Nővilág, 1860. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1860-04-08 / 15. szám
226 tete ijedté vált s merev szemekkel nézett maga elé. — Mit tettem! mily iszonyú veszélynek tettem ki magamat! bűntársa vagyok egy gyilkosnak, ha nem lenne annyi bátorsága, hogy megölje magát, ha kivallana mindent—, ah! Durrant fogai vaczogtak. — Rémitő játékot űzök, ötvenezer livre, többet is kérhettem volna; ötvenezer livre vagy halál! De a koczka el van vetve, oh bár csak halott lenne már mind a kettő! Scipio pedig, mikor magába maradt, elővette ama hosszú kétélű kést, melylyel a czukornádat szokta vágni s lázas szorgalommal kezdé azt a fenkőhöz dörzsölni. — Holnap reggel Montalvan marquis, együtt utazunk el e világról, mormogó a rabszolga, rémitően szikrázó szemekkel. 7* Egy lovas ezred közeledik Páris kapujához; a hosszú vonat élén lovagolnak a főbb tisztek, s legelöl, a többitől néhány ölnyi távolban, barátságos beszélgetésbe merülve haladnak prüszkölő méneiken az ezredes és egy ifjú őrnagy. — Tehát te szüleidhez szállasz? szólt az ezredes beállott rövid szünet után. — Igen, ha itt vannak, felelt az őrnagy, de attól félek, hogy már haza utaztak jószágukra, s akkor nem tudom hová szállok. — Megkínálnálak szállással Tarigny pajtás, hanem tudod, hogy én sem tudom még, hogy hová szálljak.— Köszönöm ezredes; a lakáshiány nem fog bennünket zavarba hozni; háborúban hozzá szokik az ember ily csekélységekhez, nemde ? — Igaz, csak az kellemetlen a dologban, hogy egymás lakását nem tudván, ki tudja mikor találkozunk, pedig tudod, hogy holnap reggel szükségünk lesz egymásra. — Ah, csekélység! ma este már tudni fogom lakásomat, jér el tehát estére az R . . . né játékházába, ott találkozunk. Küzdjed le ez egyszer erényes undorodat ama derék intézetek ellen, és jöj el, hidd el, sok érdekest fogsz látni, különösért neked, ki még soha sem voltál ilyen helyen, érdekes lesz. — Pajtás, pajtás! Nem gyógyítottak ki eddigi veszteségeid ama szerencsétlen szenvedélyből? Ezelőtt, ha intélek, hogy hagyj fel a játékkal, azt feleled, hogy annyira szokásoddá vált , miszerint ha esteledik, tagjaid akaratod ellenére is a játékházhoz, visznek, bár, mint mondod, bizonyos vagy benne, hogy ha csak két hétig ellent tudnál állani, képes lennél azzal örökre felhagyni, hanem épen az első lépés a javuláshoz, a legnehezebb. Most ime az egész hadjárat alatt, vagyis két év óta nem játszottál s mégis visszatérsz régi bűnödhöz. — Csalatkoztam, mikor azt hittem, hogy az alkalomhiány meggyógyítana szenvedélyemtől; épen ellenkezőleg, a játék nélv idézése véghetetlenül felfokozta vágyamat. Tehát ott leszesz? - Nem örömest teszem, hanem minthogy nincs más mód veled találkozni, tehát elmegyek. Megelőzzük a két ifjú tisztet és az említett játékházba sietünk, melynek számtalan viaszgyertyától világított termei mára a legfényesebb társaságot tartalmazzák. Amaury is itt van, az ellenállhatlan vágytól ösztönözve, utolsó ötezer livretét hozta el, azzal biztatva magát, hogy e csekély összeg úgysem lehet hasznára egyébkép, mintha a többit visszahozza, elvesztése pedig alig fogja szegényebbé tenni; ezentúli sorsa úgyis csak Durrant titokteljes működésétől függ. Ne Amaury tehát egy játékasztalhoz ült, s mindjárt az első perczben, csodálkozva véve észre, hogy a sors, úgy látszik, megbánta s jóvá akarja tenni előbbi üldözéseit; az arany rövid idő alatt roppant halommá nőtt Amaury alatt, ki e váratlan szerencsét ép oly nemes egykedvűséggel fogadta mint előbbi veszteségeit; azonban a vicomte egykedvűsége csak külső, csak álarcz volt, belsejében a legemésztőbb feszültség uralkodott, idegei oly rémitő izgatottságban voltak s minden érzéke annyira a játékkal volt elfoglalva, hogy a legcsekélyebb zaj vagy mozgás kellemetlen háboritásként tűnt fel előtte s minden széktaszitás vagy szó, mely a szomszéd asztaltól áthangzott, oly indulatba hozta, hogy ökle önkéntelenül összehúzódott s tagjai görcsös rándulásokon mentek keresztül. Nagyon kellemetlenül hatott tehát reá, midőn két lovagcsizmának