Új Nógrád, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-24 / 224. szám

4 TVélemény Többet ésszel, mint pénzzel nKzamraHm Homo ludens... Nem kell át­lagon felüli képzettségűnek lenni ahhoz, hogy valaki is­merje e latin kifejezés tartalmát. Az ember játékos lény, szeret vetélkedni, győzni. Nem egy olyan ismerősöm, barátom van, aki szinte lelki beteg lesz, ha ve­reséget szenved valamilyen já­tékban. Ezért ezt megelőzendő latba veti minden energiáját. A tömegkommunikációban se szeri se száma azoknak a le­hetőségeknek, amelyek kereté­ben bárki kipróbálhatja tudását, összemérheti másokkal szel­lemi erejét. S még nyerni is le­het sok mindent: a hihetetlenül szerény kétszáz forintos aján­dékutalványoktól az elképzel­hetetlenül magas összegekig vagy tárgyakig. Megkíséreltem összeszámolni, hogy a televízi­óban hányféle kvíz kínálja az alkalmat a versengésre, de ha­mar rájöttem: reménytelen vál­lalkozás. Sok műsor van, amely másról szól ugyan, de — nem felejtve a latinok igazát — he­lyet szorít a játéknak, fenntartva — netán fokozva — a közön­ség érdeklődését. Persze em­bere válogatja: hallottam már olyanról is, aki akkor issza meg a hétfő esti soros sörét a hűtő­­szekrényből, amikor a Tele­sportban felteszik a rejtvény kérdéseit. Egyszerű a magyará­zata Szokatlan viselkedésének: nincs telefonja és idegesíti, hogy másnak megadatik a játék, egyszersmind a nyerés lehető­sége. Az olyan típusú műsor sem kevés a tévében, amelyik ki­mondottan a vetélkedésre ren­dezkedett be. Ilyen esetekben persze még inkább felmerülhet a kérdés, hogy kinek szól: a résztvevőknek vagy a nézőknek (is). Jó esetben persze ez nem lehet vitás, hiszen igenis lehet élvezni mások tudását, arról nem beszélve, hogy olykor szó­rakoztató némelyek ügyetlen­sége,ismerethiánya. Nos, Szilá­gyi János új műsora — a Met­ropolis — azok közé tartozik, melyeknek fő profiljuk a játék, a nyerésre való alkalom megte­remtése. De jó is lenne, ha az ember minden vágya, kívánsága oly könnyen és hamar teljesülne, mint ezúttal az enyém. Alig né­hány hete, hogy e hasábokon megpendítettem. Szilágyi Já­nost szívesen látnám több té­véműsorban is. Hogy miért, azt akkor ott kifejtettem. És íme, az ebben illetékesek is hasonló­képpen gondolkodtak. Szilágyi riporteri kvalitásai régről ismertek, de nem kezdő a rádiós, televíziós játékok veze­tésében sem. Búttal is ügyesen, pergő ritmusban instruálta a szemmel láthatóan kameraláz­zal küszködő játékosokat. Mert lehet e mással magyarázni ak­kora tévedést, mint egy negy­­venvalahányezer négyzetkilo­méternyi területű ország — ne­vezetesen Svájc — helyett a földrésznyi nagyságú Szovjetu­nióra (legalábbis a mai formá­jában) gondolni. Abban viszont már a szóalak a ludas, hogy a balneológiát valaki tengeri álla­tokkal foglalkozó tudománynak vélte és nem a gyógyfürdők és gyógyvizek tanának. Mint e példákból is kiderül, a Metropo­lis igazán nem állította átlagon felüli nehézségek elé a vállal­kozó kedvű játékosokat. Az eg­zakt, mély ismeretek helyett in­kább a praktikus tudást, a gyors reagálókészséget mérte és ho­norálta. Az új televíziós kvíz abban merőben különbözik — ko­rábbi és jelenleg is műsoron lévő — társaitól, hogy ez eset­ben a szerencsés nyerteseknek fizetniök kell a nyereményü­kért. No nem teljes összeget, — hiszen akkor miért fáraszta­­­­nák magukat —, hanem annak» bizonyos — a jól megválaszolt kérdések arányában csökken­tett — százalékát. De, amint az első adás példája mutatja, így is megéri, hisz a szponzorok