Nógrád Megyei Hírlap, 2001. január (12. évfolyam, 1-26. szám)
2001-01-13 / 11. szám
A NÓGRÁD MEGYEI HÍRLAP MELLÉKLETE Nemzedékek emlékezete: a gyökerektől napjainkig Azt elmúlt millenniumi esztendő vége tájt rendezték Kazáron, a polgármesteri hivatal épületében a „Kazári évszázadok” című könyv bemutatóját. Nem volt véletlen a helyszín, hiszen a kötetet a község önkormányzata adta ki a magyar millenniumi kormánybiztos hivatala támogatásával. A bevezető ajánló sorokat Molnár Katalin polgármester írta. Tőle idézünk: „Tisztelettel és szeretettel adom át ezt a könyvet szülőfalum minden lakójának. Tisztelettel, mert településünk szorgalmas, alkotó, törekvő népe megérdemli az elismerést, szeretettel, mert hiszen Kazár népe a viharos századokban, nemzedékeken keresztül, jóban-rosszban összetartva élt ezen az ősi földön...” A szerkesztés munkáját Szvircsek Ferenc vállalta, s az ő nevéhez fűződik a „A kazári barnakőszén-bányászat történeti fejlődése” című fejezet megírása is. A további részeket a következő szerzők írták: Hír János („Kazár község földtörténete”), Varga András („Kazár növényvilága és állatvilága”), Majcher Tamás („Kazár környékének régészeti emlékei”), Cs. Sebestyén Kálmán („Kazár korszakai”), Kapros Márta („Fejezetek Kazár néprajzából”), Szomszéd András („Kazár alsó fokú népoktatásának vázlatos története”), Kovács Anna („Egy literátor Kazáron - a Homérfordító Szabó István élete”), Sulyok László („Az évezred utolsó tíz éve”). A fotókat Buda László, Hír János és Kovács József készítette. A könyv tagolása egyszersmind azt is jelzi, hogy tanulmánykötetről van szó. A fejezetcímek viszont arra utalnak, hogy minden olyan téma önálló feldolgozást nyert, amelyik meg is érdemelte. A tanulmányok nyilván nem egyforma terjedelműek, mégsincs köztük jelentős aránytalanság, mint ahogyan a szerzők eltérő feldolgozási módja, stílusa sem zavarja a kötet tanulmányozását, sőt olvasmányosabbá teszi. Valamennyi szerzőt dicséri a gazdag irodalomjegyzék, amely a helytörténészek számára további elmélyülést igényel. Ugyancsak jól sikerült a könyv címének megválasztása, mert tömör, könnyen megjegyezhető és eleve azt sugallja, amiről a kötet szólni akar, illetve szól. A kiadvány a Polár Stúdió gondozásában látott napvilágot, jól kezelhető, tipográfiailag is kellemes, sikerült munka. Továbbfolytatása kiadón és kutatókon egyaránt múlik. Az első három fejezettel (földtörténet, flóra és fauna, régészet) összefüggésben mindenekelőtt a gondos, alapos szakmai munkát lehet elismerni. Egy átlagos műveltségű ember számára aligha lehet bármi is vitatéma mindabból, amit a szerzők szakszerűen megokoltan papírra vetettek. Lényegesen könnyebben emészthető az a „történelmi vázlat”, amely keretében a tanulmány írója visszaidézi a község históriáját a 900-as évektől kezdve egészen a legutóbbi időkig. A szellemes részfejezetcímek (például: Kérdőjelek kora, Zaklatottság kora, Építkezések kora, Életmódváltás kora) jól igazítanak el a különböző korszakok alapvető jellemzőiben. A néprajzi fejezet azért fontos, mert pontosítja, kiegészíti azt a felületes képet, amely a legtöbb emberben kialakult Kazár folklórjával és egyáltalán a palóc népművészettel kapcsolatban. Az alsó fokú népoktatásról értekező szerző egészen a jobbágyiskolákig tekint vissza és az úgynevezett canonica visitatiók dokumentumainak tükrében vizsgálódik, majd az Eötvösféle törvénytől (1868) az 1948-as államosításig mutatja be a folyamatot. Bár a rendszerváltás óta nyílt titok, hogy Szabó István katolikus pap személyében egykoron (1857-től 1892-ig) jelentős tudós élt Kazáron, azt, hogy ki is volt ő igazán, az itt és most közölt tanulmányból lehet igazán megtudni és értékelni. Ügyes fogásnak bizonyult Fekete Alfréd „A tudós hellenista emlékére” című, 1920-ban született verset ideszerkeszteni. A szénbányászattal foglalkozó rész sem nélkülözheti természetesen a szakmaiságot, de e téma azért közelebb áll a mindennapi emberhez, mint mondjuk a régészet. Annál is inkább, mert Kazáron évtizedeken át a föld e kincsének feltárása adott kenyeret nagyon sok családnak. E kötetből megismerhető ezen iparág minden ide vonatkozó lényegi vonása. Szép kegyeleti gesztusnak bizonyult a kazári iparvidéken bányaszerencsétlenségben következtében elhunytak névsorának összeállítása. Mint várható volt - s ezt a könyvpremieren kibontakozott vita is igazolta - a legtöbb ellenérzés a kötet 9. fejezetével, az utolsó tíz esztendő történetét rögzítő írással kapcsolatban bontakozhat ki. Nem azért, mert ennek szerzője kevésbé lelkiismeretesen tett volna eleget feladatának, hanem azért, mert ez az évtized nagyon közel van a mához és mindenki úgy emlékszik rá, amilyennek ő maga látni szerette volna. Hiába igyekezett a szerző tárgyilagosan, testületi jegyzőkönyvek ténymegállapításaira alapozva, kronológiai bontásban feldolgozni a történteket, mégis aratott némi vihart, bizonyítván, hogy Kazár politikai élete enyhén szólva is meglehetősen színes arculatot mutat, a faluban mindig történik valami, ami különbözőképpen ítéltetik meg. E fejezet és egyben a könyv optimista epilógussal zárul: a szerző a polgármester jelmondatát - összefogás,fejlődés - idézi és hozzáteszi: „És akkor tényleg nincs mitől félni az új évezredben. ” CSONGRÁDY BÉLA A kötet esztétikus, „beszédes” címlapja — Művészek. Egy más világ. Nehéz fazonok? Nem feltétlenül. Idegenek? Dehogy! Itt élnek a mindennapjainkban, meghatározzák kultúránkat, szórakozásunkat, így véletlenül sem lehetnek azok. Közelebb vannak hozzánk, mint bárki más, csak MÁSKÉPP. Nézzük őket a tv-ben, halljuk őket a rádióban, látjuk őket az újságban, fellépéseken, néha az utcán, de közelebbit nem tudunk róluk. Hogyan élnek, milyenek a hétköznapjaik? Gyűlölnek, ölelnek, szeretnek? Mindent, amit mi civil emberek csinálunk, csak ők máshogyan. Egy valamivel zártabb világban. Ebbe a világba enged - némi be pillantást rovatunk. 2001. JANUÁR 13. | Czinke-grafikák az „Ezredvégiben A sorsnál nincs agyafúrtabb, olykor kegyetlenebb forgatókönyvíró. Ki gondolta volna például, hogy mire az „Ezredvég” című irodalmi, művészeti és társadalompolitikai folyóirat 2001. januári száma megjelenik, a rajzok alatt már gyászkeretbe illik tenni Czinke Ferenc nevét. Az immár posztumusz rajzokat Radnóti Miklós „Naptár” című verséhez készítette a novemberben elhunyt művész. Mint Baranyi Ferenc „A szépség aprólékos élménye” című széljegyzetében írja: „A kiváló grafikust, Czinke Ferencet megihlette a Naptár. Őt az irodalom egyébként is gyakran inspirálja. Ezzel több évtizedes barátságunk során mindig nagy-nagy örömet szerzett nekem, mert a Czinkeillusztrációk a legpontosabb verselemzések is egyben..." A tizenkét hónapra vonatkozó míves rajz mellett a lap hátsó borítóján közli a „Sem emlék, sem varázslat” című vers „megrajzosítását” is. Akik szeretik Radnóti verseit és Czinke grafikáit, amelyek erősítik a lélek védekezőképességét, azoknak igazán becses értéket jelent az „Ezredvég” idei első száma, amely az újságárusstandokon megvásárolható. CS. B. Elment az özvegy is... Először telefonon érkezett a lesújtóan fájdalmas