Új Nógrád, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-07 / 132. szám

4ununznj A Zöldek előtt „voltak Pályadíjas a Petőfi iskola Akciókkal csak felhívni lehet valamire a figyelmet, hathatósan tenni is az ügy érdekében már szívós, türelmes munkát igényel. Ilyenbe fogott a salgótarjáni Petőfi Általános Iskola nevelőinek egy csoportja. Bár a kezdetek még 1975-re nyúlnak vissza, mára sikerült addig eljutniuk, hogy külföldön is jegyzik tevékenységü­ket. A természet- és környezetvé­delem fontosságát hazai földön nagyon sokáig nem vették ko­molyan. Akik viszont folyton a természet megóvására intettek, neveltek, csodabogara­knak szá­mítottak. Szűkebb pátriájukban méginkább meg kellett vívniuk a maguk csatáját. Bakay Lászlóné, a Petőfi isko­la igazgatóhelyettese nemcsak fe­lismerte, hogy a környezetvéde­lemre, a természet szeretetére való nevelést pici korban kell elkezdeni, de tett is ennek meg­valósulása érdekében. Kollégái­val mára már kidolgoztak egy olyan programot, mely másodi­kostól hatodikosig fokozatosan éri el azt a szintet, amikor már észre és értelemre apellálva kiolt­­hatatlan vágyat érez minden érin­tett fiatal természeti kincseink megóvására. Sokan, felületesen csak az „erdei iskola” kiötlőinek tartják őket. Messze többről van szó! Az őszi és tavaszi időszakban vég­zett galyatetői vizsgálódások, megfigyelések a kezdetet jelen­tik. Környezetismeret, környe­zetvédelem, természetjárás, tu­risztika is párosul a fokozatosan bővülő ismeretanyaghoz, melyet kiegészít a tudatossá váló tanulói tevékenység, illetve a szakiroda­­lom tanulmányozása. Tudni, mit akarok, önmagában még kevés. A megvalósításához pénz is kell. Valóban megszállot­taknak kell lenniük, akik ilyen feladatokra váltakoznak még ma is Magyarországon. Nem jobb a helyzet Salgótarjánban sem. Anyagi támogatásukat, ugyanis, senki nem vállalta fel igazán. Ők azért nem adták fel. A Petőfisek részt vesznek különböző pályázatokon, így nem csak megmérettethetik prog­ramjuk, tantervük sikerét, de pénzt is szerezhetnek a konyhára. Ez történt legutóbb is. A tavaly megjelent „Pro renovanda cultu­re Hungáriáé!” alapítvány kiírá­sára benyújtott pályázatukkal sikert arattak. Az eredmények közzétételére a napokban került sor. A salgótarjáni Petőfi iskola az előbbiekben vázolt tevékeny­ségéért 50 ezer forintot kapott. Az így nyert összeget is a prog­ramjuk megvalósításához szük­séges eszközök vásárlására kí­vánják fordítani. Máris újabb erőpróbát állítottak maguk elé. A WHO kihívását is elfogadják. Bakay Lászlóné a közelmúlt­ban részt vett egy Bécsben ren­dezett 3 napos, a környezetvédel­mi neveléssel foglalkozó nemzet­közi tapasztalatcserén. Ott voltak az országos természetbarát­ szö­vetség, az osztrák ARGE szerve­zet mellett a Magyar Környezet­gazdálkodási Intézet, a Környe­zetvédelmi Minisztérium, vala­mint a Művelődési és Közoktatá­si Minisztérium képviselői is. Ez utóbbi irányító szervezet jelenlé­te talán biztosíték lehet arra, végre idehaza is komolyan fog­lalkoznak majd iskoláinkban a környezet- és természetvédelem­mel. Sánta János Mindszenthy szentelte fel a karancssági szentkutat? Pár nappal ezelőtt olvastam az Új Nógrád hasábjain a karancssági szentkút történetével kapcsolatos cikket. Azért írok, mert érzéseim szerint az írás így nem volt teljes. A szentkút jelenlegi arculatát (barlangot) 1948-ban a karancssági bányászok, az akkor még működő Sági-akna dolgozói — többek között: Báli András, Báli Pál Ferenc sági, Farkas András, Farkas Márton, Kiss János, Vadas Ferenc, Újj János géci lakosok—alakították ki, de se­gítették a munkákat a ságújfalui, nógrádmegyeri, szalmatercsi bá­nyászok is. A jelenlegi kutat, mely addig egy kis gödör volt, lemélyí­tették, betongyűrűvel látták el. A barlang bejáratát záró kapu koráb­ban a