nem­­ fukarkodnak értékes díjak "áru­­ba bocsájtásával”. És még azt sem lehet mondani, mint egyik-másik játék esetében, hogy ingyen, csupán Fortuna jóvoltából pottyant valaki ölébe sok ezer forint, vagy egy drága használati cikk. Egyet viszont nem érteni: miért kell mindehhez komoly stúdiódíszlet, s szervezett kö­zönség. E műsorban semmi olyan nem történik, ami igé­nyelné a tapsot, a helyszíni rea­gálásokat. A játékra kiválasztot­takat irigyelni vagy megmoso­lyogni a képernyők előtt ülve is lehet. — csongrády — A víz mérges virágai Halpusztulások és toxikus algák Vége a nyárnak, és megint nem sikerült „tiszta vizet önteni a pohárba”. Először a Balaton­ról kaptunk riasztó híreket: tö­megesen pusztulnak az angol­nák, a kár több mint 100 millió forint. A fürdőzőket elriasztják a haltetemek, a hatóságoknak komoly gondot jelent az elpusz­tult állatok összegyűjtése, meg­semmisítése. Augusztusban a Velen­cei-tó került sorra. Kékalgák lepték el a tavat, vízvirágzás lé­pett fel. Szerencsére a helyzet nem volt annyira súlyos, hogy betiltsák a fürdést, de azért óva­tosságra intették a nyaralókat. Az érzékenyebbeknél fellép­hetnek szem-és bőrpanaszok, ezért a fürdés után ajánlatos le­zuhanyozni. Sajnos az utóbbi években egyre többször kapunk hírt ha­sonló esetekről. Mi okozza a bajt? Sajnos, az angolnavész okát még nem sikerült kideríteni, de a szakértők szerint mindenféle­képpen hozzájárult a pusztulás­hoz az apró, mikroszkopikus növények, az algák elburján­zása a Balatonban. A tavakba, folyókba egyre több idegen anyag (műtrágya, kommunális szennyvíz) jut. A vízben élő növények és állatok egy ideig ellenállnak, de ha a szennyezés nem szűnik, előbb—utóbb megváltozik az élővilág össze­tétele, mennyisége. Ez történt most a Velencei—tóban. Ráa­dásul mérgező algák jelentek meg. Régóta tudjuk, hogy egyes algák képesek mérgeket kibo­­csájtani magukból, ami a vízben élő többi élőlényre hat, eseten­ként elpusztítja azokat. Előfor­dult már olyan eset is, hogy szarvasmarhák, kutyák, lovak és víziszárnyasok ezrei pusztul­tak el kékalgás víztől. Szeren­csére az ember általában nem iszik zavaros, zöldes vízből. Ennek ellenére fürdés közben kerülhet annyi víz a szájába, hogy ha halált nem is, de né­hány kellemetlen tünetet (émelygést, hasmenést, fejfá­jást, lázt) okozhat. Az algák tömeges elszaporo­dása nem csak toxikus bajt okozhat. A víz felszínét ellepő algatömeg képes arra, hogy az alatta lévő vízréteg leárnyé­kolja, ott oxigénhiányt okozzon, és ezzel tömeges halpusztulást idézzen elő. Ez volt az oka az 1975-ös nagy balatoni halpusz­tulásnak is. A vízvirágzásokat csak úgy szüntethetjük meg, ha kevesebb külső szennyezőanyagot (első­sorban foszfort) juttatunk a vízbe. A foszfát jelentős része a mosószerekkel jut a vízbe, ezért sokat javíthat a helyzeten, ha a háztartásokban sikerül áttérni a foszfátmentes, környezetbarát mosószerek. Postánkból Beérett munkánk „első gyümölcse” Tavasszal már hírt adtunk arról, hogy iskolánk gyakorló kertet alakított ki a szomszédsá­gunkban lévő egyházi birtok egy részén. A gyermekek szülői se­gítséggel az egykori ősi ugar helyén termőterületet varázsol­tak. Hozzáértő nevelők segítet­ték a munkálatokat, s ennek eredményeként az első termés betakarítása folyik napjaink­ban. Örömmel szedik tanulóink a beérett zöldségféléket (sárga­répát, petrezselymet, hagymát, karalábét, burgonyát, tököt, cukkinit), melyeket a napközi­otthon konyháján hasznosíthat­nak, így nem csupán a mező­gazdasági munka