Nógrád Megyei Hírlap, 2014. február (25. évfolyam, 27-50. szám)

2014-02-21 / 44. szám

Keresztút gobelinképeken Salgótarján, Némethné Jan­csi Ilona alkotásaiból ren­deznek kiállítást a József At­tila Művelődési és Konfe­rencia-központ belső klub­jában Keresztút gobelinké­peken címmel, a Salgótarjáni Közművelődé­si Nonprofit Kft. és a Sréter Ferenc Népfőiskolai Egyesü­let szervezésében. Február 26-án szerdán 16 órakor Romhányi Olga iparművész nyitja meg, közreműködik: Gúthy Éva énekművész. Az érdeklődők március 24-ig láthatják a gobelineket. Bíróságra vezethet a „görbe út" Két, ittas vezetés miatt indított eljárást is bíró­ság elé állítás javasla­tával zárt le a napok­ban a rendőrség Nógrád megye. Egy 54 éves, erdőtarcsai férfit Vanyarcon állítottak meg és igazoltattak a Pásztói Rendőrkapitányság járőrei. A helyszínen alkal­mazott alkoholszondás ellen­őrzés pozitív eredménnyel zárult, amelyet a későbbi szakértői vizsgálat is alátá­masztott. Egy 31 esztendős szurdipüspöki fiatalember pedig Pásztó központjában akadt rendőrkézre. A szon­da itt is igazolta azt, amit a sofőr a helyszínen elismert: pár pohár bort elfogyasztott, mielőtt autóba ült.­­ A városi rendőrkapitány­ság mindkét lezárt ügy irata­it bíróság elé állítás javasla­tával küldte meg az illetékes ügyészségnek - tájékoztatta lapunkat Dankóné Nagy Éva­ rendőrségi szóvivő. Véradókat várnak Balassagyarmat/Ludány­­íialászi. A régi megyeháza épületében tartják a február 25-i, keddi balassagyarmati véradást, amelyen 8-tól 13 óráig lehet résztvenni. Ugyancsak kedden a ludányhalászi művelődési házban is véradás lesz, itt 13-tól 17 óráig jelentkezhet­nek a donorok. Falat bontottak... Mátranovák: Lopás vétség elkövetésének megalapo­zott gyanúja miatt folytat büntetőeljárást egy 39 éves mátranováki férfi és egy 30 esztendős mátraterenyei nő ellen Bátonyterenyei Rend­őrkapitányság bűnügyi osz­tálya. A rendőrségre szom­bat délután érkezett a beje­lentés arról, hogy ismeret­len személyek bementek egy mátranováki ház mel­léképületébe, majd elsza­ladtak a helyszínről. A rendőrök rövid időn be­lül megállapították a gyanúsí­tottak kilétét, akik átmentek a szomszéd lakatlan családi házához tartozó telkére, és ki­bontották a melléképület tég­lafalát. A padlásról különféle faanyagokat és egy olajkály­hát tulajdonítottak el. Előállí­tásukat követően gyanúsított­ként hallgatták ki őket. Az el­tulajdonított értékek egy ré­szét a nyomozók lefoglalták. 2014. FEBRUÁR 21., PÉNTEK „Adja Isten, hogy még sokáig tanulhassunk tőle!” Kétbodony. Születésnapi ünnepségre ké­szülnek a faluban. Február 23-án vasárnap 17 órára a helyi kultúrházba várják Pál Ist­ván tisztelőit, barátait, tanítványait, hogy együtt köszöntsék a Kétbodonyban 1919. február 25-én született, Tereskén élő du­dást, juhászt, a Népművészet Mesterét, a Magyar Kultúra Lovagját, számos település - köztük a szülőfalu - díszpolgárát, aki egész életében pásztorkodással, állattartás­sal, foglalkozott. Akinek eredetisége, zenei tudása nem pusztán évei számának, ha­nem a múltban gyökerező, az értékekhez makacsul ragaszkodó életvitelének is kö­szönhető. Pista bácsi özvegyen is megma­radt önellátónak, kertjében minden asztal­ra valót megtermelt, a szabad ég alatti mun­kálkodás lételemévé vált és maradt. A du­da-, a furulyaszó, a dallam örök barátjává szegődött, vele