Prónay-kastély kerítésének díszkapuja volt. Tudomásom szerint a kiépített szentkutat 1948-ban Mindszenthy bíboros hercegprímás szentelte fel. Ezt követően az évi két búcsút mindig megtartották. Az utakat táblával jelölték meg a következő szöveggel: „Szentkút felé gyalogosan és szentkút felé kocsival.” Szentképeket árultak, melynek első oldalán a Szűzanya az előtte térdeplő Bernadettel volt járható, hátsó felén pedig a követ­kező szöveget lehetett olvasni: Áldjuk a Mária szent nevedet, tisz­teljük Szűzanyánk orvosló képedet. Nyomtatott nagybetűkkel még ennyi: KARANCSSÁGI EMLÉK. A búcsúkon a környező falvak hívőin túl nagyon sokan részt vettek az ország minden tájáról. A barlang bejárata mellett és a kút fölött két keresztfa látható. Mindkettő édes­apám id. Bali Ferenc munkája. Évekkel később az úgynevezett óraketyegés miatt az akkori vezetők a kutat leföldelték, s a vizet csövön át elvezették. Ekkor találta meg édesapám a bozótosban azt az ön­töttvas testet, mely valószínűleg eredetileg is a kút mellett állott. Idehaza kemencében kiégettük, lecsiszoltuk és felállítottuk a kút mellett. Hiszem, hogy azóta is az eredeti helyen áll. Sajnos a szentkút jelenleg igen elhanyagolt. Elma­radt, vagy megritkultak a búcsúk és a látogatottság is meggyérült. Talán jobb szervezéssel lehetne ezen változtatni. A kút vize elapadt, alját sáros szürke márga borítja. Ez arra enged következtetni, hogy mélyí­téssel, vagy fúrással a vizet meg le­hetne találni. Végezetül még annyit: azok a bányászok, akik ott dolgoz­tak legtöbben a kommunista párt tagjai voltak. Édesapám például, akinek munkája a szentkút kiépíté­sében elévülhetetlen, 1945-től halá­láig tagja volt a pártnak. Ball János nyugdíjas Karancsság A Föld „gyűrűi” Merész elképzeléssel állt elő egy dán csillagász. Szerinte a Földnek csupán az elmúlt 2600 évben legalább 16 alkalommal volt gyűrűje, akárcsak a Szatur­­nusznak vagy az Uránusznak. Ál­lítását az i. e. 800-tól az i. sz. 1750-ig összegyűjtött meteori­tészlelésekből vezeti le. Sajátos periodicitást lehet észrevenni a meteorithullások gyakoriságá­ban. A kutató szerint ez azzal magyarázható, hogy egy-egy üstökös vagy kisbolygó került a Föld vonzáskörébe, széttörede­zett és időlegesen egy keringő gyűrűt alkotott a bolygó körül. A részecskék a súrlódás következ­tében idővel lelassultak, bekerül­tek a légkörbe, ahol mint fölizzó meteoritokat észlelték őket. Az 1750 utáni időket azért hagyta ki a számításból, mert attól kezdve megsokszorozódtak a meteori­tészlelések. Persze, nem hulló­csillagból lett több, csupán a megfigyelőeszközök váltak egy­re tökéletesebbé. LÁTÓHATÁR MÁJER VIKTÓRIA! 10. születésnapod alkalmából szeretettel gratulálnak: szüleid, testvéred Veronika és „Mimiék." Topkor Attilának Kotyháza-pusztára! Születésnapod alkal­mából sok-sok szere­tettel köszönt: édesanyád, édesapád és testvéred Zoltán. 1991. JÚNIUS 7., PÉNTEK Nyolcadikosok figyelmébe Lehet továbbtanulni! A salgótarjáni dolgozók kö­zépiskolájába már javában tart a beiskolázás. Külön fi­gyelmet fordítanak a most nyolcadik osztályt végzett gyerekekre, akiket nem vettek fel a nappali tagozatú középis­kolába. A gimnázium négyéves ta­gozatára tizenöt éves kortól lehet jelentkezni. Kivétel, ha valaki tizennégy évesen végzi el a nyolcadik osztályt. A négyéves közgazdasági szakközépiskola tizenhét éves kortól várja a fiatalokat, első­sorban azokat, akik gépíró­szakiskolai végzettséggel, vagy hároméves szakmai gyakorlattal rendelkeznek. Négyéves a­­ kereskedelmi szakközépiskola is, ahol a követelmény tizenhét éves kortól a szakmunkás-bizonyít­vány. A vendéglátóipari szak­­középiskolában ugyancsak tizenhét éves kortól lehet je­lentkezni, szakmunkás-bizo­nyítvány birtokában, avagy hároméves szakmai gyakor­lattal. A kétéves­­ közgazdasági