Nyelv- és irodalomtudományi közlemények, 1990 (34. évfolyam, 1-2. szám)
1990 / 1. szám
NYELV- ÉS IRODALOMTUDOMÁNYI KÖZLEMÉNYEM XXXIV. évf. 1990. 1. szám TANULMÁNYOK EGY LEROMBOLT VILÁGOT ÚJJÁÉPÍTENI A második világháború pusztításait feledtetni, a béke s egy új élet alapjait megteremteni teljes összefogásra volt szükség, minden erőt mozgósítani kellett. A front tovavonulását követő napokban, hetekben a fasiszta akciók, intézkedések s a harcok túlélői keresik egymást, a demokratikus mozgalmak, pártok itt és életben maradt vezetői hozzálátnak az intézményszervezéshez; az országépítés hatalmas lendülettel indul meg. Ebben a munkában egyaránt szükség van a fiatalokra és a tapasztalattal rendelkező idősebbekre. Ott találjuk közöttük az erdélyi művelődési élet ismert személyiségeit, a két világháború közötti romániai magyar irodalom „korunkosi” és helikoni vonulatának képviselőit, a Termés munkatársait (bár utóbbiak ekkor még csak a tapasztaltak s nem az idősebbek közé sorolhatók). A háborút kisvárosokban vagy falun átvészelt írók a központ felé figyelnek, várják a hívó szót, s a hívásra gyorsan jelentkeznek. A kisbaconi Benedek-kúria sem maradhatott ki ebből a lelkesítő hangulatból. Benedek Elek öröksége a romániai magyar irodalom számára nem csupán egyike volt az új minőséget teremtő tényezőknek, hanem alapkő: a meseíró, gyermeklapot szerkesztő Elek apó, az ország (a vidék) felnőtt közönségének rangos találkozókat, írói felolvasásokat szervező irodalompolitikus példát adott kortársainak és utódainak — természetesen azoknak is, akik közvetlen közelében éltek, a legszorosabban hozzá tartoztak. Az irodalomtörténész, esszéista, műfordító, prózaíró Benedek Marcell, Benedek Elek fia, a kisbaconi házban élte meg, 1944. szeptember 22-én, ötvenkilencedik születésnapját. A nagyvárosi — színházi, könyvkiadói — és lényegében a háborús zajoktól távol, idilli tájban, a Kárpátok dél-keleti karéjában hat nővel (feleségével, két húgával és három unokahúgával), egyedüli férfiként várta a háború végét, a híreket fiairól. Ezt az aggodalmaktól beárnyékolt idillt zavarták meg a Kolozsvárról, a nemrégiben indult Világosságtól érkezett újságíró kérdései. A Balogh Edgár szerkesztésében megjelenő, szerény terjedelmű újság riportere látogat el 1944 decemberében Kisbaconba, és hazatérve az Erdővidékről, hangzatos című tudósításban számol be élményeiről: Látogatás Benedek Elek falujában. A nagy székely mesemondó két unokáját elsodorta a háború. Somlyai László interjúja (Világosság 1944. december 17.) Benedek Marcellt szólaltatja meg („Tíz hónapja él Kisbaconban, és három hónapja jóformán teljesen el van vágva a világtól”1), azzal a nyilvánvaló célzattal, hogy a tekintélyes esztétát bekapcsolja a szerveződő közéletbe. Somlyai egyértelműen leírja (megmondja Benedek Marcellnek): barátai szeretnék, ha feljönne Kolozsvárra. „Ez ma talán kötelessége is lenne.“ Az első válasz a riporteri — közvetítő — sugallatra: „Én is szeretném látni kolozsvári barátaimat, de kötelesség ... ?! — mondja