hír, aztán a gyászjelentő megerősítette: Gerelyes Endréné dr. Schlattner Edit életének 63. évében váratlanul elhunyt. Vajon Salgótarjánban, Nógrád megyében kinek ismerős még e leánykori név? Az ötvenen, hatvanon túliak egy körének bizonyosan, hiszen csak ők emlékezhetnek az egykori kiváló madáchos gimnazistára, a jó mozgású atlétára, a csinos, kedves hölgyre, aki az érettségit követően évtizedekkel ezelőtt végleg elkerült szülővárosából: először egyetemre tanulni, majd hivatását kiteljesíteni. Lapunk figyelmes olvasóinak azonban az idén többször is feltűnhetett neve, sőt képét is közöltük: egyszer augusztusban, amint megkoszorúzta férje emléktábláját a zagyvapálfalvai vasutasházon, majd egy jó hónap múlva, amikor leleplezte az emlékfalat a Balassi Bálint könyvtárban, ahol férjéről az irodalmi kávéházat elnevezték. 1973 óta, amióta csak meghalt Gerelyes Endre, özvegye nagyon sokat tett az írói hagyaték, a szellemi örökség megismertetéséért, egyfajta kultusz kibontakoztatásáért. Ezért is ápolt sokrétű, nagyon jó emberi és hivatalos kapcsolatot a tabániakkal. Azonban „saját jogán” is gazdag, termékeny életet élt. Dolgozott a Magyar Újságírók Szövetségében, Párizsban a magyar intézetben és a szellemi élet számos más területén is érvényesítette doktori címmel is megkoronázott felkészültségét, tudását. Szeretetre méltó, színes egyéniség volt. Szeptemberben semmi jel nem utalt arra, hogy utoljára találkozunk. Levelei is tervekről, tettrekészségéről tanúskodnak. Most már örök mementóként... Gerelyesné Schlattner Edit hamvasztás utáni búcsúztatása január 16-án, kedden 9.45 órakor lesz a főváros Farkasréti temetőjében.■ Ullmann Mónikát 1981-ben a táncdalfesztiválon ismerhette meg a közönség. Pályája innen indult. Már gyerekként több filmben szerepelt, ezek közül a legemlékezetesebb az Égig érő fű. A színészet felé vezető út mégsem volt teljesen egyenes, ugyanis két év balett következett. Ezután jött rá, hogy neki csak a színház az igazi. Másodszorra vették fel a színművészetire, ahol Szinetár Miklós volt az osztályfőnöke. Az elmúlt két évben az ország kedvence lett a „Barátok közt” Krisztájaként, most pedig itt van első önálló lemeze, a „Zenét!”, amelyen ismert dalokat ad elő, új köntösben. - Annak idején, amikor „írt a bátyjának egy dalt”, állítólag édesapja nem tudott a versenyen való szereplésről, csupán a felvétel után értesült róla. Emlékszik még a reakciójára? - Igen. Nem mondhatnám, hogy repesett a boldogságtól... Egy 8 éves kislány másképp intonál, ő abszolút zenei füllel hallgatta. Mindezek ellenére örült, csak szerinte korai volt. - Tiltották az énekléstől? - Nem igazán, bár azt mondták, hogy nem egészséges. Egy mutáló kislány ne énekeljen, mert nem az a dolga akkor. Én persze örültem, de ugyanolyan szerepnek tekintettem azt is, mint bármi mást. - Akkor gondolta volna, hogy valamikor még lesz lemeze. - Nem gondoltam bele. - Vágyott rá? - Egy ideje nagyon! Nyáron volt egy kis szünetem és akkor gondoltam arra, hogy a nagyközönség igazából nem ismeri a hangomat, mert a színházba járó emberek, csak egy réteget képviselnek. Vágytam egy olyan produkcióra, ami csak az enyém. - Mi alapján választotta ki a lemezre került dalokat? - Ezeket hallottam a rádióban és ezek tetszettek. Ahogy válogattunk, előkerültek picit régebbi dalok is, de igazából azt mondhatom, hogy nagyon nagy szabadságom volt, köszönhetően a kiadónak. Azok a számok kerültek rá, amik nekem tetszettek és amikhez ifj. Rátonyi Róbertnak kedve volt, ugyanis ő hangszerelte a dalokat. - Hogyan lehet tíz nap