fortélyait sa­játítják el a technika órákon, hanem részesülnek munkájuk „első gyümölcséből” is. Bakó Csabáné Mátranovák LÁTÓHATÁR SZÖVEGELÉS Egyenes beszéd: „A kelet—európai országok hisznek a Nyugatnak, amely nem akarja megnyitni előttük a piacot. A kelet—európaiak nai­vitása a könnyekig megható.” J. Palmier, A The Gardien szerkesztője Mérce: „A leghosszabb emlékiratokat többnyire azok írják, akiknek rövid az emlékezete.” Frankfurter Rundschau Bolyongás Krúdyval Zórád Ernő kiállítása Balassagyarmaton Heteken át mesebeli tájakon érezhette magát a látogató a ba­lassagyarmati városi könyvtár­ban Zórád Ernő grafikusművész kiállításán. A művész nyolcvan évvel ezelőtt, 1911-ben Balassa­gyarmaton született, s a jelen tárlattal gazdag ajándékot nyúj­tott át az Ipoly-parti városká­nak. Igaz, mindaz, ami itt lát­ható, csupán ízelítő hatalmas méretű munkásságából, min­denképpen alkalmas azonban arra, hogy a látogató legalább megsejtse az életmű dimenzióit. Zórád Ernő a budapesti Iparművészeti Főiskola grafikai szakát Haranghy Jenő mellett fejezte be. Első önálló kiállítá­sát is Budapesten rendezte a Bibliotheca Galériában. Azóta a hazai és a külföldi tárlatokon előkelő helyen jegyzik műveit, önálló kiállításait mind a szakma, mind a közönség elis­merése kíséri. Elsősorban könyvillusztrációi révén mun­kássága több nemzedék vizuális kultúrájának szerves részévé vált. Az ifjúság sokszor talán nem is tudja, hogy az olvasott könyv történetei és meséi Zó­rád-illusztrációk nyomán élnek tovább tudatában. Úgy gondo­lom, az efféle ’’névtelenség” az illusztrátor legnagyobb elisme­rései közé tartozik. A nyolcvanéves művész ba­lassagyarmati kiállításán Mun­kásságának több rétegéből nyújt ízelítőt. Természetesen, itt is hangsúlyosan szerepelnek az il­lusztrációk. A felnőtt látogató­ban régi olvasmányélmények térnek vissza, amikor például a Mátyás király tréfás ragyogó so­rozatot élvezi. Jókai Névtelen vára színes képregényben „ol­vasható” ezen a kiállításon. A képi ismeretterjesztés ki­váló példája Az emberiség tör­ténete című sorozat. A lapokon a legfiatalabbak számára is ért­hetően elevenedik meg az em­berré válás sok évezredes fo­lyamata, az emberi történelem, egészen napjainkig, az űrutazá­sok koráig. Külön lapokon lát­hatók a nagy korszakok, ame­lyekről az iskolában is tanulnak a gyerekek, „láthatóvá” téve azonban valószínűleg élmény­ként is maradandóan elraktáro­zódnak a tudatban. Az emberiség története után különösen izgalmas a szemé­lyes emberi történettel talál­kozni. Az Egy vándorfestő ifjú­ságai 1911-1951 című sorozat az önéletrajzi mű illusztrációit tar­talmazza. Különös világ eleve­nedik meg a lapokon, amely a művész életének valóságához tartozik. Csakúgy, mint a Ma­gyar Pantheon Petőfivel, Arany Jánossal, Jókaival, Móricz Zsigmonddal, Máraival, vagy a hajdani tabáni utcák, a régi bu­dai szögletek alakjai és hangu­lata, aminek képi fölidézése Krúdy Gyula szellemi rokonává teszi Zórád Ernőt. Elsősorban azzal a mindig jelen lévő erős hangulati háttérrel, ami Krúdy sajátja bármely történetet mond el, vagy tájat ír le. Zórád Ernő lapjain a hangsúlyozott kontúr és a dekoratív színvilág teszi egyénivé ezt a gyakorta álomi­nak tetsző hangulatot, ami mö­gött azonban mindenkor a való­ság, az élet, a történet csodája bújik meg. Miként a mese is az élet valósága. A művek e ket­tősségben tárulnak fel. T. E. A Szmolnij új gazdája A leningrádi — szentpétervári — te­rületi pártbizottság megszűntével a Szmolnij épülete a város tulajdonába került. Az épületben tart a leltár. Ezt kö­vetően költözik be az új gazda — a vá­rosi polgármesteri hivatal. A világnak a Szmolnijról először 1917 októbere és Lenin jut eszébe, a helybeliek e szó hal­latán viszont egy épületegyüttesre asszociálnak, amelynek központ­jában az ötkupolás Szmolnij Széke­segyház áll, a hozzá tartozó kolostorépü­letekkel. Ebben a Rastrelli tervezte épületben volt az Irgalmasnővérek Nevelési Egyesü­lete, Oroszország első elit leányne­velő intézete. 