztán véletlen találkoz­tak egy dobossal, a­kit nem sokáig kellett biztatni, beállt közéjük. A neve Laurence Colbert, így né­gyen a lehető leghagyományo­sabb felállásban roppant jól ki­jönnek egymással, és ez akkor érthető igazán, ha tudja az ember, hogy tulajdonképpen nem közös az ízlésük, négyen négyféleképp, vagy négyszer négyféleképp ra­jonganak számtalan zenéért, stí­lusért a hatvanas évek világától RIDE egészen a Smiths muzsikájáig. Nevük az utazni vágyást — így talán a változatosság óhajtását — és a sebesség rajongását egyaránt kifejezi. Tulajdonképpen semmi külö­nös ambíciójuk nem volt, amikor próbálni kezdtek, csak mint bará­tok összejöttek muzsikálni, pi­henni, időt múlatni, esetleg egy­­egy kisebb klubban, pubban más barátokat, ismerősöket szórakoz­tattak, és ennyivel meg is eléged­tek. 1989 nyarán egy kis biztatásra azonban Londonba utaztak, hogy megnézzék, milyen ott a klubok közönsége, vajon hogy fogadják őket a fővárosban. Nos a fogadta­tás a vártnál melegebb, jólesőbb volt. A New Musical Express klubjáró, munkatársai nem túl sokára már úgy vélték, hogy a Ride az év nagy reménysége, a House of love nevű zenekar pe­dig, melynek az oxfordi fiúk ra­jongói voltak, barátságot kötött a négy „vidékivel” és bemelegítő előzenekarának fogadta országos turnéjára. Bár ez már egy másik történet, hadd említsem meg, hogy Mark Gardener együttese nem volt há­látlan a gesztusért, mert mikor Terry Bikers gitárosnak mennie kellett a House of Love-ból, és megalakította Levitation nevű bandáját, a Ride tudta, mivel tar­tozik, hogyan adja vissza a köl­csönt. Mert lassan mint fő attrak­ció lépett színpadra Gardener, Bell, Colbert és Querault és hí­veik száma koncertről koncertre nőtt, a lelkesedés irántuk, illetve játékuk iránt pedig egyre őszin­tébb, egyre tisztább és egyre nagyobb lett. Mire „Nowhere” (Sehol) című nagylemezük kijött, három maxi kislemezük járta meg a listákat. Úgy érzi, meglepetést okozott az album, mondja Mark Garde­ner, őket pedig a toplistákon elért helyezései lepték meg. El sem tudja képzelni, mi tetszik annyira a közönségnek a zenéjükben, s mi az, ami plusz a Ride-ban a hallga­tó számára a többi zenekarhoz képest. Ami őt illeti, fűzi hozzá, utálja a rocketikát, a rockközhe­lyeket, jó lenne ezektől minnél távolabb kerülni. Egyetlen vágya van csak, hogy a közönség úgy élvezze, amit csinálnak, mint amennyi élvezettel ők írják, illet­ve játszák a számaikat. Amennyi­re lehet, hideg fejjel, s majdnem mint egy kívülálló, úgy kell(ene) felügyelni arra, hogy a siker, a tagadhatatlan népszerűség gép­szíja el ne kapja a tagokat túlságo­san. Jó lenne az eredeti szándék­nál elképzelésnél maradni, hogy tudniillik elsősorban a maguk kedvére, gyönyörködtetésére zenéljenek. Ösztönösen mint eddig. Már megvan egy csomó szer­zemény a következő LP-re. Ennyit tud egyelőre mondani a szólógitáros, és a búcsú előtt még biztat, hogy a Ride egy év múlva még biztosan élni fog. Hogy az­tán mi lesz, majd elválik. Vass Imre Rendház és környéke Az Új Nógrád május 27-i szá­mában Diszkontáruházban a rendház címmel jelent meg írás, melyre, mint érintetteknek — úgy érezzük — feltétlenül szük­séges reagálnunk. Azon nem csodálkozunk, hogy az egyházak kárpótlásáról szóló törvénytervezet kapcsán egyesek mind gyakrabban fel­emlegetik, hogy a ferences rendház kápolnájában (iskolánk volt tornatermében) diszkontá­ruház nyílt. Igaza van Strichics plébános úrnak, amikor úgy nyilatkozott, hogy kapcsola­tunk hosszú évek óta igen jónak mondható, és egyáltalán nem szeretnénk, ha ebben változás következne be. Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy mint egy épületben tevékenykedőknek korábban is voltak és most is vannak egyeztetési feladataink, esetenként kisebb vitáink. Mint közismert az általunk tagiskolaként használt ferences rendházat — dr. Seregély István egri érsek úr kérésére, — a kár­pótlási törvényt jóval megelőz­ve, még az elmúlt évben vis­­­szaadtuk jogos tulajdonosaik­nak, a ferenceseknek, a tornate­remmel — azaz a kápolnával —­­együtt. Ezzel egyidőben nagy örömünkre birtokba vehettük a rendház mellett lévő — hajdani templomkertben emelt — volt munkásőrségi épületet. Egyházi körökből származó információink szerint a rend­házban kicsi és nagyobb diákok számára a ferencesek által mű­­ködtetett kollégium nyitását ter­vezték, amellyel —, mint köz­vetlen szomszédok — termé­szetesen szoros együttműkö­dést szerettünk volna kiépíteni. Határozottan reménykedtünk abban — nem minden alap nél­kül —, hogy egyházi kollégium létesítése esetén lehetőség nyí­lik a két épület (a rendház és az iskola) speciális „szolgáltatá­sainak” (nyelvi labor, orvosi rendelő, tornaterem stb.) közös igénybevételére. Amikor kide­rült, hogy egyelőre nem lesz a rendházban kollégium, egy be­szélgetés során felvetődött a tor­naterem általunk történő esetle­ges további használatának gon­dolata. Arra azonban nem vál­lalkozhattunk,­­ ami az egyház szempontjából nyilván érthető, indokolt álláspont — hogy en­nek fejében a vizes blokkok működéséről, az egész épület világításáról és fűtéséről mi gondoskodjunk. A későbbiekben konkrét tár­gyalásokat valóban nem folytat­tunk. Ekkor még reményked­tünk ugyanis abban, hogy az ön­­kormányzat — a terveknek megfelelően— „új” iskolánk­ban a munkásőrségi garázsok helyén tornatermet alakít ki a rendszeres testmozgást szomja­zó gyermekeink számára. Erre azonban ugyanúgy nem került sor, mint a rendházban kollé­gium létesítésére... Megnyílt viszont a volt torna­teremben (a kápolnában) —­ so­kak nem kis meglepetésére — a diszkontáruház... Ez azonban már nem a mi ügyünk, hanem a tulajdonos, illetve az egyházak kárpótlásáról vitatkozó politi­kusok ügye. Szeretnénk viszont hinni abban, hogy a „kisiskolá­ba” járó csaknem 400 alsó tago­­ zatos tanulónk nem marad'so­ káig tornaterem nélkül. Már­­csak azért is bizakodtunk ebben, mivel a szokásosnál jóval ki­sebb ráfordítással adódik lehe­tőség elfogadható méretű torna­, terem kialakítására, a már emlí­tett garázsok helyén. Talán gyermekeink egészséges testi fejlődése ma sem lebecsülendő érték. Reménykedünk abban is, hogy előbb-utóbb azt is méltá­nyolja majd valahol valaki, hogy a fél város (az északi vá­rosrész) katolikus gyermekei a délutáni órákban, a mi iskolánk­ban jó körülmények között ré­szesülnek hitoktatásba. Mégpe­dig úgy, hogy a termek és az egész intézményi infrastruktúra használatáért — és ezt nem panaszként említem — eddig nem részesültünk senki részéről ellenszolgáltatásban. Számunkra elengedhetetle­nül szükséges, hogy minél előbb legyen a volt munkásőr­ség épületében tanuló gyerme­keink számára tornaterem. Noha rendkívül sokan emlege­tik ezzel kapcsolatban a disz­kontáruházat, be kell látnunk, hogy most már más megoldáson kell munkálkodnunk... Vitat­kozzanak a kárpótlásról... a diszkontáruházról a politiku­sok. Egyetértünk Strichirs plé­bános úrral: nekünk egymás mellett, egymást megértve és­­ segítve kell dolgoznunk. Czene Gyula a salgótarjáni Petőfi Sándor Általános Iskola igazgatója 1991. JÚNIUS 3., HÉTFŐ IFA-Barkas-ZUK gépjármű­üzemeltetők A VILAND Kereskedelmi és Vállalkozási Kft. salgótarjáni üzlete, a fenti gépjárművekhez forgalmazza az alkatrészeket és a karosszéria­­elemeket. IFA-motor új 359 000,— Ft+Áfa IFA-motor felújított 140 000,— Ft+Áfa Tetőcsomagtartók szak­ra és mikrobuszokra 1535— Ft-tól Akkumulátorok töltötten: 12 V 45AÓ 3060— Ft 55AC 3600— Ft 66AÓ 4000— Ft 85AC 5100,— Ft 140AC 7600,— Ft .................... 180AC 9400,— Ft. Automata akkumulátortöltő (tirisztoros) 2535,— Ft. Ponyvák egyszerű takarótól a TIR kivitelűig minden méretben megrendelhető. Reklámár: Barkas-ablaktörlőmotor 2010,— Ft AVIA-kardánkereszt 570,— Ft ZUK-termosztátház 100,— Ft ARO alsó, felső gömbfej 800,— Ft. Robogó 50 cm3 „KINETIC Honda licencia. 28 000,— Ft+Afa amíg a készlet tart! Alkatrészek, tükörtartók, lámpák, szűrök, ékszíjak és sok egyéb tartozékok. Szeretettel várjuk kedves vásárlóinkat! Címünk: Salgótarján. Hámán Kató-ltp. 50. (Zagy­­vapálfalván, a benzinkút után a 21-es főút mellett.) Telefon: 32-15-707 Nyitva: hétfőtől péntekig: 8—16 óráig.

Next