volt és van ma is örömében, bánatában. Hangszertudását apjától, nagy­apjától szerezte, de sokat tanult a környék híres dudásától is. A veszteségek nem kí­mélték meg, de életigenlése átsegítette a ko­mor állomásokon, s túl a kilencedik ikszen is lelkesen, örömmel zenél, dalol, s hódol annak a szenvedélyének, hogy tudásával, ízes szavaival, műsorával, élettapasztala­tainak humoros felvillantásával mosolyt csaljon a kicsik és nagyok arcára. Mára már sokan tudják róla, hogy „ő az utolsó olyan magyar dudás, aki még szüleitől ere­deti paraszti környezetben tanult dudálni, furulyázni, énekelni, faragni.” Pista bácsit február 23-án dudások, a helyi hagyományőrzők, tereskeiek, teke­rőlantosok, néptáncosok ünnepük, termé­szetesen zenés-táncos műsorszámokkal. Juhász Zoltán: Az utolsó dudás, Pál Ist­ván nógrádi pásztor zenei öröksége című könyvében (Budapest, 1998. Magyar Mű­velődési Intézet) olvashatjuk az alábbia­kat: „A 60-as évek végére valóban kihalt az a pásztornemzedék, amely a dudát és a fu­rulyát még mint a pásztorélet természetes tartozékait örökölte elődeitől, a tudomány pedig szomorúan tapasztalhatta, hogy a jóslata beteljesült, és az addig igen erőtel­jes kutatás leállt. Az utolsó dudásra, a ki­vételre, aki mégiscsak átvette a zenei ha­gyományt, ezért nem figyelt fel senki. Pe­dig keresve sem találhatnánk tökéletesebb példáját a pásztorzenésznek, mint ő: pász­torcsaládba született, egész életében pász­­torkodott, a furulya- és dudazenét apjától és pásztortársaitól tanulta el. A 20-as évek­ben, kisgyerekként még látta, hallotta ap­ja nemzedékét lakodalomban dudálni, a fonókról, disznótorokról, fosztókról nem is beszélve. Rendkívüli zenei érzékével ha­mar magába szívta az örökséget, és ké­sőbb maga is szolgáltatott zenét falujának, amíg a falu igényelte ezt. Az igény fokoza­tos megszűntével egyedül maradt gyönyö­rű nótáival, de hűtlen soha nem lett zenei örökségéhez. Pál Istvánra a csodával hatá­ros szerencsével bukkantunk rá 1992-ben, amikor már ő maga is lemondott arról, hogy dalait valaki még örömmel hallgas­sa, netán megtanulja. Az azóta eltelt idő­ben felelevenítette régi nótáit, hangszerjá­tékát, és beavatott minket abba a zenei vi­lágba, amelyet ő őseitől kapott örökül, és amely a maga élő formájában minden bi­zonnyal vele enyészett volna el. Beszélge­téseink során sokat elmondott arról, hogy hogyan éltek a zenével, hogyan gondol­kodtak a zenéről az emberek még az 50- es évek végén is. Mesélt a pásztorság tu­dományáról, állat és ember hagyományos gyógyításáról, a nagy ünnepek rítusairól, az egész régi életről. Reméljük, hogy a cím csal, és vannak még olyanok, akik a duda és furulya hagyományát őrzik. Mégis, egész élete arról tanúskodik, hogy ő az utolsó ember falujában és a környéken, aki a régi dudás hagyományt még gyerekkorában átvette, a folyamato­san enyésző közösségi igény ellenére fenntartotta, magáénak vallja és magas színvonalon tudja ma is. Az ő szempont­jából nézve ezért nem mondhatunk mást: utolsónak maradt­­ saját környeze­tében. Talán nem véletlen, hogy az utol­sók kezén még egyszer magas fokon iz­zik fel a hagyomány. Hiszen rendkívüli fogékonyság és erős egyéniség kell ah­hoz, hogy átvegyék és folytassák azt a kultúrát, amitől az őket körülvevő világ éppen elfordul. Adja Isten, hogy még so­káig tanulhassunk tőle!" Pista bácsi