Nők Világa, 1938 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1938-12-01 / 10. szám
A NŐK VILÁGA NANKING ELFOGLALÁSA Elmondja John Maloney amerikai orvos, aki húsz éve teljesít szolgálatot Kínában és végigélte a nankingi modern szaturnáliát. Nanking elfoglalása a japánok által a modern történelem legnagyobb mészárlását eredményezte. Húszezer ember: férfiak, asszonyok, gyermekek a mészárlás áldozatai. Négy héten keresztül vérpatakok folytak a nankingi utcákon. A japán katonaság, amennyire csak lehetett, megakadályozta, hogy az öldöklés története a nyilvánosság elé kerüljön. Minden közlekedést elzártak Nanking és a külvilág között. Az újságok tudósítói hasztalan erőlködésnek tartották a városban maradást s a japán hadvezetőség örömmel segítségükre sietett, hogy elutazhassanak. A misszionáriusok a jövő felé fordították szemüket és a jelenről bölcsen hallgattak. Természetesen a japánok előzetesen felszólították a külföldieket, hogy hagyják el a várost s legtöbben igy is cselekedtek. Összesen tizennyolcan maradtunk amerikaiak Nankingban és velünk egy maréknyi más nemzetiségű. Szorongással tekintettünk a jövő elé, de az életünk, vagy a megélhetésünk idekötött a kínaiak közé, akikkel együtt éltünk a béke éveiben. Küldöncök és drótnélküli távíró segítségével kiharcoltunk úgy a kínai, mint a japán hadvezetőségtől egy semleges zónát a nemzetközi társaság és a menekülők számára. Beletartozott ebbe a területbe az amerikaiak által fenntartott Ginling College és a nankingi egyetem. Rizsét és lisztet raktároztunk fel ezeknek az épületeiben, a város rendelkezésünkre bocsátott négyszázötven kínai rendőrt, hogy fenntarthassuk a rendet. A kínai katonaság a várost teljes rendben ürítette ki. Sem a külföldieknek, sem a belföldieknek kárt nem okoztak, a lakosság nyugodtan viselkedett, pániknak nyoma sem volt, a kínai katonák megfizették mindenért, amit vásároltak és tiszteletben tartották a civil polgárok jogait. December 12-én a hátramaradt kínai véderő elmenkült s ezt a menekülést pánik követte. A városból a Yangce felé vezető széles út három mértföldnyi hoszszúságban tömve volt menekülő civilekkel és katonákkal. Egy muníciós teherautó felrobbant az uton, a tüzet nem lehetett oltani, a menekülő bulik és szekerek valósággal keresztül rohantak a lángokon. Természetesen, rettenetes torlódás keletkezett, de nem tartott sokáig. Az út fölött csakhamar japán repülőgépek jelentek meg, alacsonyan szálltak, szinte seperték a földet s kattogó géppuskáikkal lekaszaboltak mindenkit, katonát, civilt egyaránt. Sem a beteg, sem az elaggott nem menekülhetett. Másnap hullahegyeken mászkáltam, mikor kimentem az utcára, hogy megnézzem az egy nappal előbb meg szép, mutatós sugárút romjait. Huba és huha mindenütt, sok helyen nyolc tíz egymás fölött. így végződött Nankingban a kínaiak békés, rendezett uralma s mi eléggé naivak voltunk valamennyien, hogy higgjünk a japán röpiratoknak, melyeken ez a szöveg állott: “Maradjon mindenki a hajlékában, Japán szomszédaitok azért jönnek, hogy segítsenek nektek helyreállítani a békét.” A röpirat ígérete helyett azonban kezdetét vette egy négyhetes ördögi állatiasság, a kínai békés és védtelen otthonok elpusztítása. Mikor a japánok bevonultak a városba, elébük mentünk és megmutatok nekik a nemzetközi városrészről szóló egyezményt és ígéretüket vettük, hogy megkímélik a lefegyverzett kínai katonák életét. Csakhamar végigszaladt ez az újság a városon, seregestül jöttünk hozzánk kínai férfiak és gyermekek, átadták fegyvereiket és helyébe a mi