Nővér, 1992 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1992 / 1. szám - EREDETI KÖZLEMÉNYEK - Kapronczay Károly: A magyar ápolónőképzés fejlődése
NŐVÉR 1992. 5. ÉVF. 1. SZÁM EREDETI KÖZLEMÉNYEK ban rokkant katonák sorából kerültek ki, kiképzésükről a helyőrség orvosai és sebészei gondoskodtak. Háborúk vagy nagyobb hadműveletek (pl. hadgyakorlatok) idején a katonai parancsnokságok a katonai betegápolók létszámát fiatalabb erőkkel is feltöltötték, de éltek a polgári, fizetett személyek alkalmazásával is. A vezényléssel elsősorban a sebesültvivőket és betegszállítókat biztosították, de a XVIII. században már a katonai parancsnokságok is igyekeztek betegápoló intézményeiket a gyógyító rendekre bízni. [3.] A hazai kórházügy fejlődésének első szakaszában elsősorban Mária Terézia és II. József egészségügyet fejlesztő intézkedéseinek idején az ápolóképzés központjai a szerzetesi kórházak (az Irgalmasok pozsonyi, nagyszombati, kassai, budai, váci, pécsi, pápai, nagyváradi, az Erzsébet-apácák pozsonyi és budai kórházaiban) voltak, ahol a gyakorlati kiképzés mellett már bizonyos elméleti ismereteket is elsajátítottak, sőt ezen rendek tervszerűen küldték tagjaikat a világi egyetemek orvosi karára, sebésszé és gyógyszerésszé képeztették ki őket. A felvilágosult abszolutizmus idején született meg hazánkban az első olyan rendelet is, amely a betegápolás kérdésével foglalkozott. II. József 1786-ban a feloszlatott szerzetesrendek vagyonából közalapot létesített, amelyből többek között segélyezték a megfelelő anyagi eszközökkel nem rendelkező városok kórházait, újakat létesítettek, kölcsönöket és adományokat adtak a régebbiek felújítására, s a kórházügy országos felügyelőjévé az országos főorvost nevezték ki. Ezzel egyidőben a Magyar Korona területén is bevezették azt az 1738- ban keletkezett birodalmi rendeletet, amely a kórós szegényházak rendtartásával foglalkozott. E rendelet intézkedett az előbbi intézményekben folyó gyógyító munkáról is, követelményeket állított fel a segédszemélyzettel szemben is. A betegápolók szakmai és fegyelmi elöljárója - a rendelet szerint - a helyi orvos vagy sebész, aki gondoskodott szakszerű kiképzésükről. Ez csak gyakorlati szinten történt. A betegápolásra jelentkezettekkel szemben csak annyi követelményt állítottak, hogy egészségesek és tiszta erkölcsűek legyenek, ajánlatos volt az írás-olvasás ismerete is. A férfi és női kórtermekre tagolt kórházakban a nemeknek megfelelő ápolót kellett alkalmazni, akik a beteggondozási feladataik mellett a tisztaságot is biztosították, főztek és mostak, a férfi ápolók intézték a beszerzést és elvégezték az épület körüli fizikai munkát. E rendelet bevezetésével egyidőben II. József sürgette és ösztönözte a betegápoló szerzetesrendek letelepedését, illetve tevékenységi területük kiszélesítését hazánkban. így települtek meg az Irgalmasok Budán, kaptak kolostort és kórházat az Erzsébet-apácák, de az egyetemi karodákban és a nagyobb világi kórházakban az orvosokkal szakmai tanfolyamokat szerveztettek a világi és a szerzetesi betegápolók részére. Ez a tanfolyamszerű kiképzés később csak a pesti Rókus kórházban (1797, 1803, 1805) maradt meg, ahol a rendtartás szerint a fizetett világi betegápolók kiképzéséről és begyakoroltatásáról a kórházi fősebész gondoskodott. [4.] A múlt század közepéig valóban változatlan maradt a XVIII. század végén kialakult kórházi ápolási gyakorlat, az ápolók és az ápolónők szakmai felkészítésének formája, akik többségét továbbra is a szerzetesrendek biztosították, bár egyre nagyobb szerepet játszottak a világi személyek is. Igaz, a szerzetesek szakmai betegápolói felkészültsége ellen nem merült fel kifogás, de orvosi részről hangoztatták, hogy több időt töltenek a betegek lelki problémáival, mint az orvosok utasításainak végrehajtásával. A reformkorban már több javaslat született a világi személyzet minél nagyobb mértékű bevonására, hiszen a szerzetesrendek a betegágyak számának növekedésével nem tudták az igényeket kielégíteni, semmi körülmények között nem vállalták a világiak esetleges kiképzését, s az ápolásügy egyre aggasztóbb kérdéseket vetett fel. A reformkorban hangzott el elsőnek a nők önkéntes ápolási tevékenységének javaslata, ami egyben a leányok és asszonyok egészségügyi ismereteit is bővíthette volna. A betegápolás kérdése a szabadságharc idején A magyar szabadságharc betegápolása, az önkéntes ápolónői kar megszervezése, a szakképesítés kereteinek kialakítása, a hadifoglyokkal való törődés területén kifejtett tevékenységgel jó néhány évtizeddel megelőzte saját korát és a krími háborúk előtt négy esztendővel a Florence Nightingale által képviselt irányvonal előtt a magyar önkéntes betegápolónői intézmény olyan emberbaráti elveket képviselt, amelyeket később csak a vöröskeresztes mozgalom teremtett meg. 11