Nyelvtudományi Közlemények 8. kötet (1870)
Lindner Ernő: Nyelvjárások vallomásai. 1
NYELVJÁRÁSOK VALLOMÁNYAI. - ját, a történet-buvár még mindig nem vallatta, és nem tudakolta titkait, míg végtére az utolsó ötven esztendőben egy Humboldt, Bopp, Grimm, Bunsen és mások lángesze megkezdé ezen tanuvallatást és úgyszólván önmagához, vezeté vissza a nyelvet. Hogy a nyelv tudománya ép oly jogosan, sőt még jogosabban, mint bármelyik más tudomány igényelheti figyelmünket, át fogjuk hihetőleg látni, ha megfontoljuk, hogy — bármely nézetet is tápláljunk a nyelv eredete és elhímlése felől, mégis — a nyelv substantiájához soha semmi új hozzá nem adatott, hogy minden változásai csak alakiak voltak, hogy — bizonyos érteményben — semmi új gyök, semmi és szó későbbi nemzedékek által soha föl nem találtatott, valamikép az anyagi világhoz is, melyben élünk, soha egyetlen egy új elem sem adatott hozzá, — ha meggondoljuk, hogy bizonyos érteményben — még pedig teljes joggal — azt lehet mondani, hogy még ma is ugyanazon szavakkal élünk, melyek az isten fiának szájából indultak ki, „mikor az ember minden barmoknak, égi madaraknak, és minden mezei vadaknak neveket adott." Az emberi ismeretnek két főosztálya van, melyeknek egyike — az alapját képező anyag szerint — természetinek (physikainak), másika történelminek (históriainak) neveztetik. A természettudománynak az isten, a történettudománynak az ember műveivel van dolga. A nyelvtudományt illetőleg, amint észre lehetett venni, elismert dolognak vévem, hogy az természettudomány. Minden félreértések megelőzése végett azonban azonnal meg akarom jegyezni, hogy az itt tárgyalt nyelvtudománynak vagy, amint rendesen neveztetik, öszvehasonlító nyelvészetnek a „philológiá"-ja, amelyet szintén nyelvészetnek, nyelvtudománynak szokás nevezni, legkisebb köze sincs. A philológia — foglalkozzék az bár klassikus vagy keleti nyelvekkel, tárgyaljon bár régi vagy újabb, mívelt vagy barbár nyelveket — mindig történelmi tudomány. A nyelv itt egyszerűen eszközképen tárgyaltatik. A klassikus tudós az ő görögjét vagy latinját, a keleti az ő héberjét vagy szanszkritját vagy bármely más nyelvét úgy használja, mint kulcsot, mely múlt századokból ránk maradt irodalmi emlékeknek értelmét nyissa meg előtte, mint varázs-igét, mely különböző korok és nemzetek nagy embereinek gondolatait az élőkor sírjából költse föl, és végre mint eszközt, melynek segélyével szemmel kísérhesse az emberi nem társadalmi, erkölcsi, szellemi és vallási előmeneteleit. Ugyan-