illetve kereskedelmi kiegészí­tő szakon érettségi bizonyít­ványt kérnek. A szakmunkások szakkö­zépiskolájába tizenhét éves kortól várják a fiatalokat, bármilyen szakmunkás-bizo­nyítvánnyal. S ez nem cse­kélység, munkanélkülieket is fogadnak. Valamennyi iskolatípusba 1991. július 1-éig lehet jelent­kezni. Pótjelentkezésre au­gusztus 21-től 30-ig van lehe­tőség. Felvételi vizsga nincs. Az első osztályosok beiratko­zása augusztus 27-én, 14 órakor lesz. Minden érdeklődőnek felvi­lágosítást ad az iskola tan­testülete. Cím: Salgótarján, Rákóczi út 232.. a gépipari szakközépiskola épületében. Kiváló pedagógus Imádom a gyerekeket Kovács Tibor, a bátonyterenyei Váci Mihály Gimnázium tanára többnyire fölötte áll a hivatalos „tanár úr” megszólításnak. Tanít­ványaihoz való közelállósága jól mérhető a bizalmasabb „Tibi bá­­csi”-n. — A táj szépsége vonzott Nógrád megyébe — emlékszik vissza a kezdetre —, Ágasváron jártam egyszer diákkoromban. Az egri főiskolát 1955-ben végeztem el, akkor kerültem Kisterenyére, ahol az általános iskolában kezdtem a tanítást. Amikor beindult a 12 évfolyamos iskola, akkor jöttem a jelenlegi munkahelyemre. Közben elvégeztem levelezőn az egyetemet. A másik szakom rajz, de a gimná­ziumban csak biológiát tanítok. — Ha néhány perccel később csöngetünk be, már nem találjuk itthon, mert éppen az erdőbe ké­szült. Ez is szenvedély? — Amikor szabad vagyok, az erdőt-mezőt járom. Nagyon szere­tem a természetet. Már hobbivá vált a levéltetvésző fürkészek megfigye­lés. Tizenöt éve tart. Kell ám türe­lem hozzájuk, mert borzasztó picik! — Sikerül megszerettetni a gye­rekekkel a biológiát? — Húsz fölötti az olyan tanítvá­nyaim száma, akikből orvos lett. A fiam is biológus. Tanítványom volt, úgyhogy kegyetlenül izgultam érte! — Kis gondolkodás után mosolyog­va teszi hozzá: — Bogaras az egész család a feleségemen kívül. — Hosszú ideig vezettem a megyei szaktábort. Még tavaly is ott voltam, pedig mindig azt mondtam, ez lesz az utolsó! Ezen azok a gyerekek vesznek részt, akik bioló­giából akarnak továbbtanulni. Ők máig is visszajárnak. — Tanítványként arra emlékszem legszívesebben, hogy nagyon keve­set voltunk benn az osztályban... — A gyakorlati órákat mindig kinn tartjuk. Ebből elég sok van, mert egyedül vagyok a megyében, aki egy évig tanítja a rendszertant. A tankönyvben ez viszonylag kicsi rész. A szoba díszei a falon lévő tró­feák. Ezek is saját „szerzemények”. — A szorospataki vadásztársaság tagja vagyok. A gyerekek közül sokan gyilkolásnak fogják fel a vadászatot. Meg kell nekik magya­rázni, hogy évente több százezer forint a vadkár, és ki kell lőni a túlszaporulatot. — Imádom a gyerekeket — mondja a búcsúzáskor Tibi bácsi. — Főleg a kedves csínytevőket, akik nem rosszindulatúak. Kell, hogy legyenek ilyen gyerekek. Hadd maradjon emlékük a diákéletből, úgyis egyre kevesebb van már... Mi azt kívánjuk legyen még sokáig öröme a gyerekekben és a munkájában a tanár úrnak, akit a közelmúlban a Kiváló Padagógus címmel tüntettek ki. Dudellai Ildikó­Fotó: Gyurkó Péter (MAI­­ PALÓC Dráma a szülészeten A fiatalasszony jól tűrte a terhes­séget. Bár az első gyereket várta, nem voltak rosszullétei, s nem kínozta hányinger vagy fáradtság. Munkahelyén is úgy kellett szabad­ságra elküldeni. Otthon a kert, az állatok minden idejét elvették. Sokszor anyósa vette ki kezéből a kapát. Büszkén mondogatta az is­merősöknek: — Fajin lány a me­nyem. Este férjét meleg étel várta, és ragyogó lakás. Bár az orvos egyszer futólag említette, hogy most már kerüljék a házaséletet, neki ebben is öröme telt, így érkeztek el az utolsó napok. Férje a megbeszélt időben bevitte a kórházba, ahova beutalták. Itt már több ideje volt pihenésre, olvasásra. A harmadik este jelentkeztek a szülési fájdalmak. A nővér szólt az ügyeletes