Nyelv- és irodalomtudományi közlemények, 1986 (30. évfolyam, 1-2. szám)
1986 / 1. szám
NYELV- ÉS IRODALOMTUDOMÁNYI KÖZLEMÉNYEK XXX. évf. 1986. 1. szám T A N U L M A N Y О К A FIATAL GYULAI ARCKÉPÉHEZ „Sorsunkat hordta, nem csupán-e kardot.. Vajon érdemes-e írni, s egyáltalán van-e mit mondani a „vitéz kis úr“ harcairól és szellemi örökéről, aki tájainkról indult most százhatvan éve, s végső távozása óta is jó háromnegyed század telt el? Hisz életében és halála után, pró és kontra, úgyszólván mindent elmondtak róla. Akadtak magasztalói, s köztük nem is holmi törpeségek (pl. Horváth János), akik a magyar irodalmi tudat évszázados fejlődésének csúcsára helyezték, vagy a legnagyobb magyar kritikus jelzővel illették. Másik oldalról viszont jobbára csak elmarasztaló, sőt egyenesen kárhoztató ítéletek voltak divatban személyét és művét illetően, olyanok például, hogy irodalmunk legnagyobb kártevője, a fejlődés elszánt kerékkötője s ezekhez hasonlók. Egyik kiváló irodalmár kollégám, ki annak idején Adyn, Babitson, Szabó Dezsőn s a népi írókon nevelkedett, mikor asztalomon meglátta kirakva a Gyulai-köteteket, kereken kijelentette, hogy ő ettől az avatag úrtól semmit sem olvasott — s már nem is fog. Mikor meg arra hivatkoztam, hogy a dogmatizmus évtizedének irodalomtörténete, melyről negyedórával előbb igen elmarasztalóan szólt, ugyancsak sommásan s még a hajdani ellenzékre is ráduplázva intézte el Gyulait, legyintéssel tért napirendre a kérdés felett mondván, hogy azért ebben a dologban igazuk lehetett. S amikor halkan és a meghallgattatás reményében a fiatal Gyulaival hozakodtam elő, erre már csak ennyit szólt: egy kutya. Egy pályaszakasz megközelítése — torzító visszavetítés nélkül Az utóbbi negyedszázad kritikatörténeti vizsgálódásainak tükrében, melynek elég gazdag termésére lehet hivatkozni, ma már úgy látjuk: sem az egyik, sem a másik végletes ítélkezés nem tartható. Eszerint az öreg Gyulai munkássága sem annyira negatív, mint ahogy ellenzéki kortársak és utódok látták, bár alapjában igaznak látszik az a felismerés, hogy ekkorra bizony „kifutott alóla" az idő. Pozitívabb beállításban kezdjük ismerni a középső pályaszakasz irodalomtörténészi termését, s még inkább a fiatal Gyulai szépírói, költői s főleg a minket érdeklő kritikai munkásságát. Ez utóbbi pályaszakaszt illetően Kovács Kálmán és Somogyi Sándor hoztak felszínre elfeledett vagy kezdettől fogva bolygatatlanul hagyott dokumentumokat, és nyitották meg a korszerű értelmezés új és termékeny távlatait (Kovács 1963; Somogyi 1977). Mindezek fényében úgy tűnik, hősünkkel valami olyasmi esett meg, ami nem is olyan ritka jelenség az irodalmi kutatásban. Gyakorta előfordul, hogy az írói fejlődést nyomozó monográfus már a zsengékben „meglát" olyan merész villanásokat, melyek a majdani érett műveket előlegezik. Eddig nem is volna semmi baj, de mihelyt a megsejtett összefüggést vizsgálva az elemző felértékeli a korai kísérletet, sőt a későbbi érett alkotásra jellemző gondolati és művészi kvalitásokat magyaráz bele, máris súlyosan vétett a tudományos objektivitás, az efféle munkában kötelező mértéktartás ellen. Gyulai esetében is alapjában ilyenféle, csakhogy tartalmát tekintve fordított előjelű visszavetítéssel van dolgunk. Somogyi szóvá tesz egy igencsak árulkodó filológiai melléfogást. A dogmatikus időszak egyik harcias írásában, melynek szerzője azt a tételét igyekszik bizonyítani, miszerint Gyulai már 1853-as tanulmányát a Petőfi-kultusz „lerombolásának szentelte", perdöntő idézetet a kritikus egyik 1883-as keltezésű, tehát pontosan harminc évvel későbbi írásából vesz (Somogyi 1977, 205). Az apró filológiai „balfogás" mögött mélyebb igazság rejtőzik, mely rávilágít egy általánosabb, az egész életművet érintő gyar