1808—ban az inté­zet a Quarengi ter­vezte Szmolnij in­tézetbe költözött át. Mint tudjuk, 1917—ben a Szmolnij volt a for­radalom főhadiszál­lása. A nagyterem­ben kiáltották ki a szovjethatalmat, itt hagyták jóvá a föl­dről és a békéről szóló dekrétumokat, és itt alakult meg Leninnel az élen a Munkás-Paraszt Kormány. Az épület leg­utóbbi gazdája, Bo­risz Gidaszpov, az SZKP KB titkára, a területi és megyei pártbizottság veze­tője mindörökre ki­költözött az épület­ből, miután Orosz­ország és a Szovje­tunió elnökei rende­letileg feloszlatták a kommunista pártot. Egykori dolgozó­­szobájába Anatolij Szobcsak, Szentpé­tervár polgármes­tere költözik. A lakosság egy része azonban ezzel a bérlőcserével sem ért egyet, mert sze­­rintük jobb volna, ha az épületben újra leánynevelő intézet működhetne, vagy az egyetem vehetné birtokba. A szakemberek szívesen rendezné­nek be az épületben egy múzeumot, amelyben megte­kinthetők lennének az évtizedekig el­zárt műalkotások. 1991. szeptember 24., kedd Égi zűrzavar? Októberben új telekommuni­kációs műholdat bocsát fel az Eutelsat társaság. A hírben ön­magában semmi különös nem volna, ha a szakemberek már előre nem rémisztgetnék a tele­víziónézőket. Attól lehet ugyanis tartani, hogy az új mű­hold megzavarja az Astra adá­sait, amely pedig a legtöbb né­met nyelvű programot közvetíti. Évekkel ezelőtt mind az Eutel­­satnak, mind az Astrát működ­tető luxemburgi SES társaság­nak ugyanazokat a frekvenciá­kat utalták ki (erről a genfi székhelyű Nemzetközi Tele­kommunikációs Unió dönt idő­ről időre) Ez eddig semmi prob­lémát nem okozott, mert az Eu­telsat már működő mesterséges holdjai egészen más pályán ke­ringenek, mint az Astra. Az új égi adó azonban olyan pályára áll, amelyről kölcsönösen za­varhatják egymást az Astrával, s amelynek eredménye jobbára élvezhetetlen kép lesz. Ez alól csak a nagy parabolaantennával rendelkezők kivételek. KGB - titkok nyomában Feltárják a Wallenberg - aktákat a z első ígéretet — vélet­len, nem véletlen Irwin­­ Coller kapta Vagyim Bakatyintól. A KGB új vezetője szinte órákkal kinevezése után járult hozzá ahhoz: a neves ka­nadai kutató tanulmányozza a szovjet titkosszolgálat birtoká­ban lévő, Raoul Wallenbergre vonatkozó zárt dokumentumo­kat. Bakatyin ezt követően nyi­latkozatot adott a CNN ameri­kai hír­televíziónak. Elmondta, szóba sem jöhet, hogy nyilvá­nosságra hozzák mindazoknak a nevét — ezek száma az évtize­dek során elérte az egymilliós nagyságrendet —, akik valaha is a KGB-nek illetve elődeinek dolgoztak, hiszen a maguk módján „ők is a rendszer áldo­zatai”. Nem kevésbé volt fontos azonban mondandójának az a része sem, amely szerint a KGB az új helyzetben sok mindent tisztázni akar. Wallenberg mártíruma újbóli vizsgálatának engedélyezésével például — ez is kiderült, amikor Cotler kérésére pozitív választ kapott Moszkvából — a szovjet lépés célja félreérthetetlenül az, hogy a KGB új vezetése is tudni akarja, mi történt valójában az egykori svéd diplomatával, aki