alatt elkészülni egy lemezzel? Árulja el a titkot? - Egy a titka, Rátonyi hihetetlen zenei tudása. Nagyon bíztam benne! Pontosan tudta, hogy mit akar, én is tudtam, hogy szeretném énekelni, ezért gyorsan dolgoztunk. - A stúdiómunkák hogyan zajlottak? Megfeszített volt az a tíz nap? - Nem mondhatnám! Hozzá vagyok szokva az énekléshez, mert a színházban a zenés darabok élőben mennek. Nem hozott izgalomba az, hogy énekelnem kellett akár éjszaka. Volt úgy, hogy előadás után mentem stúdióba. - Utólag visszahallgatva, meg van elégedve, vagy van, amit már máshogy csinálna? - Nem csinálnék semmit másképp, mert nagyon szeretem. - Lelke mSgén azért vágyik arra, hogy ezek után legyen egy olyan albuma is, ahol saját dalokat énekel önmagára szabottan? - Ez a távoli vágyam! - Mi lesz, ha nem jön be a lemez? Gondolt ilyenre? - Persze, de az ember reménykedik, hiszen azért csinálta. - Mégis, mit remél ettől az anyagtól? - Azt, hogy az embereknek tetszik és megveszik. Azonkívül nekem nagyon sok pluszt adott. De mi nem sikerülhet? Nem veszik meg több százezren? Reálisan gondolkodom: megveszik pár ezren... Attól ez még az én gyerekem! - Ullmann család Zenészdinasztia. Százszázalékosan egyenes és oldalágon is mindenki ezt műveli. Mostanában mennyire segítik egymás pályáját? - Egyetlenegy Ullmann van csak a lemezen és az én vagyok. A családban tényleg mindenki zenész, a nagypapám zeneszerző, apám is játszik három hangszeren, sőt a bátyám és a nagynéném is... Sokan kérdezték, hogy ők miért nem működtek közre. Igazából nem is akartam, hogy ez családi vállalkozás legyen, mert a szakma és a civil életem nagyon élesen elvált egymástól. - Bemutatja valahol e dalokat? - Valamikor igen, de ez egy nagyon friss dolog. Az kell, hogy az emberek megvegyék a lemezt és tetsszen nekik. Egy koncert akkor jó, ha már énekelni tudják az előadóval. Kell egy kis kifutási időt hagyni. Annak nincs értelme, hogy teljesen ismeretlen számokat éne A művész is ember Ullmann Mónika: A színházban érzem legjobban magam keljek, s csak ülnek és hallgatják. Akkor jó, ha részt tudnak venni benne. - Mi az, amit leginkább a műfajának tekint? - A színház áll hozzám a legközelebb és most pont egy nagyon jó munkában vagyok benne. Shakespeare-t próbálunk a Stefánia-palotában. De a színház az mindig más! Ott az ember közvetlen kapcsolatban van a közönséggel, azonnal felmérhető, hogy tetszik, vagy nem, jól mondtam, vagy nem jól mondtam... A színházban érzem a legjobban magam, de most nagyon nagy kedvet kaptam az énekléshez! - Általában szeret nőiesen öltözködni és megjelenni, vagy inkább a sportosabb dolgok a közönségre tartozik. Lehet, hogy sok embernek az csalódás lenne, ha így látna, ezért ha közönség elé lépek, mindig megpróbálok egyfajta egységes képet mutatni magamról, ami valóban nőies arcomat mutatja. A „Barátok közt” című sorozatból végleg kikerült, vagy lesz idő, amikor visszatér? - Ez még a jövő zenéje! - Kudarcok, komoly letörések voltak, vannak-e az életében? - Eléggé labilis vagyok. - Pedig nagyon optimistának tűnik! Legalábbis a kívülállónak. - Persze, mert akkor az ember nem sebezhető!... - Amúgy ezeket elhagyva optimista? - Egyébként igen. - Tud tanulni a kudarcokból? állnak önhöz közelebb? -Nem! - Amit a közönség lát, az inkább a nőiesebb oldalam, legalábbis ahogy öltözködöm. De én is ember vagyok, én is elmegyek a Patyolatba, elviszem a kisfiamat az óvodába, de nem hiszem, hogy az - Letörik? - Igen, de az is kell! - Sok volt ilyen az életében? - Szerencsére nem. Talán a házasságom... SÁNDOR ANDRÁS