védelmünket kérték. Néhányan csak akkor adták át a fegyvert, mikor mi, külföldiek határozottan megígértük nekik, hogy életben maradhatnak. Nagyon megbántuk később ezt az ígéretünket. Láttam a belsővárosban bevonuló japánokat. Ebben a városrészben vannak a kormányzóság és a hivatalok, a civil lakosság ijedten futott a bevonulók elől s láttam a japánok sortüzét a megrebbent, fegyvertelen civilekre. A japánok valósággal sportot űztek a kínaiak lepuffantásából, céltáblául állították őket és nevettek a jól sikerült lövésnek. Kereskedőt, diákot, bulit egyaránt, válogatás nélkül lelőttek, s a jelenet valósággal az ördög táncára emlékeztetett. Elkezdődött az asszonyok utáni vadászat. A japánok minden lakásba behatoltak. Ha valaki ellenük szegült, a bajonettel elintézték. Hatvan éves öregasszonyok és tizenegy éves lánykák sem kerülhették el sorsukat, sokat közülük borzalmasan megcsonkították. Borzalmas valami volt hallani a bezárt ajtók mögül a rettenetes asszonyi sikongásokat. Egyetlen napon át sikerült a japánokat távoltartanunk a kialkudott nemzetközi területről, de már a második napon egy nagyobb fegyveres katonai csapat betört területünkre s elvitték a látszólag fizikailag erős férfiakat és fiukat s a néhány fegyverétől megfosztott katonát, akiket a szabadban találtak. A foglyokat negyvenes-ötvenes csoportokba kötötték, úgy vezették el két és tíz perccel később gyors gépfegyvertüzet hallottunk. Ott halt meg abban a csoportban egy igen értelmes kínai diák is, aki négy éven át dolgozott velünk együtt. December tizenhatodikától a helyzet még veszedelmesebbé vált. Aznap elragadtak a nemzetközi telepről több mint száz asszonyt, közöttük nyolc könyvtárosnőt az egyetemi könyvtárból. Teherautókon, csoportokban vitték el őket. Ettől az időtől az asszonyok menekültek, ha csak messziről is megláttak egy japán katonát, mellékutcákon bujkáltak és menedékhelyért könyörögtek. Kilencezer asszony gyűlt össze a telepen, elrejtettük őket egyetlen nagy épületben. Aznap elvittek ötven rendőrünket, valamennyit agyonlőtték. Hiába protestáltunk mi amerikaiak, a japán tisztek nevettek rajtunk. Két nappal később a lángok csaptak magasba a város valamennyi negyedében, a japánok, miután megölték az élőket, most a házaikat gyújtogatták. A menekülteket, azokat is akik hozzánk menekültek, kifosztották mindenükből, még az utolsó maréknyi piszkos rizsét is elvették tőlük a japán katonák. A legkisebb ellenállásnak halál volt a biztos fizetsége. Megpróbálkoztunk azzal, hogy a parancsnoksághoz forduljunk, de a káplár volt a legmagasabb rangú katona, akit találhattunk, angolul persze nem beszélt. December 19-én japán követségi tisztviselők megígérték, hogy hamarosan helyreállítják a rendet, ennek bizonyításául mutatós dokumentumot adtak ki a külföldiek vagyonának tiszteletben tartásáról, természetesen minderről tudomást sem szerzett a japán katonai horda. Naponta tízszer ki- bejártak a külföldiek házaiba, csakúgy, mint a kínaiakéba, minden elvihető értéket elvittek. Hiába tűztek valamelyik házra amerikai lobogót, a japán katonák letépték s sárbatiporták. Véres testek hevertek mindenfelé. Kutyák szaglásztak holttesttől holttestig. A hullaszag kibírhatatlanná lett. A kínai Vörös Kérész megpróbálkozott, hogy megtisztítsa az utcákat. Hatalmas koporsókat ácsoltak, de fel sem használhatták őket. A japánok örömtüzeket raktak a koporsókból, a vöröskeresztesek hulláit pedig odadobták a többi közzé. December 20-án egy erélyeshangú felszólításra a japán követség egy attaséja (Folytatása a 12-ik oldalon)