Nyelv- és irodalomtudományi közlemények, 1990 (34. évfolyam, 1-2. szám)

1990 / 1. szám

NYELV- ÉS IRODALOMTUDOMÁNYI KÖZLEMÉNYEM XXXIV. évf. 1990. 1. szám TANULMÁNYOK EGY LEROMBOLT VILÁGOT ÚJJÁÉPÍTENI A második világháború pusztításait feledtetni, a béke s egy új élet alapjait megteremteni teljes összefogásra volt szükség, minden erőt moz­­gósítani kellett. A front tovavonulását követő napokban, hetekben a fa­siszta akciók, intézkedések s a harcok túlélői keresik egymást, a demok­ratikus mozgalmak, pártok itt és életben maradt vezetői hozzálátnak az intézményszervezéshez; az országépítés hatalmas lendülettel indul meg. Ebben a munkában egyaránt szükség van a fiatalokra és a tapasztalattal rendelkező idősebbekre. Ott találjuk közöttük az erdélyi művelődési élet ismert személyiségeit, a két világháború közötti romániai magyar iro­dalom „korunkosi” és helikoni vonulatának képviselőit, a Termés munka­társait (bár utóbbiak ekkor még csak a tapasztaltak s nem az idősebbek közé sorolhatók). A háborút kisvárosokban vagy falun átvészelt írók a központ felé figyelnek, várják a hívó szót, s a hívásra gyorsan jelent­keznek. A kisbaconi Benedek-kúria sem maradhatott ki ebből a lelkesítő hangulatból. Benedek Elek öröksége a romániai magyar irodalom szá­mára nem csupán egyike volt az új minőséget teremtő tényezőknek, hanem alapkő: a meseíró, gyermeklapot szerkesztő Elek apó, az ország (a vidék) felnőtt közönségének rangos találkozókat, írói felolvasásokat szervező irodalompolitikus példát adott kortársainak és utódainak —­ ter­mészetesen azoknak is, akik közvetlen közelében éltek, a legszorosabban hozzá tartoztak. Az irodalomtörténész, esszéista, műfordító, prózaíró Be­­­­nedek Marcell, Benedek Elek fia, a kisbaconi házban élte meg, 1944. szeptember 22-én, ötvenkilencedik születésnapját. A nagyvárosi — szín­házi, könyvkiadói — és lényegében a háborús zajoktól távol, idilli táj­ban, a Kárpátok dél-keleti karéjában hat nővel (feleségével, két húgával és három unokahúgával), egyedüli férfiként várta a háború végét, a hí­reket fiairól. Ezt az aggodalmaktól beárnyékolt idillt zavarták meg a Kolozsvárról, a nemrégiben indult Világosságtól érkezett újságíró kérdé­sei. A Balogh Edgár szerkesztésében megjelenő, szerény terjedelmű új­ság riportere látogat el 1944 decemberében Kisbaconba, és hazatérve az Erdővidékről, hangzatos című tudósításban számol be élményeiről: Láto­gatás Benedek Elek falujában. A nagy székely mesemondó két unokáját elsodorta a háború. Somlyai László interjúja (Világosság 1944. december 17.) Benedek Marcellt szólaltatja meg („Tíz hónapja él Kisbaconban, és három hónapja jóformán teljesen el van vágva a világtól”1), azzal a nyil­vánvaló célzattal, hogy a tekintélyes esztétát bekapcsolja a szerveződő közéletbe. Somlyai egyértelműen leírja (megmondja Benedek Marcell­­nek): barátai szeretnék, ha feljönne Kolozsvárra. „Ez ma talán köteles­sége is lenne.“ Az első válasz a riporteri — közvetítő — sugallatra: „Én is szeretném látni kolozsvári barátaimat, de kötelesség ... ?! — mondja

Next