eredetisége, zenei tudása nem pusztán évei számának, hanem a múltban gyökerező, az értékekhez makacsul ragaszkodó életvitelének is köszönhető A tárgyi emlékek szerelmese Szenográdi Ferenc Szécsén­y. - A gyűjtő különleges em­ber. A szent őrültek sorát gyarapítja. Ta­lán mit sem tud arról, hogy szent külde­tést teljesít. Ilyen szerelmes gyűjtő a szécsényi Jászberényi Pál is ... - mondta pár héttel ezelőtt Szécsényben a Nosztal­gia Múzeum megnyitóján Tyesz­vicska Ár­pád, a Nógrád Megyei Levéltár igazgató­ja. A múzeum gyűjteményének jelentős része Jászberényi Pál több évtizedes, szorgalmas, kitartó, gyűjtő munkájának az eredménye. A ma hatvanéves szakember szenve­délye - ami az első időszakban talán még nem is volt az­­ 1972-ben kezdődött. A ré­gi, leselejtezett telefonkészülékek „halál­ra voltak ítélve”, a megsemmisítés várt rájuk. Jászberényi Pál úgy érezte, hogy a megsemmisítésükkel a telefonszakma tárgyi emlékeitől válunk meg mindörök­re. Ezt nem akarta. Volt készülék, amit a szemétből szedett össze, vagy a főnökétől kért el, esetleg pár forintért megvásárol­ta. Otthon a lakásán szép lassan szapo­rodtak a tárgyi emlékek: kurblis telefo­nok, fatáblás készülékek, harmincas tele­fonközpontok... Amikor több tucat készü­léknek kellett a lakásban helyt adni, a fe­lesége megkérdezte: „mennyit szeretnél még hazahozni?”. A válasz csak annyi volt: „sokat”. A gyűjtést tudatosan, egyre nagyobb hőfokon és szenvedéllyel, kiter­jesztve más régi tárgyakra is végezte. Te­lefonszerelőként járta a falusi padláso­kat. A tulajdonosok örültek, amikor az ő szemükön keresztül Jászberényi Pál lom­­talanította a padlást, ő viszont tudta, olyan tárgyakat ment meg, amelyek az egykori falusi munkának, háztartásnak, letűnőben lévő mesterségeknek a néma tanúi. Volt olyan tárgy - és a legtöbbje eb­be a kategóriába tartozott - hogy a rozs­dától, a szeméttől meg kellett tisztítani, de ő örömmel tette. A rossz készülékeket - lemezjátszó, rádió, 8 milliméteres film­vetítő, stb. - megjavította. Amikor kész volt velük, már a felesége is együtt örült vele. A kis lakásuk, annak udvara, előte­re valóságos múzeum volt. Jászberényi Pál nemcsak gyűjtötte és karbantartotta a tárgyakat, hanem fel­­használásuk szerint megpróbálta szako­sítani, csoportosítani. Egy német gyűjtő két alkalommal is felkereste a lakásán, és készpénzben húszmillió forintot ígért a tárgyakért. Ő ellenállt a pénz csábítá­sának. Amikor a gyűjtést elkezdte, akkor még nem, de ahogy szaporodtak a tár­gyak, egyre inkább megerősödött benne az a gondolat, hogy szülővárosában jó lenne azokat a nagy nyilvánosságnak is bemutatni. Az álom valóra vált. Garamvölgyi Andrea, a szécsényi Andi Színjátszásai nevű csoport vezetője és ren­dezője színdarabjához kellékeket kért tő­le. Amikor végignézte a gyűjteményt, azt mondta: „ezeknek a tárgyaknak múzeum­ban a helyük”. Az elmúlt évben Garam­völgyi Andrea lett a Szécsényi Közműve­lődési Nonprofit Kft. vezetője. Az önkor­mányzattól megkapták a felújított Sas ut­ca 1. szám alatti épületet, ahová hat teher­autóval átszállították Jászberényi Pál lakásáról a gyűjteményt. A gyűjtemény - kiegészítve a Kubinyi Ferenc Múzeum tár­gyaival és egyéb ajándéktárgyakkal - a Szécsényi Közművelődési Nonprofit Kft. üzemeltetésében lévő Nosztalgia Múzeum­ban látható, amelynek tárlatvezetője Jász­berényi Pál.

Next