Nővér, 1992 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1992 / 1. szám - EREDETI KÖZLEMÉNYEK - Kapronczay Károly: A magyar ápolónőképzés fejlődése

NŐVÉR 1992. 5. ÉVF. 1. SZÁM EREDETI KÖZLEMÉNYEK­ ban rokkant katonák sorából kerültek ki, kiképzé­sükről a helyőrség orvosai és sebészei gondoskod­tak. Háborúk vagy nagyobb hadműveletek (pl. had­gyakorlatok) idején a katonai parancsnokságok a katonai betegápolók létszámát fiatalabb erőkkel is feltöltötték, de éltek a polgári, fizetett személyek alkalmazásával is. A vezényléssel elsősorban a se­besültvivőket és betegszállítókat biztosították, de a XVIII. században már a katonai parancsnokságok is igyekeztek betegápoló intézményeiket a gyógyító rendekre bízni. [3.] A hazai kórházügy fejlődésének első szakaszá­ban elsősorban Mária Terézia és II. József egész­ségügyet fejlesztő intézkedéseinek idején az ápoló­képzés központjai a szerzetesi kórházak (az Irgal­­masok pozsonyi, nagyszombati, kassai, budai, váci, pécsi, pápai, nagyváradi, az Erzsébet-apácák pozso­nyi és budai kórházaiban) voltak, ahol a gyakorlati kiképzés mellett már bizonyos elméleti ismereteket is elsajátítottak, sőt ezen rendek tervszerűen küld­ték tagjaikat a világi egyetemek orvosi karára, se­bésszé és gyógyszerésszé képeztették ki őket. A felvilágosult abszolutizmus idején született meg hazánkban az első olyan rendelet is, amely a betegápolás kérdésével foglalkozott. II. József 1786-ban a feloszlatott szerzetesrendek vagyoná­ból­­ közalapot létesített, amelyből többek között segélyezték a megfelelő anyagi eszközökkel nem rendelkező városok kórházait, újakat létesítettek, kölcsönöket és adományokat adtak a régebbiek fel­újítására, s a kórházügy országos felügyelőjévé az országos főorvost nevezték ki. Ezzel egyidőben a Magyar Korona területén is bevezették azt az 1738- ban keletkezett birodalmi rendeletet, amely a kór­ós szegényházak rendtartásával foglalkozott. E ren­delet intézkedett az előbbi intézményekben folyó gyógyító munkáról is, követelményeket állított fel a segédszemélyzettel szemben is. A betegápolók szak­mai és fegyelmi elöljárója - a rendelet szerint - a helyi orvos vagy sebész, aki gondoskodott szakszerű kikép­zésükről. Ez csak gyakorlati szinten történt. A beteg­ápolásra jelentkezettekkel szemben csak annyi köve­telményt állítottak, hogy egészségesek és tiszta erköl­­csűek legyenek, ajánlatos volt az írás-olvasás isme­rete is. A férfi és női kórtermekre tagolt kórházak­ban a nemeknek megfelelő ápolót kellett alkalmaz­ni, akik a beteggondozási feladataik mellett a tisz­taságot is biztosították, főztek és mostak, a férfi ápolók intézték a beszerzést és elvégezték az épület körüli fizikai munkát. E rendelet bevezetésével egyidőben II. József sür­gette és ösztönözte a betegápoló szerzetesrendek letelepedését, illetve tevékenységi területük kiszé­lesítését hazánkban. így települtek meg az Irgalma­­sok Budán, kaptak kolostort és kórházat az Erzsé­bet-apácák, de az egyetemi karodákban és a na­gyobb világi kórházakban az orvosokkal szakmai tanfolyamokat szerveztettek a világi és a szerzetesi betegápolók részére. Ez a tanfolyamszerű kiképzés később csak a pesti Rókus kórházban (1797, 1803, 1805) maradt meg, ahol a rendtartás szerint a fize­tett világi betegápolók kiképzéséről és begyakorol­­tatásáról a kórházi fősebész gondoskodott. [4.] A múlt század közepéig valóban változatlan ma­radt a XVIII. század végén kialakult kórházi ápolási gyakorlat, az ápolók és az ápolónők szakmai felké­szítésének formája, akik többségét továbbra is a szerzetesrendek biztosították, bár egyre nagyobb szerepet játszottak a világi személyek is. Igaz, a szerzetesek szakmai betegápolói felkészültsége ellen nem merült fel kifogás, de orvosi részről hangoztatták, hogy több időt töltenek a betegek lelki problémáival, mint az orvosok utasításainak végrehajtásával. A reformkorban már több javas­lat született a világi személyzet minél nagyobb mértékű bevonására, hiszen a szerzetesrendek a betegágyak számának növekedésével nem tudták az igényeket kielégíteni, semmi körülmények kö­zött nem vállalták a világiak esetleges kiképzését, s az ápolásügy egyre aggasztóbb kérdéseket vetett fel. A reformkorban hangzott el elsőnek a nők önkéntes ápolási tevékenységének javaslata, ami egyben a leányok és asszonyok egészségügyi isme­reteit is bővíthette volna. A betegápolás kérdése a szabadságharc idején A magyar szabadságharc betegápolása, az önkéntes ápolónői kar megszervezése, a szakképesítés kere­teinek kialakítása, a hadifoglyokkal való törődés területén kifejtett tevékenységgel jó néhány évti­zeddel megelőzte saját korát és a krími háborúk előtt négy esztendővel a Florence Nightingale által képviselt irányvonal előtt a magyar önkéntes beteg­ápolónői intézmény olyan emberbaráti elveket képviselt, amelyeket később csak a vöröskeresztes mozgalom teremtett meg. 11

Next