Nővér, 1992 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1992 / 1. szám - EREDETI KÖZLEMÉNYEK - Kapronczay Károly: A magyar ápolónőképzés fejlődése
EREDETI KÖZLEMÉNYEK NŐVÉR 1992. 5. ÉVF. 1. SZÁM A betegápolás kérdése a szabadságharc idején 1848 tavaszán, az első felelős magyar minisztérium kinevezése után lehetőség nyílt az ország egészségügyi kormányzási formáinak átalakítására, az egyes feladatköröknek megfelelő hivatalok kialakítására, a gyakorlati betegellátás kereteinek megteremtésére. Ez utóbbi elsősorban a honvédség egészségügyi szolgálatának megszervezésével együtt jelentkezett, és közéjük tartozott a kórápolás kérdése is. Ez a probléma 1848 novemberétől foglalkoztatta a Honvédelmi Minisztérium egészségügyi osztályát, mivel a honvéd tábori kórházak felállításakor még a hagyományos korabeli gyakorlatot alkalmazták: a sérült és beteg katonákat rokkant és idősebb bajtársaik ápolták, vagy e faladatkörre lábadozó sorkatonákat vezényeltek, akik elöljárója az illetékes tábori kórház parancsnoka volt. 1848 őszén a kórápolók biztosítása, illetve szakszerű kiképzése csak "másodrendű" feladat volt, hiszen elsősorban magát az orvosi és egészségügyi szolgálatot kellett megszervezni. A kibontakozó keretek ellenőrzésekor igen lehangoló képet nyújtott a kórházi betegápolás, a szakképzetlen és igen fegyelmezetlen kórápolók magatartása. A honvédség egészségügyi szolgálata megszervezésének kezdetén azonnal jelentkezett e kérdés, sőt 1848 novemberében a kolera első jelentkezésekor Stáhly Ignác csak rendkívüli eréllyel és saját vagyonából biztosított "különdíjjal" tudta maradásra bírni a pesti tábori kórházba vezényelt kórápolókat. A katonai és a polgári egészségügy szétválasztása után Stáhly Ignác azonnal intézkedett a katonai kórápolók helyzetének megvizsgálására és a szakszerű kiképzésüket biztosító tanfolyam megszervezésére. [1.] Levélben kérte Kossuth Lajos engedélyét a Szvetenay utcai tábori kórházban - Eckstein Frigyes irányítása alatt - katonai kórápolói tanfolyam megindításához, amit a katonai szolgálatot vállalt sebészhallgatók és a külön vezényelt honvédek számára szervezett. [2.] 1849 tavaszán, a honvédség átszervezésének idején, minden fegyverforgatásra alkalmas emberre szükség volt, így Stáhly Ignác hivatali utódja, Flór Ferenc felfogása szerint is felesleges pazarlásnak minősült volna, hogy a csapatszolgálatra alkalmas férfiakat kórházba vezényeljék. Ezért szorgalmazta a csapatszolgálatra fizikailag nem alkalmas honvédek kórházi foglalkoztatását, ami a hagyományos katonai felfogásnak is megfelelt. A tábori kórházakban jelentkezett betegápoló-hiányt a hadifogoly orvosok és betegápolók beosztása sem könnyítette meg. [3.] Az egészségügyi személyzettel kapcsolatban - 1849 februárjában - rendezték a kinevezési jogot, a rang és a fizetés kérdését, beosztási csoportokba sorolták őket, így a szolgálat negyedik csoportját az ún. "orvossegédek" alkották, akik emelt zsolddal, de rendfokozat nélkül betegápolókként működtek a honvédség kórházaiban. E szolgálatra a sebészhallgatókat szemelték ki, akik előképzettsége biztosította volna a betegápolás szakmai színvonalát és követelményeit. Sajnos az előléptetés és a rendfokozat hiánya nem tette "csábítóvá" e szolgálatot a sebészhallgatók előtt, sőt, amint a példák is bizonyítják, a sebészhallgatók zöme csapatszolgálatra jelentkezett, így a betegápolás kérdése igen fontos feladattá vált. Az ekkor kialakított új forma jóval megelőzte a kor követelményeit és színvonalát. Kossuth Lajos javaslatára a társadalom öntevékeny erejét mozgósították, elsősorban a nők segítségét vették igénybe. Igaz, erre kísérlet nem ekkor történt először. 1849 januárjában Debrecenben az Önkéntes Nőegylet kötszer, tépés és egyéb kórházi felszerelésre gyűjtést rendelt el. Felhívására lelkes asszonyok és leányok kapcsolódtak be a munkába, sőt önkéntes alapon tábori kórházaknál jelentkeztek takarítási és főzési munkákra. [4] Flór Ferenc nagy lehetőséget látott a nők segítségének felhasználásában, elsősorban az ápolás területén, amellyel Kossuth Lajos is egyetértett. Igaz, ezt a gondolatot a honvédorvosi kar nem támogatta egyértelműen, sőt sokan joggal vagy jogtalanul kételkedtek a nők teljes értékű kórházi munkájában. [5.] Viszont bevonásuk az ápolási feladatok ellátásába rendkívül enyhítette a súlyos helyzetet. Klapka György, helyettes hadügyminiszter 1849 április 25-én rendeletet adott ki a honvédorvosi kar munkájának erősítésére, így a kórházparancsnokok kötelesek igénybe venni az önként jelentkezett asszonyok és leányok munkáját, ápolási kiképzésükről pedig a beosztott orvosok gondoskodnak. [6.] A kialakított szervezet szerint a zászlóaljaknál a betegszállítók, a frontvonalakon telepített kórházakban a kórápolók és az orvossegédek biztosították a betegápolást, akiket a hátországban az önkéntes nővérek egészítettek ki. [7.] A nőknek az ápolási munkába való bevonását Kossuth Lajos 1849 április 16-án ismerte el, amikor országos főápolónővé Meszlényiné Kossuth Zsuzsannát, legfiatalabb húgát nevezte ki. [8.] Kossuth 12