zsidók és más üldözöttek ezrei­nek életét mentette meg a nácik által megszállt Magyarorszá­gon, majd 1945-ben, közvet­len azután, hogy a szovjet had­sereg bevonult a magyar fővá­rosba, eltűnt Budapestről. Washingtonban pedig azt nem titkolják, a szovjet levéltá­rak dokumentumainak legalább részbeni feltárását fontos jelnek tekintenék arra, hogy Moszkva vezetői — régiek és az újak együtt — ténylegesen át akarják értékelni a múlt jónéhány, lega­lábbis vitatható eseményét. Itt Wallenberg mellett olyan ügyekről is szó van, mint a II. János Pál pápa elleni emlékez­­tes merénylet, sőt a John F. Kennedy amerikai elnök ellen 1963—ban elkövetetett gyil­kosság háttere. William Colby, aki 1973-76—ban vezette a CIA-t, kifejezetten „a múlttal való sza­kításra utaló készség próbakö­vének” nevezi most, hogy a KGB tárja fel mindazt, amit a Kennedy gyilkosságról tud. Colby emlékeztet rá, hogy im­már lassan 30 éve folyik a vita arról, vajon Kennedy valóban csak Lee Harvey Oswald vagy pedig összeesküvés áldozata lett-e. Azt, hogy az egykori tit­kosszolgálati főnök éppen most, és a KGB ügyei kapcsán idézi fel a Kennedy-ügyet, nem hagy kétséget aziránt, hogy bi­zonyos kérdésekre Moszkvából várja a választ. És nemcsak ő, hogyan — Washington mellett — Stockholmban­­ is új híreket remélnek Wallenbergről. Örjan Bemer, moszkvai svéd nagykövet már utasítást kapott arra, kérjen hi­vatalosan betekintést Bakatyin­tól a Wallenberg-ügy okmánya­iba. Ehhez segítséget remélnek Borisz Pankintól, az új szovjet külügyminisztertől is, aki két évvel ezelőtt éppen stockholmi nagykövetként hívta meg Moszkvába Wallenberg család­ját. 1989 októberében kiadták a családnak a mártír diplomata út­levelét, naplófeljegyzéseit és más személyes holmijait. 1990-ben a szovjet fővárosban meg akarták győzni a hozzátar­tozókat Raoul haláláról, azon­ban — az útról készült és most nyilvánosságra került beszámo­lók szerint — „gyötrő kétsé­gekben tértek haza. A szovjetek angolnaként tekergőztek, csűr­­tek-csavartak”. Sőt, néhány hó­napja újból felbukkantak olyan híresztelések, amelyek szerint az 1911-ben született Wallen­berg sem 1947-ben, sem később nem halt meg, hanem mindmáig él. Cotler, a kanadai kutató is részben emiatt fordult azonnal az új KGB vezetéséhez. A Stockholmi Dagens Dyhe­ter szerint a mostani hivatalos svéd fellépést krónikus lelkiis­­meretfurdalás is magyarázza. „A svédek a maguk számlájára írhatják, hogy a Wallenberg fe­jezet a háború utáni történelem egyik legszomorúbb fejezete lett” — állapította meg a tekin­télyes stockholmi napilap. A kormányzat ugyanis a 40-es évek második felében — ami­kor még valóban tehetett volna valamit — féltette a svéd-szov­jet viszonyt és Svédország ak­kori moszkvai követe még Ave­­rell Harriman akkori amerikai nagykövet ösztönzésére sem mert a szovjet hatóságokhoz fordulni. Ez most került nyilvá­nosságra egy, a svéd tv által ké­szített dokumentum-összeállí­tásból. A moszkvai aktákból nyilván még sok részlettel bővülhet a történelem Wallenberg—feje­zete. Akkor is, ha a volt diplo­mata már nem él. Mert azért — a kutatók, szakértők szerint­­ ennek sokkalta nagyobb a való­színűsége, mint Wallenberg vá­ratlan felbukkanásának, bár­mekkorát fordul is a világ Moszkvában és a KGB-nél. E­gyébként az is tény: azok a dokumentumok, ame­lyeket Bakatyin már be is mutatott a moszkvai svéd nagy­követnek, nem tartalmaztak semmi érdemi újdonságot. A KGB-főnök maga mondta: „Még mindig sötétben tapoga­tózunk" Kocsis Tamás

Next