orvosnak, ő azonnal jött, megnyugtatta ne féljen, nem lesz itt semmi baj. A saját lábán ment be a szülőszobába és felfeküdt a szü­lőasztalra. A fájások jöttek, nem volt kibírhatatlan, nem szenvedett. A fiatal orvos gyakran bejött hozzá, mosolygott és nyugtatgatta: — Az első gyerek, tudja, néha kicsit nehezen jön. Várunk egy órát, és utána adunk egy injekciót, hogy jobban táguljon. A fájások nem szaporodtak, sőt az asszonynak úgy tűnt, mintha ritkulnának. Egy óra múlva meg­kapta az injekciót, és rövidesen erősödtek a fájások, egyre sűrűbben követték egymást. Az orvos is elégedett volt. Me­gbeszélte a szülésznővel, ha a szülés egy órán belül nem jut el egy bizonyos fázisig, megismétlik az injekciót. Ez így szokás, szorította meg az asszony kezét. A kismama nyugodt volt, két fájdalom között még arra is volt ideje, hogy végiggondolja milyen nevekben egyeztek meg férjével. A lány Eszter, a fiú Endre lesz. Ez utóbbinál neki jobban tetszett az András név, de a férje ragaszkodott az Endréhez. Tíz óra után megkapta a második injekciót, most már sűrűn jöttek a fájások, az orvos vagy a szülésznő állandóan mellette volt. A fájdal­makból és a tágulásból ítélve már csak percek lehettek hátra a szülé­sig. Az orvos mindig mondta mit kell csinálni, aminek ő szó nélkül engedelmeskedett. Ereje egyre fogyott, a szavakat egyre messzeb­­ről hallotta. Azt már nem is érezte, hogy egy újabb injekciót kap. A fáj­dalmaktól és a kimerültségtől egyre gyakrabban érezte úgy, hogy nem tudja követni az eseményeket. Az sem tűnt fel neki, hogy egyre többen vannak bent a szobában. Az első félelem akkor nyilatt bele, mikor tisztán hallotta, hogy az orvos a szülésznőnek mondta: itt császároz­­ni kell, szaladjon telefonálni az adjunktusnak. A telefont az adjunktus felesége vette fel. Az orvos idegesen mondta el, hogy egy szülése van, és valami komplikáció lehet, mert a magzat nem ment be a szülőcsatornába. Kérte az asszonyt, gyorsan küldje be a férjét a kórházba. A doktornő azt a rossz hírt közölte vele, hogy a férje délután nem érezte jól magát, bevett egy gyógyszert és alszik. Az ügyeletes orvos pontosan tudta mit takar az egész: az adjunktus úr délután elengedte magát, és most piheni ki a fáradalmakat. Idegessé­gében úgy odavágta a telefont, hogy az eltört, azzal többet már nem lehet telefonálni. A császározás nem várhatott, átszaladt a másik osztályra és onnan hívta a főorvost. Percekig ment ki a csengetés, de nem vette fel senki a kagylót. Rohant vissza a szülő­szobába, dühében és kétségbeesésé­ben sírni tudott volna. A helyzet még rosszabb volt, mint mikor otthagyta. Azt pontosan tudta, hogy a csecsemő az oxigén hiányától valószínűleg agykárosodást szen­ved, ha még meg nem fulladt. Két­ségbeesésében szinte kinyomta az újszülöttet az anyából. Gyönyörű fiú volt, de nem lélegzett és arcának szederjessége fulladásról árulko­­­­dott. Az orvos minden tudását belead­ta, hogy életre keltse az újszülöttet. Percekig kísérletezett. Mintha egy pillanatra hörgött volna a pici, aztán szomorúan állapította meg: beállt a halál. Intett a főnővérnek, hogy szóljanak a beteghordónak. Az ügyeletes szobában szinte magába roskadva ült. A fiatalasszony másnap reggel ébredt fel. Szörnyen érezte magát, mintha egy tank ment volna keresz­tül rajta Az ágyánál a főorvos állt, és ő közölte a szomorú hírt, melyet ő már az ébredés pillanatában tudott. Az orvos valami olyat mondott, hogy a szerencsétlen körülmények, meg aztán öt éve nem fordult elő, és itt nem okolható senki! Meg majd megbeszélik a teendőket. A fiatalasszony nem sírt, vala­hogy még fájdalmat sem érzett a léleke mélyén, olyan szerencsétlen­nek, olyan összetörtnek érezte magát. Másnap szomorúan súgta oda a szomszédjának: — Te Mari! Mennyi pénzt illik ilyenkor adni? Soós Géza

Next