Nővilág, 1860. július-november (4. évfolyam, 27-48. szám)
1860-07-15 / 29. szám
452 nem még azt is hozzá tette, hogy annyi az Isten verte szemtelen légy, hogy majd felfalják az embert. Sára asszony jól számított, az öreg úr belejött a beszélgetésbe, s miután tányérát teleszedte megkérdezte, hogy hát Sára aszszony van-e jól kihízott liba? Alig kérdhetett volna az öreg úr valamit, mi Sára asszonyt nagyobb bámulatba és álmélkodásba ejthette volna. Soha sem szokott az öreg úr azelőtt ilyes asszonyi dologba belekeveredni. Alig tudta kirebegni, hogy van hát, már ugyan hogy ne volna ? No hát csak le kell ölelni, mert holnap vendég lesz a háznál. Ugyan miért pirulhatott el a kis Erzsiké ez egyszerű szóra? Gyermeki kíváncsisággal mért nem kérdezte meg azonnal, hogy ki az ? Azért mert a pajkos tündér rögtön füléhez hajolt, s megsúgta azon nevet, melyet nem tudom miért sem mert volna kiejteni. Sára asszonynak azonban mit sem súgott a tündér, s minthogy nem súgott, hát nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze. — Hát az uj tiszteletes. — Czicz te ki, ni bizony még az asztalra ugrik, kiáltá a kis Erzsiké, s székéről fölugorva kegyelem nélkül kiüldözte a szobából az ártatlan kandúrt, kinek Isten látja lelkét, esze ágában sem volt, e merényt elkövetni. De nagy hirtelen ugyan mi más jobb módot találhatott volna, hogy nagy arczpirulását apja előtt elrejthesse ? (Folytatása köv.) MÁS JÓSZÁGA. (Elbeszélés.) I. Heurtevent Césaire durva szabad hajós volt, igazi tourville-i. Legfölebb harmincz éves; magas, széles vállú, erőteljes és könnyű termetű ember volt; sűrű, vöröses hajjal világos szemekkel; napbarnitotta arczszinén át bőre fehérnek pirosnak látszott; tekintete nyílt, és mégis ravasz volt; járása egyszerű, de hatalmas; — minden a telivér és normandira emlékeztetett rajta; az ember, egyikét azon merész kalauzoknak vélte látni benne, kik egykor hódító Vilmost Angolország meghódítására kisérték. Heurtevent Césairenak, mint mondani szokás, volt valamicskéje. Szüleiről, kik rég elhaltak már, egy sziklás tengerpart lejtőjén fekvő új házacska maradt rá, melynek jövedelme szép összegre szaporodott föl azon tíz év alatt, melyet az államszolgálatban töltött. Ezen összeg, hozzáadva még azt, mit tengerész korában ő maga meggazdálkodott, körülbelül tizenötezer frankot képezett; elég arra, hogy belőle halászhajót építtethessen , készít Alighogy Tourville-be érkezett tett is ilyen halászhajót. Azon napon, melyen történetünk kezdődik, megkeresztelendő volt a hajó. Reggeli hét óra van. Heurtevent uram alacsony szobájában ülve némi önelégültséggel pipázik : — ő hajótulajdonos. Hajótulajdonos, önmagának ura, szabadember! Hajót vezetni, annak vitorláit kényekedve szerint igazgatni, parancsolni is, urnak lenni saját hajóján, admirálnak, királynak lenni! Szép, nagyon szép dolog! Csakhogy e mulatság kissé sokba kerül. A „Janka-Maria“ tulajdonosa előtt — ez volt neve a halászhajónak, s e nevet viselő anyja is — egy halom ötfrankos fénylett, itt-ott egy kis rakás mosolygó sárga csikókkal körülvéve; továbbá látható volt még néhány bankjegy is, melyekkel a tenger felől lengedező fris szellő játszadozott. Több ízben megolvasta a különféle öszszegeket, — és külön-külön rakta azokat mondván : — Ez itt a fakereskedőé, ez itt a vasárusé ez meg az ácsé, ez itt a festészé, ez pedig a többieké; eljönek, és én kifizetem őket